Skip to main content

…a Vég(?)tisztességről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kétségtelen, hogy a halál a politikusnak és az utca emberének egyaránt a fizikai lét végső állomása. A politikus esetében azonban a privát, személyes halál és a politikai halál korántsem esik egybe. Meglehet, hogy már élő emberként elszenvedi a mors politicát, a politikai halált, de előfordul ennek a fordítottja is: a politikai test túlélheti a fizikai testet. A halálba vezető átmenet szertartása, a temetés is több mint egyszerű kegyeleti gesztus: politikai jelentést hordoz. Nagy Imrének és mártírtársainak öt évvel ezelőtti eltemetése éppen úgy politikai üzenet volt, mint mondjuk Horthy Miklós 1993-as újratemetése vagy Bethlen István hamvainak múlt heti hazahozatala. Ez akkor is igaz, ha a konkrét esetekben az üzenet tartalma teljességgel különböző.

Már VI. István pápa (896897) egy hátborzongatóan morbid ceremónia megrendezésével írta be nevét az európai (ez most nem egy pozitív jelző) történelembe. 897-ben zsinatot hívott össze, s az esemény fényének emelése végett kiásatta kilenc hónapja halott elődjének, Formosus pápának (891896) holttestét. Az oszlásnak indult bűzlő tetemet a pápai méltóság jeleivel felékesítve a pápai trónusra helyeztette, és bírósági eljárás keretében kihallgatta, majd bűnösnek nyilvánította, tisztségétől megfosztotta, ellenpápaként kiátkozta, rendeleteit semmisnek nyilvánította. A hullát megfosztották ruházatától, és egy szőringben a Tiberisbe dobták.

1661. január 30. Anglia: Nevezetes nap ez a szigetország történetében. Az angol parlament I. Károly király kivégzésének évfordulóján határozatot hoz: az istentelen, királygyilkos Oliver Cromwell földi maradványait ki kell hantolni eredeti nyughelyükről, a Westminster apátságból el kell távolítani, ezután pedig bírósági eljárásnak alávetni. A határozat az induló színjátéknak prológusa csupán: a hajdani lord protector tetemét két társának holttestével egyetemben bűnösnek nyilvánítják, előbb felakasztják, majd lefejezik. A rothadó fejeket lándzsára tűzve közszemlére teszik.

A sor folytatható lenne: az európai történelemből bőséggel idézhetnénk hasonló eseteket, Mirabeautól Sztálinig, felmutatva a hasonlóságot a temetés – politikai, netán juridikus ítélet – újratemetés szabályosan ismétlődő motívumaiban. E tekintetben csekély a különbség az előzőekben felvillantott s kétségkívül horrorfilmrendező kamerájára kívánkozó képsorok s némely huszadik századi újratemetés között. A temetés  ítélet (vagy politikai rehabilitáció)  újratemetés triádja ugyanaz. A különbség ebből a szempontból csupán annyi, hogy a középkor embere, aki egy mágikus-vallásos kozmosz lakója volt, sokkal nagyobb érzékkel bírt a ceremónia szimbolikus mozzanatainak jelentése iránt, mint elvilágiasodott utóda, akinek számára a szimbolika már nem hordoz mély és komoly jelentést, hanem díszítőelemek többé-kevésbé értelmetlen együttese csupán. (Bár mintha a posztmodern személyiségre is igaz lenne Huizingánák a középkori emberrel kapcsolatos megállapítása: olyan lény ez, aki képes egyszerre élvezni a vérpad szagát és a rózsák illatát, ám a „sötét” századokban élt elődjétől eltérően ezt a képernyő közvetítésével teszi. Videoközépkor.)

A premodern kor politikustemetéseinek rituáléja mögött kétségkívül ott rejtőznek a Halhatatlanság  Halandóság  Megújulás  Hatalom mágikus gyökerű szimbiózisának képzetei. A Hatalom végül is halhatatlan. A középkori királytemetések szimbolikája világosan megkülönbözteti a király halandó porhüvelyét a halhatatlan politikai testtől, a corpus politicum-tól. Sírba csupán a halandó testet helyezik, a corpus politicum romolhatatlan. Ez az értelme a látszólag paradox, a francia királytemetésekről ismert felkiáltásnak: „Meghalt a király  Éljen a király!” Ezért lehetséges 1660-ban restaurálni a királyságot Angliában: hiszen 1649-ben I. Károlynak csupán a halandó teste semmisül meg, ám a halhatatlan test tovább él. Azonban az 1661-es, Cromwellnek és társainak holttestével űzött politikai horror show jelzi azt, hogyan változik meg a középkori politikai teológia krisztológiai eredetű fogalmainak a jelentése az újkori politikai gondolkodásban, amikor a forradalom a hatalom megváltoztatásának első számú eszközévé válik. Kiderül ugyanis, hogy a hatalmi szférában a revolúció valóban körforgást jelent, s a kihantolás – átértékelés (legyen az degradálás vagy rehabitálás)  újratemetés (esetleg a holttest rituális meggyalázása) hármassága az adott politikai ciklus lezárása is egyben. Néha  furcsa módon  ez még akkor is így van, ha a politikai cselekvők éppenséggel a halotthoz kötődő politikai értékek továbbélésének szimbólumát akarják látni az újraértékelés-újratemetés gesztusában. (Horthy és Bethlen temetése.)

A temetés megtagadása szintén mágikus-vallási gyökerekkel bíró gesztus. Archetípusa Akhillész viselkedése. A görög hős Hektor legyőzése után a halott trójait temetetlen hagyja, hogy mintegy a halálon túl is bosszút álljon barátja és fegyverhordozója, Patroklosz megöléséért. Az archaikus ember számára ugyanis a temetés a létezés egyik formájáról a másikra történő átmenetet jelenti. Elmulasztása esetén a halott mintegy a senki földjén tartózkodik, képtelen túlvilági életének megkezdésére. Ezért mondja Antigoné isteni parancsnak a halott eltemetését. A XX. századi Kreonok esetében a temetés megtiltása mögött természetesen már nincsenek mágikus szándékok, s nyilván Kádár sem ezért tétette jeltelen tömegsírba Nagy Imrének és társainak testét. Ez esetben is az történt, mint általában: a gesztus mögül eltűnt a szakrális tartalom, s a végtisztesség megtagadása mágikus értelmű cselekményből a profanitás világának megvetést érdemlő aljasságává változott. Ám hogy szakralitás és politikum a modernitás világában sem teljesen elválasztott, jól példázzák lassan elmúló  vagy talán már véget is ért?  századunk mauzóleumai. Vajon a Lenin-mauzóleum a vezér mumifikált testével hetven évig nem töltött-e be szakrális funkciókat egy kanonizált politikai vallás búcsújáró helyeként?












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon