Skip to main content

1867 – európai térben és időben

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Sokat szidják a történészeket. Ennek van is némi alapja. Sok történész a lelke mélyén politikus szeretne lenni, vagy az is lesz. (Annál rosszabb a történelemnek.) Az sem tagadható, hogy sok történelemfaragó szépíti vagy torzítja, politikai szenvedélyei, jobbik esetben világnézete szerint formázza a történelmet, mint gyerek a gyurmát, vagy elegánsabban: mint szobrász a márványt. De vannak, nem is kevesen, történészek, szakemberek, a szakma hivatott mesterei is. Ők rekonstruálják, nem konstruálják a történelmet, amint azt a divatos posztmodern szubjektív relativizmus hívei szaktudástól és felelősségtől egyaránt mentesen hirdetik. A történész verifikált forrásokból, okmányokból, összerakott adattöredékekből vagy szelektált halmazokból rekonstruálja a történelmet, közelítve, ha el nem is érve, a múlt valóságát, amely kissé hasonlít a kanti magánvaló dologra, teljesen meg nem ismerhető. Sok adat elpusztul, nyomtalanul eltűnik, és a történelmi tudattalanba zárt motiváció többnyire értelmezés kérdése.

És itt rejlik valami, a bizonyított tények falán valami rés, amelyen át a szubjektivitás beszűrődhet. Sokan szidják a történészeket, amiért állandóan változtatják a nagy történelmi események értékelését, értelmezését. Ebben is lehet valami, és ilyenkor az a bizonyos „pártosság” a ludas, de alapjában véve nem a történész változtatgatja az értékelést, hanem maga a történelem. Az idők rendjén kifejlő, önmagát magyarázó, a következmények egyre bővülő és változó fényében önmagát átöltöztető vagy vetkőztető történelem. Példánk a kedvelt témánk lesz, az 1867. évi kiegyezés.

A TÖRTÉNETÍRÁS

A kiegyezés történeti és köztudati értékelésének több szakasza mutatható ki. Az elsőt, az egykorút, a napi politika érdekviszonyai és a közjogi kérdés primátusa jellemzi. A kortörténet krónikásai kivétel nélkül aktív politikusok voltak, például Beksics Gusztáv, Mocsáry Lajos, és idesorolnám Gratz Gusztávot is, akinek kétkötetes munkája, az 1934-ben megjelent A dualizmus kora mindmáig használható. A harmincas években bátran képviselt elvhű liberalizmusa, még ha elfogultságoktól nem mentes is, elismerést érdemel, annál is inkább, mert korismerete, jellemzései és adatai pontosak és jól tájékoztatók. Természetesen ő a kiegyezést mesterműnek, a nem így várt jövendő fundamentumának tartotta.

A FELELŐSSÉGKUTATÁS IDŐSZAKA

Szekfű Gyula

A kiegyezés-historiográfia második szakaszában egy távolról sem hermeneutikus, hanem a velejéig politikai-ideológiai oknyomozás volt a hang- és mérvadó: a vereségért és Trianonért való felelősség kutatása és a felelősök, elsősorban a liberálisok és a demokratikus reformerek megbélyegzése. A nyitányt Szekfű Gyula híres könyve, a Három nemzedék intonálta. Ma is érdekes, ma is elgondolkodtató és vitára késztető írás. Ámde nem kívánom a könyv körül kavargott évtizedes vitákat felmelegíteni. Csupán két, jórészt metodikai kérdést emelnék ki, amelyekre a szakkritika kevés figyelmet fordított, pedig hatásuk sokáig, alkalmasint mindmáig érezhető. Szekfű e könyvében, és későbbi műveiben is fölöttébb pozitívan értékeli magát a kiegyezést. „Békés úton 48-at nem tudtuk végrehajtani, végrehajthatóvá csak akkor lőn, miután az 1867: XII. törvénycikkben kiegészítést nyert. 67 nem egyéb tehát, mint gyakorlatilag lehetővé tett, végrehajtható 48”, sőt nála jobban biztosította önállásunkat és biztonságunkat. A kiegyezés a békességet kívánó nemzet, kiváló vezérei és a nemzet vágyait végtére megértő, az alkotmányosságot respektáló király történeti alkotása. A katasztrófa forrása tehát nem a kiegyezés volt, hanem az utána következő liberális politikai és gazdasági rendszer. A tőkés szabadversenyben a magyarság semmivel sem tudván részt venni, visszahúzódott. „A végzetes könnyelműséggel… üresen hagyott teret elfoglalta, könnyűszerrel, konkurencia nélkül a zsidóság”, amely gazdasági hatalmát idővel a szellemi életre is kiterjesztette. Hogy a magyar politikai ellenzékre olyannyira jellemző nemzeti illuzionizmus uralkodjék el a közéleten – „ez a budapesti zsidó sajtó nélkül lehetetlen lett volna”.

És itt ne csak a bűnbakkeresés érveire figyeljünk, hanem a különös logikára is. Tehát: a kiegyezés, az alapszerződés, amely vitathatatlanul a magyar liberalizmus szülötte – és győzelme – volt, dicséretes, nemzetmentő cselekedet volt, de a belőle sarjadt rendszer, a liberalizmus, a romlás fő okozója  – ez a két állítás nyilvánvalóan contradictio in adjecto, vagyis olyan önellentmondás, amelyet történeti bizonyítóanyaggal nem lehet kimagyarázni.

Idekívánkozik most második kifogásom tárgya: a bizonyítás. Mindenekelőtt az a beállítás, hogy a dualizmus a hanyatlás kora volt. Szekfű egyszerűen nem vett tudomást az ország látványos gazdasági modernizálásáról, a vasútról, a mezőgazdaság átalakulásáról, az iparosodásról, a közoktatás hatalmas emelkedéséről, az egészségügy országos megszervezéséről, de még arról a csodálatos kulturális virágkorról sem, amely mindmáig legszebb örökségeink egyike, s amely szellemi téren egy negyedszázad alatt Európába röpítette az országot. [Elfogultságában addig megy, hogy az egyébként sok munkájában kemény ítélettel illetett dzsentriben is különleges képességeket sejtet. Ez a hajdani elit „csekély éleslátással” megtalálhatta volna a boldogulását, „ha a kapitalizmus győzelmes szekerébe kapaszkodik, ha a földesuraság helyett ipari és kereskedelmi pályára megy. Így a föld terményei a magyar földművelőtől magyar kézen át, magyar közvetítéssel jutottak volna el… a fogyasztóhoz”. És akkor jobb lett volna a liberális kapitalizmus? A bizonyítás elmaradt. A „magyar” jelző helyettesítette.]

Németh László

E kifogások nem a századvéget megért történész ex post bölcsességének gyümölcsei, hanem a Szekfű művében rejlő ellentmondásokra igyekeztem rávilágítani a fenti néhány szakaszban, figyelembe véve a kortársak kritikáját is. Ezeket az ellentmondásokat nem kisebb magyar és nem kevésbé széles látókörű gondolkodó, mint Németh László pellengérezte ki kegyetlenül már a harmincas években (Kisebbségben, Szekfű Gyula). Németh szerint ugyanis a múlt század legfeltűnőbb bukása éppen a kiegyezés volt. A megelőző kudarcok traumájában nemcsak a császár roppant meg, hanem lelkében a nemzet is. Két megroppant szövetkezett egymással. „Így jött létre a magyar történet legvégzetesebb szerződése.” Németh mindenekelőtt 48 és 67 közötti természetes kontinuitás tételezését tartja Szekfű megtévesztő csúsztatásának. „Ha Szekfűnek szabad volt Kossuthot politikai zseninek magasztalva rosszhiszemű játékosként beállítani, talán én is megdicsérhetem itt Szekfű politikai zsenialitását: 67 nem volt 48” – írta. A kiegyezés, úgymond, csupán a belpolitikai autonómiát hagyta meg az országnak, de a függőség lényeges elemeit fenntartotta. 67 „igazi átka azonban mégsem ez a háromnegyed vagy hétnyolcadnyi függőség volt… 67 erkölcsi csapda volt, amelyből nem nyílt szabadulás”. Mert az elaggott Monarchia jövőre ugyan már képtelen, de elnyomásra még erős építmény volt, s benne a magyarok is társtulajdonosok lettek: „a Habsburg-sas egyik feje piros-fehér-zöld sapkát viselt”. Még ha ezzel a hiperkritikával nem értünk is egyet, el kell ismernünk, Némethnek sikerült azt a logikai buktatót elkerülnie, hogy a kiegyezés apológiáit nyújtsa, miközben immanens következményeit elítéli. Sőt, amikor a kiegyezést történelemfogytiglani száműzetésre ítélte, úgy tűnt, egyúttal szigorú önkritikát is gyakorolt, és nagy lépést tett a tárgyilagos nemzeti önismeret felé. Igaz, a hagyományos magyar vezető réteg, kormányon is, ellenzékben is, részes és felelős volt a dualista rendszer torzulásaiért – és eredményeiért. Csakhogy itt megmutatkozik Németh önkritikai hajlandóságának ambivalenciája is.

A Habsburg-háztól átengedett uralom és elnyomás felét ugyanis nem az igazi magyar elit vette át, hanem „az álelit”, amelybe „minthogy a magyarság ellenzékben maradt, egyre több renegátot kellett bevonni, az ország leggyengébb vagy legközömbösebb »népeiből«: svábból, tótból, zsidóból… S a nagy hátrány még mindig nem az volt, hogy más népek hulladékát kellett a vérünkbe bocsátani… A nagy baj az volt, hogy a magyar ellenzék is benn volt abban, amiből a többi nép »ellenzéke« kinn lehetett.” E mondatokban ugyan már felmentő, illetve más népekre áthárító ítélet található, de még mindig önkritikusnak látszik a magyar ellenzék „bűnrészességének” elismerése. Csakhogy ilyen beismerés szöges ellentétben állt volna Némethnek a dualista rendszer nemzetidegenségéről és a magyarság kisebbségbe szorulásáról kialakított kerek koncepciójával. A magyar ellenzéken, éspedig a népszerű 48-as függetlenségi ellenzéken tehát plasztikai műtétet kellett végrehajtani. Hogy „ez a Trianon ilyen borzalmasan sült el… annak épp a magyar alkotó ellenzék hiánya volt az oka. Mi sem természetesebb, minthogy az igazi, a magyar államot föladó ellenzék szerepét éppúgy egy ellenzékbe csapó asszimiláns réteg vette át, mint ahogy a kormányt is az szolgálta ki.” Kérdezhetjük: akkor végső soron miben különbözik Németh álláspontja Szekfűétől? Úgy tűnik, abban, hogy a zsidók mellé vagy mögé besorolta a svábokat és a tótokat is. Hadd éljek itt szerzőnk fordulatával: ha Némethnek szabad volt Szekfűt politikai zseninek feldicsérve „kormányozható színvakságban”, felszínességben elmarasztalnia, akkor talán én is elismeréssel adózhatok Németh „dialektikai” zsenialitásának. Mert egy nemes gesztussal vállalni a részességet a dualizmus „bűneiben”, de aztán a másik, vehemensebb mozdulattal e bűnöket az asszimilánsokra, zsidókra, svábokra, tótokra hárítani, és ezzel a politikai „bűnöket” végzetté szublimálni: ez a két háború közti korszak bűnbakkereső historizálásának mesteri teljesítménye volt.

Csak egy kicsit drága, s a magyar önállóságért és felemelkedésért küzdők nagyságához méltatlan. [Ehhez el kellett felejteni a szabadság oly igaz híveit, mint Irányi Dániel, Madarász József, Eötvös Károly, Ugron Gábor, Mocsáry Lajos, Justh Gyula. Meg kellett tagadni a magyar politika olyan nagyjait, mint az Andrássyak, a Lónyaiak, a Bánffyk, a Tiszák, mint Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, Csáky Albin, Berzeviczy Albert. Ehhez Eötvös Józsefet, legnagyobb kultúrpolitikusunkat, a barátai által használt németes „Pepi” felemlegetésével kellett magyarságában megsérteni.]

Számomra a legfájdalmasabb diszkvalifikáció azonban Deák Ferenc „werbőczyesítése”. „Deákban – írta róla Németh – megint a werbőczyzmus ül vissza nádori székébe, s a nemzet mindent elfödő nagy gondja az lesz, hogy milyen szerződést kössön a királyával… Hol van több szó a pragmatika szankcióról, mint a nemzetiségek törekvéseiről?… Több hivatkozás régi országgyűlésekre, mint Európa valódi állapotára, ha nem éppen Deáknál?” Németh súlyosan tévedett. Senki sem látta világosabban Európa valódi állapotát, és – Kossuthon kívül – a nemzeti létet fenyegető veszélyeket, mint Deák.

Bibó István

A bukás okainak és felelőseinek oknyomozói között jelentős helyet foglal el Bibó István. Kérdésfeltevése közeli rokona Németh Lászlóénak. „Nálunk arról van szó” – írta a magyar alkat eltorzulásáról szóló esszéjében –, „hogy a magyar történelem utolsó száz esztendejének sorozatos katasztrófáiért… a magyar alkat, a magyar jelleg valamiféle meghasonlását, megromlását tegyük felelőssé. Ahogyan Németh László felteszi a kérdést, meg kell találnunk, hogy »hol veszett el a magyar a magyarban«.” Ámde csupán a kérdésfeltevés azonos, a válasz szögesen ellentétes Némethével. A demokrata Bibó ugyanis a fokozatosan erősödő hanyatlásért nem a liberalizmust, a végzetes „társadalmi deficitért” nem az asszimilációt, hanem elsősorban a parasztgyűlölő kisnemességet, majd a polgárosodásra renyhe, de a megalkuvásra serény köznemességet és utódát, a „rangtartó úriemberek” dzsentri típusát teszi felelőssé. Rájuk hárítja ódiumát az 1867-es kiegyezésnek is, amelyet a 49-es bukásnál súlyosabb csapásnak, a liberális nemesi elit kishitűségéből, mondjuk ki: gyávaságából fakadó hazug megegyezésnek tekint.

A mögöttes motiváció értelmezésében azonban Bibó nagyvonalúbb. Belátja például, hogy a köznemesség, noha történelmének legjobb korszakát élte, „végül mégiscsak egy rendiségtől… át- meg átjárt társadalmi képződmény volt, mely a neki kiosztott »polgári« szerepet csak félig-meddig játszhatta”. Érteni látszik történelmi perspektívájának hibáit, kishitűségét is. 48 bukásának traumatikus hatása „a magyarság társadalmi és értelmiségi vezető rétegeibe két döntő, s… félrevezető tanulságot rögzített bele. Az egyik az volt, hogy a Habsburgok birodalma olyan európai szükségszerűség, melynek hatalmi köréből sikeresen nem vonhatjuk ki magunkat… A másik döntő és megtévesztő tanulság az volt, hogy ha netalántán mégis sikerülne a Habsburgok birodalmát felrobbantani, akkor együtt törne vele darabokra a történeti Magyarország is”, hiszen a nemzetiségek már 1848-ban kimutatták elszakadási szándékukat. Ne akadjunk most fenn azon, hogy az axiomatikusnak feltételezett két „tanulság” között logikai zökkenő áll fönn, hiszen ha Európa a hatalmi egyensúly alapkövének tekinti a birodalmat, akkor miért akarná felrobbantani, és a magyarok ugyan miért tennék ezt, ha egyszer a siker reményében úgysem menekülhetnek belőle?

A kérdés most már az, hogy a magyar nemzeti vezető réteg valóban téves, félrevezető tanulságokat vont-e le 48 bukásának következményeiből, avagy Bibó került-e Kossuth optimizmusának hatása alá, aki akkor, a folyamatok kifejlése közepette még nem tekinthette át az egész nemzetközi és hazai tablót. Vajon a történelem tévedett-e, becsapva Európa hatalmainak államférfijait, és velük együtt a Habsburg-abszolutizmus szorításában küszködő hazai politikusokat, vagy Bibó értelmezi-e tévesen a forradalom utáni korszak realitásait? Történészeink az elmúlt negyedszázad alatt nagy anyaggal és szakszerű elemzéssel kimutatták, hogy az egykorú Európában nem akadt hatalom, beleértve Oroszországot is, amely a Monarchia felbomlasztására törekedett volna. Az is jól bizonyított, hogy olyan kompetens hazai politikus sem volt, aki a bizonytalan, utópikus, a nemzeti kérdést amúgy sem megoldó kossuthi Dunai Konföderáció tervénél ne tartotta volna biztonságosabbnak az Ausztriával való alkotmányos kiegyezést. Mindez azonban végtére történeti-politikai kérdés, mondjuk, a Kossuth–Deák-vita repríze lett volna, ha a két axiomatikus tévedés feltételezéséből kiindulva, Bibó nem vont volna le alapvető morális következtetést. Mert ő nem csupán a kiegyezés tényét és a megkötők tévedéseit és realitásérzékük fogyatékosságát bírálta, hanem az egyezmény moralitását, vagyis történeti létjogosultságát is súlyosan kétségbe vonta. A Monarchia részeinek kacifántos elnevezése, különösen az a szokás, hogy „odaát” az egész birodalmat Ausztriának mondták, „azt az illúziót keltette, hogy a régi Ausztria érintetlenül megmaradt…, a magyar nemzet illúziója viszont az volt, hogy Ausztria egy szomszéd ország” csupán. Az egész konstrukció „mindkét irányban mindenekfelett hazug volt. A dinasztiának azt hazudta a kiegyezés, hogy megmaradt a birodalma, mert nemzetközi és katonai teljhatalmát komoly korlátozásoktól mentesen megtartotta.” A magyaroknak viszont azt hazudta, hogy „megvan az önálló magyar állam, csak éppen a külügy és hadügy terén hiányzik az önállóság”. [Bibó erősen bírálja Deákot és Szekfűt amiatt, hogy szerintük a kiegyezés negyvennyolc szellemét valósította meg. „Valójában éppen ez a gondolatmenet volt az egész kiegyezés belső hazugságának az alapépítménye.”] Ez pedig több annak leszögezésénél, hogy a kiegyezés reakciós mű. Mert hiszen fél évszázadon át a haladás legjobb energiáinak fele vagy háromnegyede elveszett, abban az üresen őrlő malomban használódott el, amely „politikai fikciókból, hazug formulákból és hamis kényszerűségekből épült fel”.

És végül az ítélet: „a politikában hazudni nem lehet”. S ha itt-ott lehet is hazugságokat mondani, ezekre nem lehet „politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.” Nem kívánok Bibó Istvánnal, kiváló politológusunkkal post mortem vitázni arról, hogy alkalmazható-e, és mennyiben alkalmazható a politikára a moralitás etikai kategóriája. Arról sem, hogy hány hazugságok halmazára épített államrendszer állt fenn évszázadokig, vagy akár hetven esztendeig. De azt korunk és mai nemzedékeink orientálása végett le kell szögeznem: a kompromisszumok természetében rejlik, hogy mindkét félnek le kell mondania valamiről, és a megegyezés idején, per bonum pacis egyik fél sem hirdeti harsányan, hogy az egész csak ideiglenes alku, és egyik fél sem árulja el távlati terveit. A kiegyezéshez bizonyára fűződtek nagyralátó tervek, paragrafusokba nem iktatott remények, titkos egyezségek, amit lehetett diplomatikus elhallgatásnak, akár őszintétlenségnek nevezni, de nem lehet rájuk akasztani a csaló hazugságot, még kevésbé lehet ezt tekinteni a kiegyezés olyan szörnyű hibájának, olyan fundamentális ellentmondásának, amelyen az egész birodalomnak össze kellett omlania.

A KOMMUNISTA FELFOGÁS METAMORFÓZISA

Révai József

1867 értékváltozásainak viszontagságos útján új szakaszt és típust képvisel a marxista koncepció, amely maga is zegzugos pályán jutott el a marxi állásponttól a „kommunista nacionalizmusig”. Ehhez a metamorfózishoz példaértékű Révai József szerepe. Révai a magyar kommunista párt vezető ideológusa volt, ámde a magyar múlt kutatása az 1930-as évekig éppoly kevéssé érdekelte, mint a többi kommunista vezetőt. A történelemhez az aktuális politika vezette el: a párt legfőbb célja, a következő forradalom jellegének a meghatározása. A pártban az 1919-es bukás után éles viták folytak arról, hogy a soron következő forradalom tiszta proletárjellegű legyen-e, vagy pedig radikális polgári. Ez a kérdés késztette Révait, hogy erős kritikával revideálja Szabó Ervint, főleg a 48-as forradalomról írt könyvét, ezután pedig maga forduljon komoly szakmai felkészüléssel 1848-hoz. 1932-ben, börtönben írta meg legjobb történeti tanulmányát, a Marx és a magyar forradalom című értekezést, amelynek végén megkísérelt választ adni arra a kérdésre, hogy „vajon polgári volt-e az 1848–49-es magyar forradalom? Ennek a kérdésnek – írta – nemcsak történeti, hanem politikai jelentősége is van.” Nem közömbös ugyanis a program kitűzésénél, hogy milyen volt a kiindulópont az ország polgári fejlődésében. Révai válasza úgy hangzott, hogy 48 alapjában véve polgári forradalom volt, de befejezetlen maradt, és a birtokos nemesség lévén a vezető ereje, sok feudális maradvány terhelte. Innen jutott el logikusan az átalakulást lezáró 1867-es kiegyezés témájához.

Engels megállapítását a polgári forradalmak kilengéséről a magyar helyzetre alkalmazva, Révai olyan analógiát mutatott be, hogy a kossuthi nemzeti radikalizmus ’49-es szélső kilengése és a Habsburg-abszolutizmus retrográd szélsősége után „a középbirtokos nemesség és a burzsoázia blokkja 1867-ben érvényesítette azt a »középarányost«, ami az 1848–49-es forradalom osztályerőinek objektíve megfelelt”. Kevésbé ideologikusan: a kiegyezés realitását a nemzetközi és a belső erőviszonyok megváltozása indokolta. Ausztria, a reakció egyik pillére, a cárizmus szövetségese, elvesztette létjogosultságát az európai demokrácia szempontjából. Másrészt Itália és Németország egyesítése és az 1863. évi lengyel felkelés leverése után „a forradalmi Németország és a forradalmi Lengyelország nélkül a független Magyarország megteremtése… már nem volt érdeke az európai demokráciának, de magának Magyarországnak sem, mert a független Magyarország az akkori Európában múlhatatlanul a cárizmus vazallusa lett volna.” Magyarországnak tehát meg kellett egyeznie Ausztriával, mert sem új forradalomra, sem külső segítségre nem számíthatott. „Ebben rejlik az 1867-es kiegyezés történelmi szükségszerűsége” – és realitása, summázta álláspontját Révai.

Az idézett írások 1932 és 1938 között keletkeztek, amikor Révai – Marx nyomán – a kiegyezést feltétlenül reálisnak, a nemzeti kérdést kielégítően megoldottnak tartotta. Az évtized második felében azonban, amilyen mértékben a fasizmussal szembeállított kommunista népfrontpolitika előtérbe került, Révai tanulmányaiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott a nemzeti kérdés, mind 1848, mind 1867 értékelésében. Egy 1938-as tanulmányában már kategorikusan leszögezi, hogy „a magyar polgári forradalom fő kérdésévé a nemzeti kérdés lett”, ennek kellett alárendelni minden egyebet. Ennek megfelelően a nemzeti kérdés 67-es megoldásának pozitív előjelét megkérdőjelezi, majd hamarosan negatívra változtatja. A második világháború idején felerősödött a hazafias hang, a honvédő agitáció, a korábban mértékkel bírált Kossuth dicsőítése, majd heroizálása. [Ennek jellemző példája volt a néhány éve még „kispolgári utópiaként” kicsinyelt Dunai Konföderáció-terv rehabilitálása, a kiegyezés „történelmi ellenlábasává” előléptetése. Így ismerte el Révai a terv két előremutató gondolatát: a német hódítás elleni magyar–szláv összefogást, és a magyar birodalomról való lemondás készségét, amiről persze szó sincsen Kossuth eszmei értékű, de megvalósíthatatlan tervezetében. Mindezeket a „hangsúlyeltolódásokat”, igaz, a háborúra koncentrált szovjet népfrontpolitika motiválta, de azért bennük rejlett az antifasizmus megkövetelte perspektívaváltás és a magyar patriotizmus jó hagyományainak befogadása is.] A szovjetbarát propaganda és a nemzeti eszmének a kommunizmus szolgálatába állítása a háború után, a szovjet megszállás első éveiben bontakozott ki. 1848 centenáriuma már a kifejlett „kommunista nacionalizmus” jegyében zajlott le: a főrendező Révai igyekezett a forradalom örökségét kisajátítani, a forradalmat és hőseit a kommunisták elődeiként feltüntetni. Kossuthtal kapcsolatban deklarálta, hogy a kommunisták Kossuth eszméi örökösének, műve folytatójának tekintik magukat: „Nekünk, csak nekünk van erre jogunk, senki másnak!”

Ha egyszer az 1848-as forradalom a szocialista hazafiságnak nevezett nacionalizmus szerves részévé vált, akkor természetes, hogy 1867 viszont a reakció előzménye és előde, az ellenséggel való megalkuvás, sőt a hazaárulás egyik szimbóluma lett. 1948-ban Révai már minden közösséget, minden folytonosságot tagadott: „Az 1867 utáni feudális Magyarország és a 48-as Magyarország fegyverrel harcolt a nemzeti függetlenségért, a 48 utáni Magyarország a Habsburg-birodalom, majd a német imperializmus nagyhatalmi érdekeinek áldozta fel a magyar függetlenséget.” [A szerencsétlen ország nemcsak feudálissá minősíttetett vissza, hanem a német imperializmus csatlósának szerepe is megelőlegeztetett neki.] 1952-ben pedig a korábban reális kiegyezésre a „gyalázatos” alku szégyenbélyege is rásüttetett.

A kommunista nacionalizmus nagyjában-egészében Révai nyomdokain haladt a kiegyezés becsmérlésében. Ezzel kapcsolatos véleményemet egy hosszabb elemző tanulmányban kifejtettem (Valóság, 1973. 12. és 1974. 12. sz.). Ott rámutattam, hogy az ötvenes, hatvanas években, a marxizmus–leninizmus legrosszabb, eufemisztikusan „dogmatikusnak” nevezett szakaszában a történetírás nálunk is erősen a kommunista nacionalizmus befolyása alá került. A hangsúly egyre inkább a megalkuvásra, a kártevésre helyeződött. [A kiegyezés Magyarországot „félgyarmati függő országgá” tette, amelyben a „legszemérmetlenebb politikai elnyomás és a legféktelenebb gazdasági kizsákmányolás” uralkodott. A kiegyezés következtében az ország a kapitalizmus fejlődésének „legelőnytelenebb, legfájdalmasabb útját” járta meg – olvasható egy korabeli pártoktatási tankönyvben.] Mindaddig, amíg a kiegyezés és következményei vizsgálatában a kárhoztatás felsőfokú jelzői, rossz retorikus frázisok döntötték el a korszak gazdasági fejlődésének tényvalóságait, és mindaddig, amíg a vita arról folyt, hogy lehetett-e gyors gazdasági növekedés és bárminő iparosodás az Ausztriától függő országban, addig nem lehetett gyors fejlődés az Ausztriától már független, de a kommunista uralomtól függő történetírásunkban.

A KOMMUNISTA DOGMATIZMUS ÉS NACIONALIZMUS ELLEN

Ez az ideológia mégsem vált általánossá. Hatottak Révai korábbi reálisabb értékelései, és főként: alapos, szakszerű kutatások tisztázták a kiegyezés alap- és részkérdéseit. A centenárium idején sokoldalú, kiegyensúlyozott kép alakult ki, amely kimutatta a kiegyezés korabeli realitását, a monarchiai modernizálás és polgárosodás jelentős pozitívumait, és egyúttal az egész rendszer immanens ellentmondásait, hátrányait is. Felújult az igazi kossuthi kritika is. Ezt az álláspontot hitelesen és alaposan, Kossuth óvásait és bírálatait követve, bizonyos fokig korrekciókkal ellátva és értelmezve, Szabad György képviselte. Szabad több tanulmányban, kézikönyvben domborította ki Kossuth nemzeti intranzigenciáját, politikai demokratizmusát. Érdemes itt az ősforráshoz, Kossuthhoz visszanyúlni.

A kossuthi kritika érvei

Ismeretes, hogy Kossuth 1866-ban írt értekezéseiben, majd az 1867 májusában publikált híres Kasszandra-levelében óvta a nemzetet a Habsburg-házzal való alkutól, és profetikus hévvel vetítette előre a készülő kiegyezés súlyos következményeit. Kossuth főbb érvei a következők voltak: 1. A kiegyezés jogfeladás, az ország lemond a függetlenség legfontosabb attribútumairól. 2. A közös ügyek révén az erősebb Ausztria elnyeli Magyarországot. 3. Ausztriához kötődve az ország belesodródik egy hamarosan kitörő háborúba. 4. Ausztria élő holttetem (cadaver), elkerülhetetlen pusztulásával együtt Magyarország is elpusztul. („Ne ajánlkozzék Magyarország a máglyának, amelyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.”) És végül: 5. A kiegyezés lehetetlenné teszi a hazai nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását, és ezzel együtt a szomszédokkal való megegyezést. („Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisítésének siettetésével a népek szövetségét s e szövetségben a szabadságot megalapítani.”)

Az intelmek első három pontja vagy nem vált be, vagy hatása nem bizonyult olyan katasztrofálisnak, amint azt Kossuth jósolta. A 4. és 5. pont azonban valóságos veszélyre hívta fel a nemzet figyelmét, és a nemzetiségi kérdés megoldásának mulaszthatatlan szükségességét hangoztatva, a dunai kisnépek szövetségében jelölte meg a megoldást, a kimenekülés útját a kiegyezés csapdájából.

Kossuth érvei és jóslatai a maga korában, Trianon után, majd a második világháború után is erősen impresszionálták a magyar közvéleményt, kiváltképp a történészeket. Magam is elfogadtam a kossuthi kritika említett pontjait, még ha javaslatai néha a realitások fölött lebegtek is. [S ha optimizmusát inkább a hit, mint a valóságismeret táplálta. A kiegyezés idején például a megrendítő katonai vereségek és a belső zavarok joggal láttatták Ausztriát meggyengült, ingatag birodalomnak, ha nem is „cadavernek”. A múlt század derekán, 48 lehangoló példái ellenére még reménykedhetett a szabad népek testvéri szövetkezésében, valaminő (kon)föderációban, habár a nemesi vezető réteg humánus toleranciájától, különösen a nemzetiségi autonómiák elfogadására való készségétől – amit ő maga sem fogadott el – nem sokat várhatott.] Csakhogy az elmúlt száz évben a történelem sok titkot feltárt, sok romantikus illúziót szétfoszlatott, és a közép-európai népek szabad szövetsége iránt inkább a kétkedést, mint a reménykedést bátorította. Jogosnak érzem tehát, hogy a XX. század végén néhány alapkérdést újra feltegyünk a kiegyezés jellegét és következményeit illetően.

A KIEGYEZÉS EURÓPAI TÉRBEN ÉS IDŐBEN

Néhány alapkérdés újragondolása

Az idézett kossuthi programjelszó realitásának három alapfeltétele volt. Az első az, hogy Ausztria feltételezett végelgyengüléses halála tény legyen, ne vágyálom, illetve akadjon erő, amely megsemmisíti. Csakhogy Ausztria a vereségek ellenére sem haldoklott, még az 1866. évi königgrätzi veresége után sem akarták megdönteni, sem a magyar vezető réteg, sem a cseh politikusok, legkevésbé pedig Bismarck, aki Ausztriában korán felismerte a jövendő szövetségest a „szláv veszéllyel” szemben. [Fennmarad még az az ellenérv, hogy ha Ausztria megdöntésének ideje nem is jött el, de további gyengítése és az 1848-as alkotmány kikényszerítése talán lehető volt volna. Talán. Ha lett volna magyar hadsereg. Ha ehhez nem kellett volna a porosz segítség, a Bismarckkal való szövetség, amelyet a hazai liberálisok, okkal-joggal, nagyobb rossznak véltek, mint a Béccsel való megbékélést.]

Tételezzük azonban fel, csupán második alapkérdésünk reálértékének megfontolása végett, hogy Königgrätz után Magyarország visszanyeri függetlenségét. Ott áll egyedül, a bismarcki Reich és a cári Birodalom közé ékelve, vészes külső fenyegetések és nemzetiségi szeparatista törekvések árnyékában. Vajon a politikai nemzet zöme megragadta volna-e a szabad népek szövetségének eszméjét, főként ha az szükségképpen az ország decentralizálásával, nemzeti autonómiák kialakulásával járt volna? Erre az analóg választ a vezető elit már a kiegyezés előtt, a Dunai Konföderáció vehemens elutasításával megadta. Ezzel ugyan olyan ellenérv perelhet, hogy egy független, kossuthi vezetésű országban más lett volna a politikai elit összetétele és beállítottsága. De mi bizonyítja, hogy létezett másféle, jóval demokratikusabb politikai elit, mint ami a magyar társadalomból kitellett? Akadt volna-e egyetlen magyar, akár a 48-as szélbal soraiban is, aki hajlandó és képes lett volna egy önállóvá lett országban Trianon önkéntes leszámítolására? És ha, folytassuk csak a hipotézist a harmadik alapkérdés megvilágítása végett, egy kossuthi szellemű politikai elit hajlandó lett volna nagyobb engedményekre, mondjuk teljes közigazgatási és kulturális autonómiára is, megelégedtek volna-e a hazai nemzetiségek akkor vagy a következő évtizedekben ennyi engedménnyel? A történelem már a dualizmus korában, majd a versailles-i békerendszer megalkotásakor azt mutatta, hogy nem; hogy minden kisnép nemzeti szuverenitásra, önálló államiságra tör, akár a soknemzetiségűvé válás veszélyei ellenére is. Napjainkban a történelem Jugoszlávia és Csehszlovákia példájával bizonyította, quod erat demonstrandum – már egy évszázada.

Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a Habsburgok birodalma még életképes volt, amit egyébként utolsó fél évszázadának fényes gazdasági és civilizatórikus eredményei, kulturális virágkora és sok pozitív reformja bizonyít. És azt is megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzeti társadalom nacionalizmusának toleranciaküszöbe alacsonyabb volt, mint amennyit a nemzetiségi egyenjogúság korabeli követelményei megkívántak, hasonlóképpen alacsony, mint a nemzetiségek nacionalizmusának kompromisszumkészsége bárminő dunai vagy közép-európai szövetség megalapozására, akárcsak tudati-lelki feltételeinek méltánylására.

Ha ez így volt, ha az egész korabeli európai szituáció a nyugalmi egyensúly fenntartásán alapult, s ha a korszellem vagy a birodalmi, vagy a nemzetállami koncepciókat sugallta, akkor miért és mennyiben volt az 1867. évi kiegyezés megalkotóival és híveivel együtt felelős a XX. század katasztrófáiért, a világháborúért, a felbomlásért? Akkor 130 év távlatából egyes személyeket, pártokat, csoportokat kell kárhoztatnunk, vagy netán egészében a liberalizmust és a nacionalizmust, amelyek a világ más részein szerencsés és tartós alakulásokat teremtettek? El kell gondolkodnunk azon, hogy napjainkra érdektelenné vált a közjogi vita a jogfeladásról, az önállóság kellékeiről való lemondásról, viszont tudományos szempontból megoldódott az ország „félgyarmati” függéséről folytatott vita, továbbá szélesebb távlatokba helyeződött a nemzetiségi politika és az asszimiláció problematikája, és már egy fél évszázada elpárolgott a felelősségkutatás indulata is. Úgy vélem, itt lenne az ideje újragondolni, melyek voltak Európa fő fejlődéstendenciái az újkorban, és ebben a kontinentális térben és időben elhelyezni az osztrák–magyar kiegyezést.

Az európai fejlődés tendenciái

E rövid tanulmány keretében a hatalmas témakörből csupán két kérdést emelhetek ki: a struktúra és az erőviszonyok újkori megváltozását és a nemzeti dezintegráció problematikáját Közép-Európában. Az Európa nyugati és középső régiója közti alapvető strukturális és pozicionális eltolódás, amint ismeretes, abban állt, hogy a gazdasági-társadalmi fejlődés súlypontja az atlanti partokra helyeződött, és a Nyugat lett a fejlődésirányító centrum, Közép-Európa viszont fokozatosan a perifériára szorult, vontatottan és megkésetten bontakozott ki a feudális rendszer korlátai közül.

Az európai fejlődés új trendje kiváltképp kedvezőtlenül érintette Kelet-Közép-Európát, ezen belül is főként Magyarországot, mert a lemaradást két regionális érvényű, de roppant történelmi kihatású csapás súlyosbította: a Habsburg-uralom kiterjedése keletre és a török hódítás. Bár e kettő negatív hatása nem volt, illetve végkövetkezményében nem lett azonos, az újkor kezdetén a Habsburg-ház, ez a népek és országok feletti, teljesen önérdekű dinasztia, amely európai hegemóniára tört, és keleti tartományainak csak a védőgát szerepet szánta, vaskosan hozzájárult Magyarország romlásához, habár a főszerepet ebben a török hódoltság játszotta. Idézzük csak a legfőbb mutatókat. Mátyás király korában, a XV. század végén az ország lakossága 3,5-4 millióra becsülhető, ennek mintegy háromnegyedét tette ki a magyarság. [Egy évszázad múltán, beleszámítva a jelentős balkáni bevándorlást is, a szám szintén négymillió körül mozgott, ami stagnálásról, sőt visszaesésről tanúskodik.] Fényes Elek 1842. évi becslése szerint negyed évezred alatt a lakosság száma 12 millióra, tehát háromszorosára nőtt, ám a magyaroké csupán 50-60%-kal, vagyis arányuk éppen a felére, 38-40%-ra esett vissza. Feltűnően megnőtt viszont a hódoltság idején és a XVIII. századi betelepítések során bevándorolt németek, románok, délszlávok száma, összesen mintegy 3-3,5 millió, a korábban itt lakókkal együtt hétmillió fő. Világosan látható az etnikai arányok teljes átalakulása, vagyis az ország nemzetiségi struktúrájának gyökeres megváltozása.

A hanyatlás folyamatából következően ugyancsak megváltozott Magyarország nemzetközi pozíciója is. Mátyás országa erős középhatalomnak számított, amely nem esélytelenül aspirált valaminő közép-európai (cseh–osztrák–magyar) integráció realizálására. Mátyás idejében még Bécs büszke vára nyögte a magyar hadakat, és a két szomszédos hatalom sem volt még igazi nagyhatalom: Németország belső zavarokkal küszködött, Oroszország pedig csak 1480-ban szabadulván fel a tatár uralom alól, III. Iván éppen hogy hozzákezdett a birodalomépítéshez. A XIX. század derekán, a szabadságharc leverése után azonban az ország a Habsburg-abszolutizmus jogfosztott, feldarabolt tartománya lett, és nyugatról–keletről két félelmetes nagyhatalom fogta közre. Ebben a roppant kedvezőtlenül alakult helyzetben, teljesen megváltozott nemzetiségi struktúrában, hajdani európai pozíciójának elvesztése után az ország vezető rétege valóban nem tehetett mást, mint hogy a legkevesebb áldozattal és a legkisebb veszéllyel járó kompromisszumot választja.

Második vitakérdésünk az európai fejlődés trendje a XVIII–XIX. században. A kora kapitalizmus Nyugaton az állami centralizáció és a nemzetállami decentralizáció párhuzamos tendenciáit hozta létre a fejedelmi abszolutizmus és a polgári nemzet formájában. A helyi sajátosságoktól eltekintve a polgárosodás, a nemzetté válás és a modern államszerveződés egységes folyamatot alkotott, még ha mindenütt maradtak is kisebb-nagyobb hagyományos vagy öntudatos nemzeti közösségek. Mindazonáltal a nemzetállami dezintegráció és az egységes államkeretek kialakulása progresszív fejlemény volt a feudális partikularizmussal szemben. A nyugati nemzeteszme és államforma példája nagy befolyással ösztönözte a közép-európai kisnépek polgári fejlődését és nemzeti öntudatosodását. Csakhogy ebben a régióban a modernizáció, a polgárosodás és a nemzetté válás nem állt korrelációban egymással.

A Habsburg-monarchiában a lakosság többszörösen soknemzetiségű volt, de az államhatalom nemzetfeletti. A hatalom Bécs-központú és abszolutisztikus volt, de az országok és tartományok történeti jogállásuk szerint decentralizáltak. A hatalom, ha megkísérelt centralizálni és egységesíteni, belebukott, mint II. József. A Monarchiában az állami centralizáció és a nemzeti dezintegráció szöges ellentétben állt egymással. A modernizáció úgyszintén felülről indult, de csak a felszínig jutott, oda is csupán néhány osztrák és cseh tartományban, és főként gazdasági meg igazgatási reformokra korlátozódott. Az ausztriai modernizáció alig kapcsolódott össze a polgárosodással és a nemzetté válással, sokkal kevésbé, mint Magyarországon vagy Csehországban. Egyrészről tehát az abszolutizmus által takarékosan adagolt reformkezdemények álltak szemben a sodró erejű magyar és cseh nemzeti mozgalommal. Másrészről – és ez még súlyosabb következményekkel járó ellentmondás volt – az elnyomott kisnépek ébredő nacionalizmusa többnyire maga alá rendelte a polgárosodás nagy eszméit, a liberalizmust és a kisnépi szolidaritást.

A közép-európai dezintegráció ellentmondásai

A megkésett nemzetté válás egyik negatív következménye tehát az volt, hogy ebben a soknemzetiségű régióban az egymással ütköző nemzeti igények a demokratizálást hátráltatták vagy csírájában elfojtották. Ezzel kapcsolatban a tragikus ellentmondás akkor mutatkozott meg teljes mélységében, amikor a gazdasági modernizáció folyamata összeütközésbe került a nemzeti dezintegráció uralkodó irányzatával. A századforduló idején a Monarchiában többdimenziós konfliktusok éleződtek ki. Egyrészt a nemzetállami törekvések ütköztek bele a soknemzetiségű, de dualista államszerkezetű rendszer falába, másrészt a nemzetközi hatalmi konfliktusok során a Monarchia elvesztette korábbi támaszait, Angliát és Franciaországot. A századelőn kialakult szituáció sajátossága abban rejlett, hogy a nemzeti dezintegráció konfliktusai összekapcsolódtak az imperialista hatalmi konfliktusokkal, ami minden korábbinál súlyosabban aláásta a Monarchia stabilitását. A nemzetállami dezintegráció újabb hulláma hamarosan szétzúzta a régió biztonságát és országainak békéjét.

Ha már most ebben a történeti térben helyezzük el a kiegyezést, akkor elég egyértelműen állíthatjuk, hogy a főtendenciaként érvényesülő dezintegráció dagályakor sem a dualista rendszernek, sem más, jóval demokratikusabb föderatív átalakulásnak nem lehetett esélye a közép-európai bomlás feltartóztatására. Az időtávlat bővítése végett villantsuk fel közelmúltunk egyik történeti pillanatát: a kommunista rendszer bukásával kivételes alkalom nyílt egy regionális kiegyezésre. 1989–90-ben, a reményeket megcsalva, ismét a dunai népek nacionalizmusa, a nemzetállam abszolút prioritása kerekedett felül, hetven év diktatúráinak, fasiszta és kommunista elnyomásoknak keserves élményei és a racionalitás józan érvei ellenére. Annak ellenére, hogy Európában a második világháború után ismét az integráció vette át az uralkodó irányzat szerepét. A nemzeti államalakulás alkalmasint utolsó hulláma napjainkban vonul végig a régión, és, amint fentebb utaltam rá, szemléletesen bizonyítja a hajdani és a mai soknemzetiségű államok felbomlásának elkerülhetetlenségét.

Ez a kategorikus megfogalmazás azt a benyomást keltheti, mintha az újkori európai fejlődéstendenciát, a dezintegráció uralmát történelmi determinációként – magyarul: balsorsként – fognám fel, és nem tendenciaként. Sietek ezt a benyomást eloszlatni. A dezintegráció ugyan uralkodó irányzat volt, de nem kizárólagos, és főleg: a soknemzetiségű birodalmak felbomlása is sokféleképpen mehetett végbe: háborúval, összeomlással vagy megegyezés alapján. Németh László szavait idézve, annak, hogy „ez a Trianon ilyen borzalmasan sült el”, vannak konkrét, emberekhez, csoportokhoz, kormányokhoz köthető okai és felelősei.

Vegyük a dualizmus kori magyar politikai elitet, és fogadjuk el, hogy a magyar hegemónia és a területi integritás megőrzése szent és sérthetetlen dogma volt, amelyen nem tudtak túllépni. Ámde e dogma tiszteletben tartásával is lehetséges volt távlatosabb külpolitika és az 1868. évi törvény szellemében bővített nemzetiségi politika. Csupán három példát említek. Az egyik a cseh trializmus kérdése, amely 1871-ben a megvalósulás küszöbére érkezett. Prága már a koronázásra készült, amikor a közös külügyminiszter és Andrássy Gyula miniszterelnök megakadályozta a birodalom eme üdvös államjogi reformját. Pedig egy ilyen bővülés nem érintette volna Magyarország önállóságát, sőt megerősítette volna nemzetközi helyzetét, amit Kossuth nyomban felismert. Ezzel analóg a horvát trializmus ügye. A századelő válsága idején, 1903-ban alakult horvát–szerb koalíció a horvát–szlavón–dalmát „három egy királyság” helyreállítása és egyenjogú harmadik társként való elismerése esetén szövetséget ajánlott a magyar ellenzéki – majd 1906-ban kormányra került – koalíciónak. Igaz, Horvátország a Magyar Korona országainak formális kötelékéből kivált volna, de az egész Monarchia erősödött és a délszláv kérdés gyökeresen más irányt vett volna. De hagyjuk a volnákat. A harmadik lehetőség, amelyet a történész nem utólag ró fel, a román nemzetiségi igények kielégítése volt, amelyről nem kisebb és nem kevésbé kompetens személy, mint Tisza István több ízben is tárgyalt a hazai román vezetőkkel. A tét nem volt irreális. A románok nagyobb kulturális és igazgatási autonómiát akartak. Tisza hajlamosnak mutatkozott e követelések nagyobb részének elfogadására, de az ellenzék a függetlenségi, meg a közvélemény a birodalmi illúziókkal és rövidlátással megverve, megakadályozta a kompromisszumokkal járó, de biztonságnövelő egyezséget, amely akkor is jelentős fejlemény lett volna, ha egy későbbi felbomlást és területi újjárendezést nem is háríthatott volna el.

De milyen felbomlást? – kérdezhetjük. Egy távlatosabb kül- és belpolitika, amely idejekorán figyelembe veszi a nyelvi határokat és jogokat, nagy valószínűséggel legalábbis az etnikai határokat megtarthatta volna. Csakhogy az időszerű reformoktól való félelem és a mesterséges árfolyamon tartott úri pozíció féltése az orientációs képesség és a realitásérzék olyan vészes megromlásához vezetett, amelyet a kor látszólagos biztonsága és tünékeny prosperitása ideig-óráig ugyan elfedett, nagyobb megpróbáltatás idején azonban katasztrófához vezetett.

Nem kisebb felelősség terheli az első világháború győzteseit, a nagyhatalmak vezetőit, akik messze túlléptek egy megérett történeti folyamat végrehajtásának tisztén, s a legfőbb bírák jogkörét kisajátítva ítélkeztek országok, népek, Európa sorsa fölött. Kiváltképp a franciákat bódította el a nem önerőből kivívott, de kirívóan önérdekű hatalmi hegemónia mámora. Reorganizációs koncepciójuk szerint a Monarchia helyén alakított kis csatlós államokból épült volna föl az a gát, amelynek meg kellett volna védelmeznie Európát a német imperializmus újjáéledésétől és a szovjet birodalomtól. Vagyis hat revansra vágyó vagy attól rettegő országnak kellett volna biztosítania a régió és Európa új egyensúlyát. Az irracionális nacionalizmus burjánzott el a korábban mértéktartóbb cseh és szlovák vezetők politikájában is, amikor etnikai, történeti és stratégiai érveket kártyabűvészként keverve hasítottak ki mértéktelenül nagy magyar, német, ukrán területeket. Hasonlóképpen a román vezetők sem fukarkodtak hamis vádakkal és ígéretekkel, hadi és megszállói szolgálatokkal egy sosemvolt Nagy-Románia elnyeréséért. Általában a győztes kisnemzetek röpke hónapok alatt megfeledkeztek a háború előtt vagy a béketárgyalások alatt tett ígéreteikről, kisebbségi jogokról, demokráciáról, és ebben a kóros amnéziában elvesztették minden realitásérzéküket a békediktátummal szentesített felbomlás vészterhes következményeinek belátása iránt.

A következményekre Hitler, aztán Sztálin és utódai oktatgatták őket. Valljuk be, kevés sikerrel.

EPILÓGUS: A TÖRTÉNELEM VÉDELMÉBEN

Gondolatmenetemet a történetírás védelmével kezdtem. A hibákért, az értékelésváltoztatásokért a felelősséget jórészt a politikára, a „pártosságra”, tehát tudományon kívüli tényezőkre hárítottam, részben magára a történelemre. Metaforikusan: Klióra, az örökké élőre, aki idők rendjén mindig újra, mindig mélyebben és őszintébben magyarázza önmagát.

Igyekeztem rámutatni az első világháborút követő értelmezésekkel szemben a történelem új fejleményeire, egy évszázados dezintegrációs folyamat önmagyarázó tényeire és érveire. Aztán említettem a történelem tiltakozását a kommunista dogmatizmus (és nacionalizmus) torzításai ellen, és rámutattam a kiegyezés 1956 utáni újraértelmezésének a történelmi fejlemények által sugallt szükségességére és jótékony hatására. Említhetném még a Klió körül sündörgő hízelgőket, a túllicitálókat is, akik mostanában történettudományi rangra szeretnék emelni a „boldog békekor” iránti nosztalgiát, de ettől nemcsak terjedelemszűke miatt tekintek el, hanem azért is, mert jószerint a publicisztikában, képes albumokban és a képernyőn jelentkeznek. A mai történelmi tendenciák mérlegelése – hadd használjam ezt a kifejezést a „tanulság” helyett – azt sugallja, hogy ha a kiegyezés idején a nemzeti dezintegráció uralkodó tendenciájának mellőzése, lebecsülése, akkor ma éppen ellenkezőleg, egy másik uralkodó irányzatnak, az európai integráció folyamatának a fel nem ismerése vagy elhárítása vezethet régiónk lemaradásához, sőt újabb romlásához.

Végső soron nemcsak a történelem tanít(hat)ja az embert, hanem az ember is alakít(hat)ja a történelmet.

(A fenti tanulmány Hanák Péter utolsó írása – halála előtt néhány nappal juttatta el a szerkesztőségünkhöz.)


















































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon