Skip to main content

…különben lelőjük a kutyádat!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

„Ha nem nézünk szembe magunkkal, nem nézhetünk mások szemébe sem” – írta május elején Molnár Lajos abban a levélben, amelyben óva intette a szabad demokrata frakciótagokat attól, hogy pünkösd után megszavazzák az új, kisebbségi kormány minisztériumainak rendjét. Az exminiszter pártja új, ellenzéki hitelességét féltette, éspedig teljes joggal, elvégre a szakítás utáni első napok tapasztalata az volt, hogy a liberális frakciótagok mintegy automatikusan igeneltek minden szoci javaslatra.

Valami aztán változott az első napok után – erre utal már a Molnár-levél is, meg az, hogy Horn Gábor is kétségesnek nevezte, meggyőzhető-e a liberális frakció egy olyan kormányzati struktúra támogatásáról, amely szembemegy sok mindennel, amit a két párt eddig közösen hirdetett. Ugyancsak változást sejtet John Emese azon nyilatkozata, amely az elképzelhető legkényesebb pontra tapintott: az SZDSZ ügyvivőnője közölte, ellenzéki pártként nem szavazhatják meg a kisebbségi MSZP-kormány költségvetését, ez ugyanis a „konstruktív ellenzékiségbe” nem fér bele. És tényleg. Valószínűleg ez lesz a fordulópont, a több hónapos kormányzati agónia vége, a büdzsé késő őszi végszavazása: ha a szabad demokraták támogatják az immár nyíltan reformmentes, „bársonyos” lavírozgatás költségvetését, nevetségessé, álellenzéki kormánypártivá válhatnak egy amúgy is hitelvesztés által sújtott, érzékeny időszakban. Az – adott helyzetben teljesen szükségszerű – koalíciós szakítás valamennyi szabadságot és relatív mozgásteret teremtett a liberálisoknak, ám ezzel összemérhetetlen az a mennyiségű ősz hajszál, ami a következő hetekben kezd majd kitermelődni a szabad demokrata fejeken. A parlamenti „konstruktív ellenzékiség” ugyanis ősztől egyre inkább azokra a kérdésekre fog majd vonatkozni, amelyek már nem a közös kormányzati munka, sokkal inkább az egypárti, balra tolódott kormányzás produktumai, márpedig mi sem fejezi ki jobban egy kormány jellegét, mint a költségvetés, az alfejezetek szövevénye mögötti elvi prioritások. Az SZDSZ valóban nem ad­hatja nevét kétévnyi hazug „bársonyossághoz”, a re­formok megúszhatóságának illúziójára berendezkedő kormány költségvetéséhez. Ennél rizikósabb, de jóval tisztességesebb dolog előrehozott választások elé nézni, ha a helyzet úgy hozza.

A politikai útválasztás és önazonosság dilemmája már akkor is jelentős mennyiségű ősz hajszálat jelentene a liberális fejbúbokon, ha az ország úgymond normális kerékvágásban araszolna (képzavar) a politikai-gazdasági stabilizáció, a prosperitás és a jövő évi euróbevezetés felé, de mint tudjuk, nem araszolunk sehová. Még hosszú évekig nincs normális kerékvágás, két nagy etatista párt próbálja versenyben elkerülni a régóta esedékes modernizációt, egy kis konzervatív párt próbál beevezni az SZDSZ prokapitalista horgászterületére, úgyhogy a liberális pártnak nagyon hamar el kell döntenie, hogy markáns súlypontként a gazdasági liberalizmus mellett dönt-e, vagy a könnyebb utat választja, és egyfajta barátságos, alternatív gyűjtőpártként szerez szavazatot – ööö, mire is?


„Szavazz a liberálisokra, különben lelőjük a kutyádat” – így parodizálták amerikai graffitik azokat a demok­ra­tákat, akik kampány-erőszakossággal próbálták kompenzálni a kiüresedett tartalmat, a felvizezett elveket. Ma Magyarországon pontosan ilyen hardcore liberalizmusra van szükség, természetesen pont nem felvizezve és nem elvtelenül. Sőt.

Egy valóban, meggyőződéssel a szabadpiaci elvek talaján álló, a szükséges drasztikus reformlépéseket meglépni kész pártnak kell előadnia a rossz rendőrt a választópolgárok felé: ha nem ránk szavaztok, ha nem teszitek megkerülhetetlenné a parlamenti jelenlétünket, az ország konkrétan belerokkan a döntésetekbe. 18 százalékos flat tax, adó- és nyugdíjreform, eü-átalakítás, cserébe pár éven belüli fellendülés – ez lenne az elvárható minimálprogram, és aki most a népszavazásra hivatkozva azt mondja, az ország erre még nem kész, akkor azt is mondja: a liberális párt opportunizmusra van ítélve, neki is alkalmazkodnia kell az éppen aktuális össznépi hangulathoz. Hát nem.

Az SZDSZ előző, koalícióbontó küldöttgyűlésén Kóka János próbálta erre felhívni a figyelmet, ő beszélt a gazdaság drámai helyzetéről, a lassú növekedésről, az inflációról, az igazságtalan adórendszerről, a versenyképesség elvesztéséről – mindarról tehát, amiről Bokros, Békesi, Bauer, Várhegyi, Hamecz, Járai, Simor és mások hónapok-évek óta szónokolnak. Kóka volt az, aki – egyáltalán nem magától értetődően magától értetődőnek tartva a gazdasági liberalizmus prioritását – engedményt tett riválisának, és új, belső koalíciót ajánlott a pártban az „összefogás” érdekében. Volt ennek bármi értelme? Öncél lenne az egyben maradás?

Fodor Gábor jóval hatásosabb, Barack Obama lenyűgözően harsány ürességét idéző beszédének élénk fogadtatása azt jelezte, a szabad demokraták őt tekintik a „változás” arcának. De milyen változásról beszélünk, milyen súlypontot szeretne Fodor, milyen elvek, milyen eszmék, milyen morál alapján kíván „újra hiteles és sikeres pártot” kovácsolni az SZDSZ-ből? Ez sajnos nem derült ki. Az derült ki, hogy a hitelesség-sikeresség elvárása mögött nincsenek ilyen alapértékek, illetve ha vannak, olyannyira felhígultak, hogy minden mindennel egyenértékű.

„Jöjjenek a jobboldali liberálisok, a szociálliberálisok, a zöld liberálisok az SZDSZ-be! Legyünk befogadó, nyitott párt” – hirdette, miután nem sokkal előtte halálkomolyan közölte: „az SZDSZ feladata tárgyalni, egyeztetni, ha kell, vitatkozni a többi szereplővel, pártokkal, civilekkel, mert csak így érhetünk el eredményeket.” Ijesztő lenne, ha komolyan így gondolná, hiszen így egy profil nélküli párt képe körvonalazódik, amelyben a libertárius gazdaságpolitika egyenlő arányban fontos a Rába habzásának megállításával. Amely egyfajta érdekegyeztető fórumként fungál. Amelyben a profi párt egyenlő a barátságos, nyitott emberi jogi-zöld mozgalommal, ahol mindenkinek van helye (és ideje). Az is ijesztő volt, hogy a gazdasági liberalizmust simán negligáló programlufi felskiccelése után Fodor közölte: „nektek is van feladatotok: felsorakozni egy program mögött, odaállni egy csapat mellé, dolgozni a közös ügyért” (itt természetesen saját csapatára és „programjára” gondolt).

Aki azonban észleli, mekkora űr tátong eme vízió és Magyarország drámai helyzete között, nem kívánhatja az SZDSZ-nek a balliberális-zöld alternatívát. Ez akkor sem lenne indokolt, ha Magyarország sínen lenne, de mint tudjuk, nincs sínen, az SZDSZ-en (és talán az MDF-en) kívül más belátható időn belül nem fog előállni azzal, hogy liberális reform kell, de az egyes polgárok helyzete, az ország szabadságállapota is javulni fog, ha a nagy állami rendszereket végre torkon ragadjuk.

A környezettudatos magatartásnak, az önkéntes (tehát nem államilag kikényszerített) szolidaritás gondolatának természetesen helye van a liberális pártban – amíg azonban az SZDSZ túl kicsi ahhoz, hogy lemenedzseljen egy profiltisztítási pártszakadást, valóban fontos az egyben maradás. A lényeg azonban a gazdaságpolitikai prioritásokon, hangsúlyokon van. Tudnék-e közhelyesebb végszót mondani, mint azt, hogy a tét nagyon nagy? Nem.

A cikk megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon