Békés Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

„A magam részéről az unió híve vagyok” – John Major brit kormányfő
„A magam részéről Ulster polgára vagyok” – Gerry Adams Sinn Fein-vezető


Észak-Írországban – ahol csaknem három évtizeden át parázslott a polgárháború – már több mint fél éve érvényben van az a tűzszünet, amelyet a smaragd sziget egyesítéséért küzdő Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) hirdetett ki, és amelyhez a Nagy-Britanniával való uniót fenntartani kívánó protestáns félkatonai csoportok közös parancsnoksága is csatlakozott. Az unionisták nyilatkozata – példa nélkül álló módon – megkövette mindazokat, akiknek ártatlan hozzátartozói az elmúlt 25 évben életüket vesztették a szektás erőszak következtében. Márpedig a jellegzetes angol alulfogalmazással pusztán „bajoknak” („The Troubles”) titulált polgárháborús viszonyok és a Nagy-Britanniára is átterjedő terrortámadások 3000-nél is több ember életét követelték. A gyilkosságok több mint fele az IRA-tagok lelkiismeretét terheli, de később a protestáns félkatonai alakulatok harcias buzgalma utolérte a katolikusokét. Észak-Írország lakói mindenesetre tavaly szeptember óta gyorsan hozzászoktak ahhoz, hogy immár bátran járhatnak vásárolni Belfast belvárosába, hogy megszűnt a határellenőrzés, vége szakadt a helikopteres és gyalogos rendőri járőrözésnek, és üzleti prosperitás nem csupán a „biztonsági iparból” származhat. Az immár tartósnak remélt tűzszünet politikai hozadéka pedig az északír válság rendezését szolgáló keretegyezmény lett, amelyet február 22-én hozott nyilvánosságra az angol és az északír kormányfő.

Húsz éve veled, ugyanitt

Az ír szigeten mintha nem előrehaladna, hanem körben forogna a világ: a századok során megjósolható rendszerességgel törtek ki az angol uralom elleni felkelések, zajlottak a leverésüket követő megtorlások, majd következtek a titkos erőgyűjtés újabb évtizedei. A katolikus lakosságot uralmuk alá hajtó protestánsok a déli grófságok önállósulása után ragaszkodtak ahhoz, hogy Ulster hat megyéje életképes egységként a kezükön maradjon, és a hatalmat ne kelljen megosztaniuk a kisebbségbe szorult katolikusokkal. A szembenállás vallási címkéi valójában többrétegű ellentéteket takarnak: az őslakos, a szigeten – annak egészét nézve – többségben lévő, de Észak-Írországban háttérbe szorított ír katolikus néz farkasszemet a betelepült, a sziget egészét tekintve kisebbségben lévő, de Ulsterben többséget alkotó, főként skót származású protestánssal. Aki persze maga sem új jövevény: négyszáz éve a tartomány büszke lakójának vallja magát. És aki hatalmi – a sziget kettéosztása után pedig többségi pozícióból is – csaknem ugyanennyi ideig korlátozta a katolikus kisebbség szavazati, tulajdon- és hivatalszerzési, továbbá munkavállalási és szociális jogait.

Nagy-Britannia éppen annyi ideje próbálkozik az ír probléma megoldásával, mint amennyi ideje a probléma létezik. A keretegyezményt szövegező kormányhivatalnokok lényegében visszanyúltak egy korábbi rendezési elképzeléshez, amely az úgynevezett sunningdale-i megállapodásban már több mint húsz éve körvonalazódott. Vagyis a brit kormány elfogadja az ír Köztársaság érdekeltségének tényét, az úgynevezett „ír dimenziót”. Ezt szolgálja majd egy olyan testület felállítása, amelybe ír és északír miniszterek egyaránt részt vesznek, méghozzá egyre inkább végrehajtói hatalommal felruházva. A politikai alku feltételei pedig a következők: Írország – népszavazás útján történő megerősítéssel – módosítja alkotmányának azon cikkelyét, amely területi igényt támaszt Ulster iránt, Nagy-Britannia viszont elismeri az északír tartomány lakóinak azt a jogát, hogy maguk döntsenek arról, távlatilag melyik államalakulathoz kívánnak csatlakozni.

Ha egyesülünk, nem válhatunk

A keretegyezmény nyilvánosságra hozatalának másnapján felmérést végeztek Észak-Írországban, amelyből kitűnt, hogy noha a protestánsoknak csak elenyésző hányada szeretné, ha Ulster egyesülne Írországgal, a megkérdezettek fele úgy véli, a folyamat feltartóztathatatlanul errefelé halad. A dokumentumot egyébként szétkapkodták, telefonon már az első nap tízezren rendelték meg a szöveget. (Utoljára Arthur Griffith politikai pamfletje aratott ekkora sikert a századfordulón: 1903-ban megjelent cikkgyűjteménye „Magyarország feltámadása” címmel a Deák Ferenc-i passzív ellenállást, majd kiegyezési politikát vetítette példaként az írek elé. A könyvből három hónap alatt 30 ezer példány fogyott el…) Reményre adhat okot az is, hogy – pártállástól függetlenül – a megkérdezettek többsége azt szeretné, ha politikai vezetőik tárgyalóasztalhoz ülnének. Így gondolja még a Demokratikus Unionista Párt támogatóinak kétharmada is, noha vezetőjük, a vészjósló dörgedelmeket szóró Ian Paisley tiszteletes már a keretegyezmény megjelenése előtt közölte: a brit kormány a dokumentummal elárulta Ulster ügyét. A keretegyezmény bizonyos részletei ugyanis már korábban kiszivárogtak, és a megfogalmazásból az unionisták jó része azt vette ki, hogy London legszívesebben levenné kezét a tartományról. Ezt könnyebben tehetné meg, ha létrejönne a 90 tagú új északir törvényhozás – mondják az unionisták.

Írország azonban az európai térség elmaradottabb részei közé tartozik, és nem egykönnyen tudná beilleszteni azt az Ulstert, amely a déli szigetrészhez képest fejlettebb ugyan, de Nagy-Britannia mögött megint csak elmarad. Nem beszélve arról, hogy noha az Ír Köztársaság vallási emancipációt hirdet, azért a katolikus egyház befolyása ma is döntő, ez pedig annyit jelent, hogy egy majdani egyesülés után az északír polgár se nem válhatna, se nem dönthetne szabadon arról, hogy gyermekét megtartja-e avagy sem. Jelenleg az utóbbi kérdést egy északír katolikus nő lelkiismereti, de nem büntetőjogi kérdésként kezelheti.

Ördöglakat és puskapor

Ha Észak-Írországban körbeforog a világ, és nem előre lépked, mi lehet a garancia arra, hogy ez alkalommal netán mégiscsak sikerül kitörni az erőszak rossz köréből? Észak-Írországban az IRA politikai szárnyaként működő Sinn Fein-párt és a katolikus munkásosztályt képviselő SDLP között megindult – immár sokéves – dialógus is azt jelzi, hogy a polgárosodó katolikus munkásság támasza, avagy bázisa lehet egy békés, tárgyalásos útra tért Sinn Feinnek. Amelynek fegyveres szárnya be kellett lássa: az elmúlt negyedszázad összes öldöklése sem volt elég ahhoz, hogy a brit hadsereg – avagy a protestáns lojalisták hada – megfutamodjon. Vagyis az „egyik kezemben bomba, a másikbari szavazócédula” stratégia nem vált be.

Ami pedig az unionistákat illeti: legalábbis a fiatalok bíznak abban, hogy a John Major által emlegetett, bűvös „hármas lakat” politikája beválik. Ez ugyanis kimondja, hogy Észak-Írország helyzetében semmiféle változás nem következhet be, amíg hozzá nem járulnak az északír pártok, illetve a londoni törvényhozás tagjai. A harmadik biztosítékot adhatja meg az északír lakosság a végleges irányelvek kialakulása után rendezendő népszavazáson.

A Sinn Fein helyzete viszont sokban függ attól, hogy a Bill Clintontól érkezett felhívásnak megfelelően hajlandó lesz-e elérni, hogy az IRA beszolgáltassa fegyvereit. Márpedig egyes becslések szerint 200 tonnányi fegyver van az IRA kezén, ez akkor is sok, ha sejthető, hogy a kemény katonai magot mindössze kétszázan alkotják. Felvetődött, hogy a „leszerelést” valamely skandináv ország pártatlan megfigyelői bonyolítanák le, és közvetítői szerepben felmerült Jimmy Carter volt amerikai elnök neve is.

Az angol kormány felháborodással fogadta az amerikai adminisztráció ama döntését, hogy immár többedik alkalommal is beutazási vízumhoz – illetve a nyilvánosság éltető levegőjéhez – juttatták Gerry Adams Sinn Fein-vezetőt, mi több, pénzadományok gyűjtését is engedélyezték számára. Emlegetik, hogy a potenciális szavazóbázisát növelni igyekvő Bill Clinton a csaknem 40 milliós, ír származású bevándorlóközösségre kacsint, amely az Egyesült Államok második legnagyobb kisebbségét alkotja a németek után: lélekszáma majd nyolcszor annyi, mint az északír sziget egészéé. Ámbár ennek a közösségnek a tagjai között majd’ fele arányban vannak azok, akik északról származtatják magukat, és a protestáns tradíció örököseinek tekinthetők.

Északír de Klerk kerestetik…

Az ulsteri helyzet alakulása az elkövetkező években nem egy tanulsággal szolgálhat majd. Kiderül, hogy lesz-e olyan fiatal generáció, amely képes a kompromisszumra, és az erőszakos tettek – avagy szavak – hirdetőitől megvonja bizalmát. Létrejön-e a sokpárti együttműködésnek az a mechanizmusa, amelyre eddig Ulster protestáns és katolikus lakói nem kényszerültek rá, mivel Dublin és London – illetve a szemben álló két oldal terroristái – az effajta egyeztetést fölöslegessé és értelmetlenné tették. Sikerül-e olyan garanciákat nyújtani a jelenleg 58 százalékos többségben lévő protestánsoknak – akiknek többségi helyzetét a katolikusok családszemlélete is erodálja –, hogy majdani kisebbségként biztosítva lássák jogaikat.

Ebben áll talán az északír helyzet igazi paradoxona, egyben kivételes lehetősége is: egy majdani kisebbség módot kap arra, hogy egyelőre többségi pozícióból, akár vétóként működő népszavazás útján teremtse meg saját kisebbségi létének keretfeltételeit. Nem lesz könnyű.

(London)

• Külföld