Skip to main content

…az is beszéljen arabusul!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ironizáltam, igaz, de nem Török Ferenc szakértelme fölött. Erre már csak azért sincs módom és jogom, mivel én nem vagyok szakértő. A szakértelem szerintem is szép és nélkülözhetetlen erény ezen a földön, ám vannak más nélkülözhetetlen erények is, például a laikusság. Mindkettő erény, bár nem versenyeznek egymással, nem ugyanazzal a ténykedéssel lehet érdemeket szerezni általuk. De, még egyszer, ha Török Ferenc úgy értelmezte ironikus szavaimat, mint jó szakmai hírnevének rontására alkalmas kitélelt, akkor már pusztán emiatt is elnézést kell, hogy kérjek tőle.

A szakértő politikus szerep fölötti ironizálást viszont fenntartom. Az irónia, mint tudjuk, kétkedést tükröz: nem biztos, hogy a politikusnak szakértői mezt kell öltenie, és még kevésbé biztos, hogy a szakértő politikus előbbrevaló a laikus politikusnál. A parlament méltóságát többek között az teremti meg, hogy a laikus néptől kapja mandátumát, és általa a laikusok – márpedig egyben-másban mindnyájan azok vagyunk – ellenőrzésük alá vonhatják a specialisták elefántcsonttornyait. Elvégre a szakértők is politikai érdekeket mozgatnak, mint bárki más, aki labdába rúg, csak épp elleplezik ezt szakmai tekintélyükkel. Nekem személy szerint nem volna szimpatikus az arabológusok uralma; igaz, mostanság nem is nagyon fenyeget ilyen veszély.

Egy országot igazgatni persze bonyolult dolog, s a képviselőknek – politikusi mivoltuk mellett – be kell dolgozniuk magukat egy-egy témába. Hogy ez a kettősség különféleképp oldható meg, mutatja az SZDSZ-frakcióban követett két véglet is. Az egyik Török Ferencé, aki mindenre kész a cél, a jó törvény érdekében, arabológus kollegának tekintve a politikai ellenfelet. A másik véglet Tamás Gáspár Miklósé, aki soha egyetlen módosító indítványt nem adott be, mert, mint egy cikkében kifejtette (Beszélő, 1991. 20. sz.), egyenesen pártállami hagyománynak tekinti a módosítványözönt, a „kásahegy-tologatást”. Nem azért, mintha nem volna demokrata, aki jobbítani akar, hanem mert úgy véli, a modern parlamentben a kormányzó erők hozzák a törvényt, az ellenzéknek pedig az a tiszte, hogy alternatívát mutasson föl. Általánosságban bizonyára nem, hanem csak az egyes esetekben lehet eldönteni, hogy melyik álláspont a helyes a „Tied az ország, magadnak építed!” és a „Csak nem egybemosódni!” között. De nem szerencsés rákosizmusra utaló inszinuációkkal – „aki nincs velünk, az ellenünk van” – célozgatni azokra, akik engedmények nélkül próbálnak politikai elveket képviselni.

Hogy önmagában a Török-féle véglet nem célravezető, azt éppen a lakástörvény története is mutatja. Török Ferenc szorgalmazására hozták meg a lakástörvényt sürgető parlamenti határozatot még ’91-ben. Most meg fölmerülhet a kétely: talán jobb lenne, ha meg se születne a törvény. Török Ferenc most kétségkívül igyekszik lefaragni valamit a törvény önkormányzat-ellenességéből. De alul fog maradni az arabológus kollegákkal szemben.

A Pető–Molnár-csomag is példázza, hogy lehet lavírozni a két említett véglet között: előbb előállni a tekintélyes ellenzéki párttól elvárható alternatívával, majd pedig, amikor elbukik, menteni belőle, amit lehet. De nemcsak ez történt: hanem az is, hogy egy váratlan fordulattal megtagadta az SZDSZ azt, amit korábban frakciószinten képviselt. Mert bizony ezt jelenti Pető és Molnár nevének levétele és az a mód, ahogy lejáratni igyekeztek a csomagot a kerületi polgármesterek előtt. És ilyen fordulatot nem lehet megmagyarázni pusztán szakmai érvekkel.

Mi lehet a valóságos magyarázat? Például az, hogy van – vagy volt? – az SZDSZ-ben egy markáns, szociálisan érzékeny irányzat, amivel egyre kevésbé tud vagy akar mit kezdeni a párt. A „szabadság és szolidaritás” összeegyeztetésének eszméje mindinkább a feledés homályába vész. Pedig vannak – leginkább talán épp az SZDSZ-ben vannak – oly erők, akik képesek erre az egyeztetésre, mert szociálisan érzékenyek, de nem etatisták. Most viszont oly szelek fújdogálnak a pártban, hogy inkább Dercze Tamást támogatják, mint Mezei Györgyöt, inkább Török Ferencet, mint Győri Pétert.

Csak aztán nehogy oda vezessen a nagy gyakorlatiasság, hogy a választók – merő tévedésből – az MDF-hez húzzák be az X-et az SZDSZ helyett…














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon