Skip to main content

A „kétharmados” filozófia csapdája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés a médiatörvényről (III.)


Beszélő: Mindenki azt mondja, hogy az Országgyűlés sajtóalbizottságában szép, nyugodt és konstruktív törvényépítő munka folyik, s bár néhány ponton egyelőre kibékíthetetlennek látszanak az ellentétek, mégis remélni lehet, hogy két-három hónapon belül elkészül egy kétharmados többséggel elfogadható törvénytervezet. A bizottságban megjelenő véleményspektrumból az egyik oldalon kilóg Csurka István, aki semmiféle kereskedelmi televíziót, semmiféle szabad televíziózást nem akar, a közszolgálati médiát pedig a kormány kemény markában látná jó helyen. A másik oldalon pedig kilógsz te, aki nem pártolod az állami tulajdonban lévő közszolgálati médiát európai módra, hanem inkább egy olyan amerikai rendszert pártolnál, amely eddig még nem tört át az óceánon.

Krokovay Zsolt: A besorolás megtisztelő, hízelgőén félrevezető, de hadd vázoljam inkább a saját szavaimmal, hogy miért nem jó az az irány, amerre ma haladnak a dolgok a rádiózás és a televíziózás területén.

Osztom a Nyilvánosság Klub véleményét, hogy a független műsorszolgáltatás politikai indítékú késleltetése – a frekvenciamoratórum – cenzúra. A leendő szabadelvű koalíció gondolkodás nélkül besétált abba a csapdába, hogy a rádiózás és televíziózás minden vonatkozását együtt és egyszerre kell megoldani. Valójában azonnal hozzá kellene fogni legalább egy átmeneti szabályozáshoz. Azonnal és ésszerű határidővel. Ehhez szakítanunk kellene a szabadelvű oldalon egy elvi és egy politikai gyengeséggel. Mindkettő a paktumhoz, annak „kétharmados” filozófiájához kötődik. Ha ugyanis német és európai mintára a mi alkotmányunk is kimondja majd, hogy a szólásszabadság polgárjogainak – a közügyek szabad vitatására és az életfelfogás szabad kifejezésére vonatkozó alapszabadságunknak – kiemelkedően fontos és talán leghatékonyabb eszköze a szabad rádiózás és televíziózás, akkor a kétharmados filozófia itt értelmét veszti. Akkor nem szavazhat jogainkról a törvényhozás semmilyen arányban, akkor a rádiózás és a televíziózás nem lehet politikai kompromisszumok és alkalmi nyomulások tárgya. Bármi is volt a leszűkített körű kétharmados szabály küldetése eredetileg az új parlamentarizmusban, az a baj vele, hogy nem tesz elvi különbséget abszolút polgárjogok és sarkalatos politikai szempontok között. Az általam egyébként nagyra becsült Haraszti Miklós minden érdeme ellenére, úgy érzem, kezdettől fogva leszűkítette a horizontunkat az állami monopólium részleges versenyeztetésére és széles társadalmi ellenőrzés alá helyezésére. Más szóval: a szabad vállalkozások piacának és a köztámogatás rendszerének kialakítása helyett véget nem érő fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett a kiegyensúlyozott hatalommegosztás érdekében. Egy percig sem vitatom, hogy a kuratórium uralmától napjainkig tartó alkudozásban a mi pozícióink nem rosszak, de ebben a viaskodásban egyrészt szem elől tévesztjük a független vállalkozások politikai jelentőségét, másrészt, és ez a nagyobb baj, az MDF és co. időt nyer. Birtokon belül vannak, nekik a birodalom leépítése nem sürgős, a panaszkodást és a felháborodást is túlélik.

Senki sem vitatja, hogy szükség van a nemzetközi előírásokra épülő műszaki igazgatásra, a tulajdonviszonyok rendezésére, a kereskedelmi tevékenység megbízhatóságának az ellenőrzésére, a monopolhelyzet kizárását, a tisztességtelen verseny megakadályozását szolgáló üzleti szabályozásra. Ez eddig szerintem tisztán hatósági feladat, kormányzati felelősség, ami nem kíván külön széles társadalmi ellenőrzést. Már persze akkor és csakis akkor, ha a rivális igénylők közötti választás tartalmi része nem tartozik kormányzati hatáskörbe! Ahelyett, hogy megdupláznánk a Pártatlan Tájékoztatás Bizottságának a kétharmados paktumban elfogadott tervét, csak ki kellene dolgoznunk az elgondolás homályos részeit. Vissza kellene térnünk ahhoz az elvhez, hogy ez nem holmi felügyelő bizottság – megjegyzem, ez lenne a világ első, operatív hatáskörrel nem rendelkező felügyelő bizottsága –, hanem kölcsönösen elfogadott szabályok és személyek jószolgálati tanácsa, amely megfogalmazza széles egyetértésre törekedve a rádió- és tévéműsorok köztámogatásának általános elveit, ennek alapján értékeli az egymással versenyben álló és közszolgálati szerződésre apelláló vállalkozások pályázatainak minőségét, s végül a maga tekintélyével orvosolja a gyakorlati nehézségeket. Ha tekintetbe vesszük az önkormányzati elvet és a piac különböző szegmentumait, akkor nyilvánvaló lesz, hogy ennél a tanácsnál több egységgel és több szinttel kell számolnunk. Ebbe a kész rendszerbe illeszthető bele szerintem egy vagy több köztévé, közrádió. Ezek ugyanúgy versenyezhetnek a köz támogatásért, mint a többi holland vagy színmagyar műsorkészítő, de sajátos céljuk az állami kötelességek teljesítése a gyermekek, a kisebbségek, az ilyen vagy olyan okból hátrányban lévő rétegek minimumjogai terén. Olyan ez, mint amikor a község egyetlen használható nagytermét a polgárok bármely csoportja igénybe veheti a maga rendezvényeire és a nyílt vitákra. A kultúra és a szórakoztatás, a közéleti és politikai tájékoztatás példás színvonala természetesen elvárható egy ilyen közfórumtól, de hiba lenne nem számolni azzal, hogy valószínűleg bármely műsorfajtában akad majd két-három olyan szerkesztőség, amely megelőzi őt. Az állami híradó például feltehetőleg nem lesz többé „hadállás”, ha lesz vagy fél tucat „kereskedelmi adó”, amely megmutatja a nézőknek, mi az a politikai tisztesség.

De most már visszatérek a te spektrumodhoz: nem igaz, hogy én a Csurka-féle népnemzeti imperializmussal szemben egy liberális szélsőséget képviselek. Igenis helyeslem a köztévét, s egyáltalán nem ellenzem a civilizált és semleges állami buzgóságot a köztámogatások terén. Az európai-amerikai szembeállítás is eltúlzott, mert ma már az óceán mindkét partján egy változatos kínálaton belül támogatják a közszolgálati törekvéseket.

Beszélő: Én azért mégis úgy látom, hogy egy liberális szélsőséget képviselsz, mert amit mondasz, olyan közegben mondod, amelyből hiányoznak azok a fékezőerők, azok a jogon túli tradíciók és illemszabályok, amelyek a kormányzó erőket visszatartanák attól, hogy mindent megtegyenek, amit megtehetnek. Már-már az az ember érzése, hogy csak a kétharmados védőpalánkok oltalmában tudunk elsettenkedni a következő választásokig, s ha ezek nem lennének, nem lenne ez a „kétharmados filozófia”, akkor esetleg nem is lennének következe választások, mennénk vissza az illegalitásba, s esetleg csak egy félreeső koszos zugban szólalhatnánk meg a sajtóban. Ha ez így van, vagy legalább egy kicsit így van, akkor mi nagyon is érdekeltek vagyunk a kétharmados törvények körének feltöltésében, ebben aktívan részt kell vennünk, és ez pedig nem megy úgy, hogy messzire kiugrunk abból a sávból, amelyen belül közmegegyezés egyáltalán elképzelhető. Én úgy látom, hogy az elsődleges kérdés ennek a politikai helyzetnek a megoldása, és csak ezzel a feladattal a nyakunkban töprenghetünk azon, hogy hogyan költöztetjük be az elveinket ebbe a szituációba.

K. Zs.: Nekem nagyon rossz véleményem van az Antall-kormányról, de hogy a kétharmados megszorítások nélkül veszélyben lenne a következő választások megtartása is, ezt nem hiszem. Ez túlzás. Valamilyen jogállamiság nekik is érdekükben áll. De akár nélkülözhetetlen ez a fék, akár vitatható és tökéletlen, az nem kétséges, hogy az ellenzéki politikának ma erre kell épülnie. Ma. De attól még egyáltalán nem értelmetlen dolog már most gondolkodni rajta, hogyan válthatná fel ezt egy szilárdabb alkotmányozó eljárás. Hogy miként lehetne megcsinálni az elmaradt alkotmányozást. Mert az az ellenzéki gondolat, hogy korlátozni kell ilyen meg olyan ellensúlyokkal, politikai eszközökkel a győztesek hetvenkedését, a kormányzás felelősségét, szerintem rokona – elismerem, távoli rokona – a nemzetmentő frontoknak, szellemi parlamenteknek, nagykoalícióknak, a minden jóakaratú és hazáját igazán szerető ember összefogását hirdető programoknak. Nem hiszek abban, hogy egy kicsit fékezhetjük az adott helyzetben a jog uralmát, hogy még korai ragaszkodnunk a politikai szabadelvűség nagy alkotmányos elveihez, hogy egyelőre még nem a polgárjogok makulátlan védelme a feladat, hogy annak majd később jön el az ideje, hogy itt nincsenek szilárd demokratikus hagyományok, hogy ez nem Amerika, hogy először rendet kell teremteni, életben kell maradni, és majd azután… Én nem hiszek ezekben a tételekben. Szerintem akkor küldhetjük nyugdíjba ezeket a furcsa úriembereket, ha a választásokig tisztázni tudjuk: a modern Magyarország számára a szabadelvűség alapkérdése nem az, hogy mennyi állami beavatkozást és jóléti programot tartunk helyesnek a gazdaságpolitikában, hanem az, hogy mi számít egyenlő alapszabadságnak, és miként tudjuk azt kompromisszum nélkül biztosítani minden polgárnak.

Beszélő: Kötöm az ebet a karóhoz: ha belegondolunk, hogy mi lenne abban a médiatörvényben, ha egyszerű többséggel el lehetne fogadni, akkor, azt hiszem, nyugodtan megijedhetünk.

K. Zs.: Szerintem is, de én nem azt mondtam, hogy a jelenlegi többségnek minden hülyeséget meg kellene engedni erre a két évre még, minden alkotmányos korlátozás nélkül. Azt sem mondom, hogy a jelenlegi helyzetben nem kell felhasználnunk a kétharmados szabályt különféle civilizált és civilizálatlan agyrémekkel szemben. Csak azt mondom, hogy ez egy rossz helyzet.

Beszélő: Helyben vagyunk. Te sem látsz más alternatívát, mint hogy rövid időn belül, kétharmados többséggel médiatörvényt kell csinálni. Ehhez képest szerinted milyen kompromisszumokat lehet megkötni, és hogy viszonyulsz ahhoz, amit az SZDSZ a sajtóalbizottságban képvisel?

K. Zs.: Itt most nem az az érdekes, hogy milyen paragrafusokban, milyen részletkérdésekben tér el az én véleményem a jelenlegi irányvonaltól, s hogy egy ilyen lista milyen elemeiben van esetleg igazam. Mindenképpen sokkal rövidebb kerettörvényre lenne szükség. Olyanra, már mondtam, ami készen venné a szólásszabadság elvét, és így tartalmi kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozna. Olyanra, amely csak azokat a kérdéseket szabályozza, amelyek a kormányzatra tartoznak. Ezen a területen én egyetlen szavazatot sem adnék ajándékba, s ezt ország-világ előtt közhírré is tetetném. A köztámogatás elveiben viszont jó kompromisszumokat köthetünk. És kötünk is, habár én kevésbé lennék engedékeny a hazaszeretetnek is ártó hazafiasság és a kereszténységnek is ártó keresztény szellem terén. Rossznak tartom a százalékokban előírt kulturális protekcionizmust is, mert szükségképpen olyan dolgokat is védelmez, amelyeket egyáltalán nem indokolt védelmeznünk. Az országos köztévé és közrádió alapítólevelének kidolgozásánál pontosan azt az utat követném, ahogy a BBC létrejött kiadnám a nem különösebben hosszú alapítólevelet, és elvárnám az új intézmények vezetőitől, hogy maguk vállaljanak önkéntes kötelezettségeket közszolgálati feladataik teljesítésére.

Beszélő: A külföldi és nem európai gyártású műsorok, a reklámok, a hírműsorok arányának meghatározásában a tervezet az európai szabályozást követi.

K. Zs.: Ezek részben a kereskedelmi tevékenység magától értetődő szabályai, részben vitatható, de nem elképzelhetetlen gazdaságpolitikai kikötések, részben pedig a kulturális protekcionizmus Európában honos megnyilvánulásai. Európa is sokféle, Európából is át lehet venni elavult és modern gondolatokat. De nem az a fontos, hogy céljaiban és eszközeiben jó-e a gazdasági beavatkozásnak ez a politikája, hanem az, hogy ezért a kormány legyen felelős, s annak ellenére, hogy bizonyos pontokon támogatjuk, ez azért az ő politikája. Viszont mindenkivel tudatni kellene már most, hogy milyen lesz 1994-től a mi politikánk.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon