Skip to main content

A „fal” – mint hátráltató gát

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Fal épül az izraeli és palesztin területek között, vagy kerítés? – kérdezi Mink András kissé tanácstalanul, mint sokan mások is, „Divide – a kudarc fala” című cikkében (Beszélő, 2004. szeptember). Erről szól egy igaz történelmi anekdota, amely ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de mindenképpen érdekes és tanulságos. Röviddel a létesítmény építkezésének megkezdése után Washingtonban járt Mahmúd Abbasz (Abu Mazen) akkori palesztin miniszterelnök, megmutatta Bush elnöknek a magas betonfal fényképeit, az elnök pedig azután nagyon elítélően nyilatkozott az újságíróknak a „falról”. Néhány héttel később Ariel Saron izraeli miniszterelnök látogatott az amerikai fővárosba, ő is találkozott Bush elnökkel, ő is mutatott neki fényképeket, ami után Bush megértő hangnemben beszélt az újságíróknak a „biztonsági kerítésről”. Az elválasztó vonal egyes részeit valóban nyolc méter magas betonfal képezi, más részein csupán elektronikus rendszerrel felszerelt kerítésből áll. Az elnevezés dilemmája a látószögből ered.

(A tárgyhoz kapcsolódik, hogy Bush tanácsadóit megkérdezték, miért van az elnöknek szüksége izraeliek vagy palesztinok által készített fényképekre, hogy megalkossa [váltakozó] véleményét? Vajon nincsenek az amerikaiaknak műholdjaik, kémeik, mindenhová eljutó diplomatáik? A válasz ez volt: „Mindez megvan. De minél kevesebb részletet tud az elnök, annál jobb a világnak...”)


A nyolc méter magas betonfal látványa valóban nyomasztó. Mégsem ez a legnagyobb baj, akár falnak, akár kerítésnek nevezzük. Két nagy baja van. Az egyik a nyomvonala. Mint ezt Mink András is megjegyezte, a zsidó telepesek nyomásának engedve a kormány a kerítés nyomvonalát mélyen palesztin területre tolta ki, elvágva több százezer palesztint földjeiktől, iskoláiktól, kórházaiktól, szállítóiktól, s így ellehetetlenítve életüket. Ezt végül a hágai Nemzetközi Bíróság és az izraeli Legfelsőbb Bíróság is megállapította. De mint a mellékelt térkép mutatja, a „javított” nyomvonal is mélyen behatol a palesztin területekre, legalább két részre osztja őket, és lehetetlenné teszi egy életképes, összefüggő területtel rendelkező palesztin állam megalakulását. Nem is szólva arról, hogy százezrek gyűlöletét váltja ki.

Izraelnek egyébként nem csak joga, hanem kötelessége is megvédeni polgárait a gyilkos terror elől, és a védelmet egy elválasztó kerítés által is biztosíthatná. Ha izraeli területen épülne a fal, senki nem emelhetne ellene kifogást. Hiszen a gázai övezet köré izraeli területen épült a nagyon is hatékony kerítés – és nem váltott ki jelentékeny ellenállást sem a palesztinok, sem a nemzetközi közvélemény részéről.

A másik, még nagyobb baj az, hogy Izrael egyoldalú határozat alapján építi a falat, meg sem kísérelve tárgyalásokat kezdeményezni a palesztinokkal, és megegyezésre jutni velük. Éppen ellenkezőleg, a fal (vagy kerítés) egyoldalú izraeli határozat alapján épül úgy és ott, ahol épül, bevallottan azért, hogy ne kelljen a palesztinokkal egyezkedni. Éppen úgy, amint Ariel Saron gázai katonai kivonulásának és az ottani zsidó települések kiürítésének terve is szándékosan egyoldalú határozaton és a palesztinokkal való tárgyalások elutasításán alapul. Csak közvetve, egyiptomi közbenjárással folynak megbeszélések a kivonulás után kialakuló helyzetről.

A gázai kivonulást és a zsidó települések felszámolását az izraeli baloldali ellenzék is támogatja, mert úgy látja, ez lehet az első lépés az általános rendezés felé, amely a ciszjordániai települések felszámolását is magában foglalja majd. De nagyon is megalapozott a vélemény, hogy Saron végső lépésnek tekinti a gázai kivonulást, amely után – mint megjegyezte – „talán évtizedekig változatlan marad a helyzet”. Ha valóban ez a célja, akkor nem akarhatja a gázai kivonulást tárgyalások útján megvalósítani, mert nyilvánvaló, hogy a palesztinokkal tárgyalva nem állhat meg Gázában, szóvá kell tennie a ciszjordániai megszállt területek jövőjét is.

Hogy Saron eléri-e a célját, ez nagyobbrészt az izraeli belpolitikai erőviszonyok alakulásától függ. Ő mindenesetre nyíltan megmondta, hogy azért kezdeményezte a gázai kivonulást és azért tart ki mellette csökönyösen, mert ellenkező esetben a nagyhatalmak egy Izrael számára előnytelenebb tervet tennének magukévá, és Izraelre ellenállhatatlanul súlyos nyomás nehezedne. Lehet hogy Bush elnök (vagy utóda) az „útiterv” (Road-map) következetes megvalósítását követelné. Vagy pedig – mint Saron kifejezetten megemlítette – az ún. „Genfi felhívást” tehetné magáévá. Hiszen Colin Powell, Kofi Annan, Tony Blair és sok más európai, ázsiai és arab politikus is nagyon pozitív szellemben beszélt a felhívásról. Saron szemében a „Genfi felhívás” valószínűleg valóban sokkal előnytelenebbnek tűnik, mint – első és utolsó lépésként – a gázai kivonulás terve. De Amerikában és Európában nagyon sok felelős politikus az egyetlen kölcsönösen elfogadható palesztin–izraeli béketervnek tartja.

A világsajtó elég keveset ír a „Genfi felhívásról”, talán mert érdekfeszítőbb drámai összetűzésekről, véres merényletekről, tömeges megtorlásokról, reménytelen kimenetelű viszályokról írni és tudósítani. A felhívás kezdeményezői a svájci kormány ösztönzésére (innen a „Genfi” elnevezés), két és fél évi kemény tárgyalás után érték el a kölcsönösen elfogadható rendezés tervét, amely minden releváns részletre kiterjed – annyira, hogy például még egy Izrael fennhatósága alatt maradó elszigetelt zsidó település felé vezető út szélességéről is megállapodtak. A terv szerint a végleges határvonalak a ’67-es demarkációs vonalak mentén húzódnának; ahol eltérnének tőle, ott a másik fél egyforma nagyságú területi kompenzációt kapna. A résztvevők nem titkolták, hogy olykor fájó, nehezen elviselhető kompromisszumokat kellett kötniük, mint például a jeruzsálemi Templomhegy feletti szuverenitást vagy a palesztin menekülteket illetően – de végül minden vitás kérdésben megegyezésre jutottak, ezen belül például a gazdasági együttműködés, a vízforrások elosztása stb. kérdéseiben. A végleges békeszerződés, amelyet a majdani kormányok fognak aláírni, talán itt-ott el fog térni a genfiek megegyezésétől, de alapjában véve kétségtelenül a „Genfi felhívás” által meghatározott keretek között fog létrejönni.

Bármilyenek lesznek is a végleges megegyezés körvonalai, a „Genfi felhívás” létrejötte véglegesen megcáfolt két elterjedt állítást: hogy „a másik oldalon” nincs kivel megegyezni és hogy nincs miről megegyezni. Hiszen Genfben (és az azután folyó tárgyalásokon) nem akárkik, hanem mindkét részről több mint 250 jelenlegi és volt miniszter, parlamenti képviselő, neves értelmiségi vett részt, és annak ellenére, hogy a felhívást a kormányok nem tették magukévá, ezért tehát egyelőre magánjellegű maradt, minden felmérésben – az izraeli és a palesztin oldalon egyaránt – 35-40 százalékos támogatásban részesült.

A reményt hordozza magában – érdemes felfigyelni rá, Párizsban, New Yorkban, Rómában, Budapesten, mindenütt.



















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon