Skip to main content

A „destruktív” egyházak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egy Bulányi-esten Ladocsi Gáspár esztergomi teológiai tanár azt találta mondani, „hogy a Szentírás, a Biblia, egyedül a katolikus egyházat illeti meg, mert azt a katolikus egyház hozta létre. Mi jogon használják mások, holott nem az ő könyvük?”

A kérdés úgy is megfogalmazható, hogy mi veszélyezteti inkább a lelkiismeret, a vallás szabadságát: a szekták léte, vagy a nagyegyházak némely vezetőjének az a törekvése, hogy egyházának államegyházi pozíciót biztosítson? Melyik térítés agresszívabb: a jehovistáké, vagy az iskolákban, a hadseregben és a médián keresztül történő „hivatalos” térítés, a társadalmi érvényesüléshez szükséges újvallásosság?

A kormánykoalíció számottevő erői (nemzeti-keresztény) ideológiai állam létrehozására törekszenek. A történelmi egyházak léte az állami költségvetéstől függ, ezért elsősorban az állammal, és nem a más felekezetekkel való jó viszonyban érdekeltek. Az állam és az egyház összefonódik, a „szekták” csak zavarják a képet. Csakhogy „A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon – akár egyénileg, akár másokkal együttesen – nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy taníthassa”. (Alkotmány 60. paragrafus 2. bek.) Magyarul: bárki téríthet, amíg mások szabadságát nem korlátozza.

A nemzeti ünnepek és a tradicionális vallási ünnepek tudatos összemosása azt eredményezi, hogy a római katolikus azonossá válik a kereszténnyel, a keresztény a nemzetivel. Ebből következik, hogy aki nem római katolikus, az nem is keresztény, aki nem keresztény, az nem nemzeti, aki nem nemzeti, az a nemzet ellensége. Így lettek azonos jogú felekezetekből szekták, ellenzéki pártokból pedig idegen bérencek. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a szektaüldözés és az antiszemitizmus többnyire együtt jelenik meg. A jobboldali nemzeti irányzat hagyományos szóhasználatában nem az a keresztény, aki nem pogány, hanem az, aki nem zsidó. A politikai kereszténység tradíciója Magyarországon veszélyesen összefonódik a politikai antiszemitizmussal. A két világháború között a fasizálódás egyik kísérőjelensége volt a nemzetvédő és faji ideológiákban jelentkező vallási intolerancia.

Európa történelmét végigkíséri az emberi szellem szabadságharca az ideológiai elnyomással, a vallási türelmetlenséggel szemben. Európa jelentős részben a reformáció és a felvilágosodás eredményeként lett Európa. Ennek a küzdelemnek egyik központi kérdése az állam és egyház szétválasztása.

A magyar társadalom megosztottságának egyik meghatározó eleme ez a szellemi konfliktus.

A néma forradalom

Szabó Miklós történész szerint a szektakérdés története a múlt századra nyúlik vissza. Az új kereszténymozgalmak az I. világháború kitöréséig az 1890-es évek agrárszocialista mozgalmaival együtt erősödtek. A szekták fejlődését derékba törte az első világháború, még mielőtt az önálló egyházalakításra képes értelmiségi rétegük kialakulhatott volna. Részben ezek megtépázott maradékai, részben új közösségek voltak azok, amelyeket később Kovács Imre A néma forradalomban felfedez, és amelyek a két világháború közötti szektaüldözés áldozatai voltak.

Szektakampány a két világháború között

A most kialakuló társadalmi szituáció kezd hasonlítani a nemzeti keresztény kurzus korszakához. A szektaügy eddigi fejleményei hű másai az akkori folyamatnak, ezért tanulságos lehet a történet felidézése.

Akkor a szélsőjobboldali irányzatok térhódítása nyomán a kisegyházakkal szemben egyre erősödött a sajtókampány; ezt rendőrségi zaklatások és egyéb atrocitások követték.

Részletek a pünkösdi gyülekezetek üldözését bemutató korabeli sajtóból (Horváth Zsuzsa szociológus kutatásai alapján):

Hajdúföld, 1928. április 12.

„A Belügyminiszter jóváhagyta a »vallásalapító« ifj. Varjas János és társai büntetését.”

…Az ítélet indoklása a következőképpen hangzik: »Ifj. Varjas János és társai hatósági engedély nélkül jöttek össze bibliamagyarázó estékre. A bibliamagyarázás nyilvánosan az egyházak hatáskörébe tartozik, úgy az előtanulmány, mint az illetékesség tekintetében. Az illetők ilyen irányú tevékenysége tehát az egyházak egységének megbontási esélyét rejti magában.«

Magyarország, 1934. április 6.

„Felmentették az »őskeresztények« támadóit.

…Az »őskeresztény gyülekezet« tagjai sérelmére elkövetett súlyos testi sértések bűncselekményét tárgyalta a bíróság. Kelenföld egyik csendes kis utcájában, a Bendegúz utcában, Zubor Géza asztalossegéd házát imaházzá alakította át. Az asztalossegéd a környéken lakó öregasszonyoknak rendszeres prédikációkat tart. Így alakult meg Kelenföldön az »őskeresztény gyülekezet«. Tagjai egész testükben reszketve, furcsa rítus szerint végzik istentiszteleteiket. A múlt év márciusában is így ájtatoskodtak az »őskeresztény gyülekezet« reszkető tagjai az asztalossegéd imaházában, amikor váratlanul fiatalemberekből álló csoport rontott be a házba, megverték elsősorban magát a prédikátort, de súlyosan ütlegelték a szekta több tagját is…

… Később – mondotta – megjelent a lakásomon Barna László, a verekedő társaság egyik tagja, és bevallotta, hogy a katolikus egyházközség plébánosa és Pozsgay Oszkár felbújtására történt a verekedés…

A vádlottak ezt hazugságnak mondták.

A nénik is vallomást tettek. Több vádlottat felismertek, de ezek tagadtak. A tagok egy része felekezet nélkülinek, mások katolikusnak mondták magukat.

Dr. Takács János, a katolikus plébános alibit igazolt több verekedőnek.

… A törvényszék bizonyítékok hiányában valamennyi vádlottat felmentette.”

A fasizmus hatalomra jutásával a kampány deportálással végződött; zsidók és cigányok mellett elhurcolták a „leszektázott” kisegyházak tagjait is.

A II. világháborút követő kijózanodás légkörében a „szektákkal” szemben elkövetett bűntettek miatt 1946-ban az Országos Református Szabad Tanács nyilvánosan bocsánatot kért az üldözött vallási közösségektől: „Az Országos Református Szabad Tanács bűnbánattal vallja meg, hogy a magyar reformátusság és benne evangéliumi mozgalmaink, a Szabad Egyházak Tanácsa közösségébe tartozó evangéliumi egyházak és közösségek baptisták, methodisták, keresztény testvérgyülekezetek stb. irányában szeretetlen és elzárkózó magatartást foglaltak el. …Részvétlenül és közömbösen szemléltük a szabad egyházaknak a vallásszabadságért vívott küzdelmeit. Sokszor mi magunk is testvérietlen módon bántottuk őket. Szükségesnek tartjuk, hogy minden olyan megkülönböztető jogszabály, amely a Szabad Egyházak Tanácsa közösségéhez tartozó evangéliumi egyházak és közösségek tagjait hátrányosabb helyzetbe szorítja a történelmi egyházakkal és tagjaikkal szemben, mielőbb eltűnjék a törvénytárból…” (Magyar Református Ébredés, 1946. augusztus 24.)

Erre azonban 1990-ig nem került sor.

Az 1945 előtti törvény kategorizálta a vallási közösségeket. A „bevett” kategóriába tartoztak a történelmi nagyegyházak. „Elismertek” voltak a kisebb protestáns közösségek, „tűrt” volt például a mohamedán vallás. Akik ezeken a kategóriákon kívül estek, azokat nem tűrték, hanem közigazgatásilag és rendőrileg is üldözték.

A II. világháború után

A nagyegyházaktól független keresztény vagy más vallási mozgalmak dolga a II. világháború után is rendőrségi ügy maradt. A kisegyházak emancipációjának visszája valósult meg: immár a történelmi egyházakat is üldöztek. A pártállami időkben az ezzel kapcsolatos feladatokat a BM klerikális elhárító osztályával szorosan együttműködő Állami Egyházügyi Hivatal látta el. A szektákat illetően a végrehajtás az ÁEH-nak alárendelt Szabad Egyházak Tanácsa (SZET) közreműködésével zajlott. Talán nem véletlen, hogy a volt békepapok és a kollaboráns SZET aktivistái a rendszerváltáskor felmentett Tóth Károly református püspök által létrehozott és vezetett ún. Ökumenikus Tanulmányi Központ (ÖTK) keretében ma is „szakértői” a témának. Az ÖTK a németországi Bensheimi Felekezettudományi Intézet anyagi támogatásával működik. Eddig megjelent négy kiadványukból kettő a magyarországi szektajelenséggel és a szektákkal foglalkozik.

A bűnbánó Országos Református Szabad Tanács által 1946-ban szorgalmazott felekezeti egyenjogúságról szóló törvény végül 1990-ben megszületett. Ez kimondja:

„Az egyházakat azonos jogok illetik, és azonos kötelezettségek terhelik.” (1990. évi IV. törvény 15. § (3) bek.) Továbbá: 3. § (1) „Vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása, illetőleg gyakorlása miatt senkit semmilyen hátrány nem érhet és semmiféle előny nem illet meg.”

E törvény szelleméhez képest a vallásszabadság kérdése újabb fordulatot vett: az MDF kétéves országlása alatt bekövetkezett antidemokratikus változások eredményeként az egyenjogú felekezeteket újra rangsorolják: egyházak és szekták. Az MDF Ifjúsági Műhelyt hozott létre, amely a szektákkal is foglalkozik. Szoros kapcsolatot építenek ki az utógondozást végző Keresztény Ifjúsági Egyesülettel, amelynek vezetője Szeverényi János evangélikus lelkész, a Németh Géza vezette Segítő Barát Munkaközösség egyik vezetője.

1992. november 14.: Németh Géza református lelkész szerint a törvényt szigorítani kellene. A Segítő Barát Munkaközösség küzdelme a destruktív szekták fiatal áldozatai érdekében című nagy megdöbbenést kiváltott dokumentumában a szektákkal kapcsolatban a következő fellépést javasolja: „a) támogatását állami pénzből megvonni; b) működésüket betiltani; c) az illegális tevékenységet rendőri eszközökkel felszámolni.” (Egyelőre a Btk. 174/A §-a kimondja: „Aki mást a vallásnak szabad gyakorlásában erőszakkal vagy fenyegetéssel akadályoz, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”)

A rendőrség és az egyházak közötti kapcsolat ígéretesen fejlődik:

„Az országban másodikként a székesfehérvári püspök, Takács Nándor írt alá együttműködési megállapodást a múlt év végén a megye rendőrkapitányával. Takács püspök kijelentette: a katolikus egyház a maga módján és lehetőségeivel kész együttműködni a bűnmegelőzésben, hiszen az egyházak küldetéséhez tartozik, hogy az erény útjára és a bűn elkerülésére vezesse az embereket…” (Új Ember, 1993. január 3.) Csak remélni lehet, hogy ez az együttműködés később sem fog más felekezetek ellen irányulni, s Németh Géza törvénymódosító javaslataiból nem lesz törvény.

„Engedjétek hozzám a kisdedeket…”

A „szektaveszély” különösen abban áll, hogy – az állami injekciózás ellenére is – megújulásra szoruló történelmi egyházak mellett a kisegyházak életerős alternatívát kínálnak, és a nálukénál nagyobb vonzerőt jelentenek. Filó Katalin, a Haza és Haladás Alapítvány ügyvezető igazgatója, az MDF balassagyarmati ökumenikus fórumán azt állította, hogy „miközben a történelmi egyházak még nem találnak utat a gyerekekhez, a szekták egyetlen füttyszavára ezrek tódulnak rendezvényeikre”. Ha a „gyerekekhez” egyelőre nem is, de az állami költségvetéshez, az ingatlanokhoz, az államegyházi kiváltságokhoz, az intézmények bekebelezéséhez és a vallási monopóliumhoz megtalálták az utat a történelmi egyházak.

Pedig mindent megtesznek azért, hogy „elérjék” a gyerekeket is. Elsősorban ott, ahol a legkiszolgáltatottabbak. Először is a pólyában, aztán az iskolában, majd a hadseregben. Ám a szektaellenes kampány a szülőket mégis az iskolák körül lézengő térítő szektásokkal rémisztgeti. Akik nyilván azért lézengenek az iskola körül, mert az belül már megtelt papokkal.

„…az egyházba beleszületnek a tagjai, míg a szektákba tudatos választás eredményeként lépnek be a hívek, ezért míg előbbiek a gyerekek felé fordulva a vallásoktatásra helyezik a hangsúlyt, utóbbiak a felnőttek evangelizációját, megtérítését tartják fontosabbnak.” (Köztársaság, 1993/2).

Az egyházak a csecsemőket megkeresztelésük után feltehetőleg saját tulajdonuknak tekintik, ugyanis a felnőttkorban egyházat vagy vallást változtatók új közösségét emberrablóknak titulálják. Elvették azt, ami az övék: mintha az, akit gyerekkorában megkereszteltek, többé nem rendelkeznék önmagával, hanem egyháza tulajdona lenne. E szerint a felfogás szerint a vallásszabadság nem a saját választás szabadságát jelenti, hanem a kötelező vallás szabad gyakorlását. Akik egyházukat és vallásukat elhagyják, a legfőbb bűnt követik el, mert „Krisztus misztikus testén ejtenek sebet”. (Debreceni Katolikus Figyelő, 1992. december 1.)

„A szekta nem egyéb – mondja Filó Katalin –, mint vallási feketepiac, az kapható rajta, ami az »üzletben« nincs.” Ha a vallásszabadságot komolyan vesszük, a vallásnak csak különbözőképpen berendezett boltjai vannak, de feketepiaca nincs.


















































































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon