Skip to main content

A „kis Napóleon” államcsínye

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Puccstörténelem


Louis-Napoléon Bonaparte mindent a vezetéknevének és a képviselőház baklövéseinek köszönhetett.

A „nagy” Napóleon öccsének, Louis Bonaparténak és fogadott leányának, Hortense de Beauharnais-nak volt a fia. Svájci száműzetésben töltött gyermekkorától abban a hitben nőtt fel, hogy ő a császári trón várományosa. Egészen negyvenéves koráig, 1848-ig úgy tűnt: mindent elkövet annak érdekében, hogy nevetségessé váljék a franciák szemében. 1831-ben a romagnai olasz felkelőkhöz csatlakozott, s egy kis fogadó vendégkönyvébe az alábbi formában írta be nevét és foglalkozását:

„Luigi Napoleone, conspiratore” (L. N., összeesküvő). 1836-ban Strasbourgban megpróbált rávenni egy ezredet, hogy nyilvánítsák őt császárnak, és vonuljanak Párizs ellen. A reggel hatkor megkísérelt államcsínyt nyolcra már fel is számolták. Ehhez képest az 1840-ben végrehajtott boulogne-i államcsínykísérlete sokkal eredményesebbnek mondható: reggel ötkor indította meg, és csak kilenc felé tartóztatták le. Igaz, hogy menekülés közben a tengerbe is belezuhant, s csuromvizesen fogták el. Várfogságra ítélték, s a következő hat évet Ham erődjében töltötte. Egy hercegnek persze ilyen körülmények között sem kellett sokat nélkülöznie, s még két gyermeket is nemzett a szomszéd város egyik ifjú mosónőjével. 1846-ban beszerzett egy munkásruhát, s mivel az erődöt éppen renoválták, vállára vett egy deszkát, és kisétált a kapun. A komédiába illő szökés után Londonban telepedett le, s viszontagságaiból levonta a megfelelő következtetést: a sikeres államcsínyhez nem elegendő az elszántság.

1848-ban, a forradalom győzelme után visszatért Párizsba, az ideiglenes kormány azonban közölte vele, hogy jelenléte nem kívánatos. A herceg bebizonyította, hogy tud várni: visszautazott Londonba, s még a júniusi pótválasztásokon felajánlott mandátumot is köszönettel elutasította. Türelmének meg is volt az eredménye: a francia társadalom számára nyilvánvalóvá vált, hogy a külföldön élő hercegnek semmi köze ahhoz a kormányzathoz, amely egy 45%-os pótadóval maga ellen fordította a parasztságot, s ahhoz a nemzetgyűléshez, amely véresen leverette a júniusi munkásfelkelést.

Amikor a szeptemberi pótválasztásokon végre bekerült a nemzetgyűlésbe, rossz kiejtésével és ügyetlenségével többször is a gúnyolódások céltáblájává lett. „Ez egy hülye, akit vezetni lehet!” – jelentette ki Thiers, a tulajdont védelmező „rendpárt” vezető személyisége. A decemberi köztársaságielnök-választás idején azonban bekövetkezett a csoda: Louis-Napoléon Bonaparte, jórészt a neve keltette hazafias érzelmek következtében, csaknem öt és félmillió szavazatot kapott! A szavazásra jogosult franciák háromnegyede őt részesítette előnyben olyan közismert politikusokkal szemben, mint Cavaignac tábornok (1448107 szavazat), Ledru-Rollin (370119 szavazat) vagy Raspail, a szélsőbaloldal jelöltje (36920 szavazat). December 20-án átvette a végrehajtó hatalom vezetését, saját kormányt nevezett ki, s többször is kinyilvánította, hogy feltétlenül tiszteletben fogja tartani Franciaország köztársasági alkotmányát. Miért is ne? Törvényes és békés úton sikerült elérnie azt, amire egész életében törekedett: Franciaország államfője lett.

A törvényhozó nemeztgyűlésben pedig folytatódtak a pártviszályok. 1849 nyarán egy baloldali tüntetés miatt ostromállapotot hirdettek ki, s a demokrata képviselők vezetői kénytelenek voltak elmenekülni az országból. A baloldal meggyengülése után a „rendpárt” hozzálátott győzelme megszilárdításához, s „reakciós törvények” néven emlegetett intézkedéseivel sikerült is maga ellen fordítania a francia társadalom jelentős részét. Az úgynevezett Falloux-törvénnyel az egyetemeket erős klerikális befolyás alatt álló tanácsok ellenőrzése alá vonták, s a papoknak minden speciális végzettség nélkül is lehetővé tették a tanítói állások betöltését. A törvényhozó urak megfeledkeztek arról a nyilvánvaló tényről, hogy az egyház túlzott politikai és oktatásügyi hatalma még a legvallásosabb társadalomban is feléleszti az antiklerikális érzelmeket. Az új sajtótörvény visszaállította és kiterjesztette a „kaució” kötelezettségét, s miután az 1850-es pótválasztásokon a baloldal előretört, az új választási törvénnyel kimondták, hogy a választójog gyakorlásához három évig ugyanazon a helyen kell lakni. Ezzel tulajdonképpen felszámolták az általános választójogot, s mintegy 3 millió franciát fosztottak meg jogaitól.

Az elnök tisztán látta, hogy a nemzetgyűlés önmaga sírját ássa a „reakciós törvényekkel”. Egyik barátnője a szemére hányta, hogy ő, akit az általános választójog tett államfővé, eltűri a választójog korlátozását.

– Semmit sem ért! – felelte az elnök. – A nemzetgyűlés vesztét okozom!

– Vele pusztul ön is!

– Egyáltalán nem! Ha a nemzetgyűlés a szakadékhoz ért, elvágom a köteléket, ami hozzá kapcsol!

Louis-Napoléon rengeteget utazott köztársasági elnöki minőségében, bejárta Franciaország minden táját, ügyesen növelte népszerűségét, s csak az nyugtalanította, hogy elnöki megbízatása mindössze négy évre szól. Az alkotmány pedig nem tette lehetővé az azonnali újraválasztást. 1850-ben az elnök már így szónokolt: „Ha újraélednének holmi bűnös szándékok, s azzal fenyegetnének, hogy megrendítik a nyugalmat Franciaországban, a nép felségjogához folyamodva képes leszek megsemmisíteni azokat, mert nem ismerem el, hogy bárkinek több joga van önmagát a nép képviselőjének nevezni, mint nekem!… Ha a nép új terhet akarna a kormányzat vezetőjének a vállára helyezni, ez a vezető igencsak bűnös lenne, ha kibújna e magas küldetés alól!” Fokozatosan megnyerte magának a hadsereg vezetőit, s 1851-ben elbocsátotta a párizsi helyőrség republikánus tábornokát. Hívei országszerte terjesztették a bonapartizmus ideológiáját: a nemzetgyűlés pártjai csak saját érdékeiket követik, szükség van egy „nagy emberre”, egy vezetőre, aki a pártok fölé emelkedve az egész nemzet érdekeit tartja szem előtt! S ki lenne alkalmasabb e szerepre, mint a leghíresebb történelmi név viselője?

Az elnök és a nemzetgyűlés konfliktusa 1851 során éleződött ki. Egymást követték a kormányválságok, a képviselők nem szavazták meg az elnök által kért pénzösszegeket, s egyre többen vetették fel egy államcsíny lehetőségét. Louis-Napoléon számára a végső lökést anyagi nehézségei adták meg: minden vagyonát elköltötte, igen sok kölcsönt vett fel, s leköszönése után a teljes anyagi csőd várt rá. Vonuljon be egy év múlva az adósok börtönébe, vagy próbálja meghosszabbítani elnöki megbízatását? Dilemmája a korszak legtisztábban látó politikai gondolkodójának, Tocqueville-nak is feltűnt, aki éppen ezért támogatta az elnök újraválasztását indítványozó petíciókat. „Találjanak nagyravágyása számára olyan távlatokat, amelyek kielégítik!” – szólította fel képviselőtársait. Az elnöki megbízatás meghosszabbítására azonban alkotmánymódosításhoz lett volna szükség, s ezt a képviselők nem szavazták meg. 1851 végén az elnök döntött: hírneves nagybátyja nyomdokaiba lépve megdönti a köztársaságot.

Az államcsínyt igen ügyesen tervezték el és hajtották végre. Ezen a téren az unokaöcs jóval sikeresebbnek bizonyult nagybátyjánál, akit kis híján letartóztattak 1799-ben, brumaire-i államcsínye során. Először is az elnök felszólította a képviselőházat az új választási törvény eltörlésére és az általános választójog visszaállítására. Jól számított: a képviselők nemet mondtak, s lehetővé tették számára, hogy az általános választójog bajnokaként lépjen fel ellenük. A december 2-ra virradó éjszakán 78 főt s köztük 16 képviselőt letartóztattak, 25 ezer katona szállta meg Párizst, s másnap hajnalban plakátokon tudatták a franciákkal, hogy az elnök és a törvényhozás közötti konfliktust a népnek kell eldöntenie. Ennek érdekében Louis-Napoléon feloszlatta a nemzetgyűlést, meghirdette az ostromállapotot, visszaállította az általános választójogot, s december 14. és 21. között népszavazást fog tartani. Hogy miről, az csak később derült ki: megbízzák-e őt a franciák hatalma fenntartásával s egy új alkotmány kidolgozásával?

Az államcsíny első napján Párizs népe passzív maradt, csak a kétségbeesett képviselők rohangáltak fel-alá. A párizsiak többsége azonban inkább kárörömmel, mint együttérzéssel figyelte őket. Másnapra sikerült néhány barikádot emelni, de amikor Baudin képviselő harcra szólította fel az utca népét, a következő választ kapta egy munkástól: „Mit képzel, majd harcolni fogunk, hogy maguk megkaphassák a napi 25 frankjukat?!” Ennyi volt a képviselők napidíja. Hiába válaszolta erre Baudin, hogy „maradjon egy percig, s meglátja, hogy hal meg valaki napi 25 frankért!”, hiába esett el pár perc múlva a katonák sortüzétől, ezzel már nem tudta megváltoztatni azt az antiparlamentarista közhangulatot, amelyet maguk a képviselők szítottak fel az elmúlt évek során. A franciák nagy része úgy érezte, semmi közük a nemzetgyűléshez, amelynek tagjai csak szűk körű csoportok önző érdekeit képviselik. Akár igaz volt ez, akár nem, a döntő tényező az volt, hogy az emberek ezt hitték, nem álltak a képviselők mellé a szükség órájában, s ezzel a köztársaság sorsa megpecsételődött. December közepére vidéken is minden ellenállást felszámoltak. Az államcsínynek több száz halálos áldozata volt, de nem az ellenállás miatt, hanem azért, mert a hadsereg egy máig tisztázatlan incidens során tüzet nyitott a párizsi bulvár békés közönségére is. Közel 27 ezer főt tartóztattak le, több mint kilencezret deportáltak.

Louis-Napoléont – hozzátartozói feljegyzései szerint – élete végéig „Nesszusz-ingként” gyötörte a kiontott vér emléke. Ez a különös összeesküvő, aki a hatalomért minden áldozatra kész volt, őszintén hitt abban, hogy a franciák többsége mögötte áll, s ő békés eszközökkel átveheti a teljhatalmat. Ráadásul jóval emberségesebb volt híres nagybátyjánál, s nem bírta a vér, a pusztítás, a halál látványát. S bár a vérontást nem tudta elkerülni, a december 20-i népszavazáson a hivatalos adatok szerint hét és félmillióan az elnök mellett foglaltak állást, s csak félmillióan szavaztak ellene. Létrehozhatta az új alkotmányt, tíz évre meghosszabbította elnökségét, majd egy év múlva felvette a császári címet. Sajátos autokratikus rendszert hozott létre, korlátozott érvényű liberális és demokratikus elemek „beépítésével”. A tolerancia és a liberalizmus zónái azonban a második császárság idején (1852–1870) fokozatosan növekedtek. A politikai foglyokat pár éven belül szabadon engedték, a törvényhozó gyűlés hatalma megnövekedett, s 1870-re létrejött a „liberális császárság”, amelyben a kormány a törvényhozó gyűlésnek is felelősséggel tartozott. Ma már minden történész egyetért abban, hogy gazdasági szempontból III. Napóleon uralma Franciaország egyik aranykora volt, az ipari forradalom franciaországi kiteljesedésének időszaka. A császár gazdaságpolitikai és szociális téren jóval haladóbb nézeteket vallott kortársai többségénél. Az ő személyes tárgyalásai után kötötték meg az első szabadkereskedelmi szerződést Nagy-Britanniával, ő törölte el a munkások szervezkedését tiltó 1791-es (!) törvényt, s az ő támogatásával utazott Londonba az a francia munkásdelegáció, amely aztán a brit munkásokkal együtt létrehozta az I. Internacionálét.

Rendszere nem társadalmi támogatás híján bukott meg, hanem egy nemzeti katasztrófát eredményező fegyveres konfliktus, az 1870–71-és porosz–francia háború söpörte el. A franciák pedig a vereség hatására egy csapásra elfelejtették, hogy a császárság valamennyi népszavazásán (bár nem volt túl sok) elsöprő többséggel támogatták a császárt, elfelejtették uralma valamennyi kül- és belpolitikai sikerét, elfelejtették, milyen lelkesen vonultak hadba a poroszok ellen, s még azt is elfelejtettek, hogy a császár ellenezte a hadüzenetet – mélységes gyűlölettel fordultak el tőle, s a politikusok és a történészek ezek után évtizedekig csak gyalázkodva emlegették a nevét. Általános bűnbakká vált, angliai száműzetésben halt meg, és senki sem idézte fel, milyen lelkesen helyeselték a francia „nagyság” és „dicsőség” kiterjesztését célzó külpolitikai vállalkozásait. Egyes történészek szerint a franciák bizonyos nemzeti jellemvonásokat tagadtak meg a személyében: a tüzes nacionalizmust, a nemzeti önhittséget, s a meggondolatlan vállalkozásokra való hajlamot.

Ilyen meggondolatlan vállalkozás volt a porosz–francia háború is: az erőfölény az ellenfél oldalán volt, s Franciaországnak nem voltak katonai szövetségesei. De vajon megtehette volna-e a császár, aki a Bonaparte vezetéknevet viselte, hogy az erőviszonyok kicsinyes mérlegelése után meghátrál? Aligha. Egy ilyen névvel – és azzal a politikával, amelyet az ország 1852 és 1870 között folytatott – csak harcolni lehet, és győzni. Az a Napóleon pedig, amelyik nem képes újra meg újra győzni – az nem maradhat Napóleon többé. Tulajdonképpen ugyanazok a tényezők buktatták meg – a „végzetébe” vetett hit, a francia „dicsőség” kultusza s a józanságot félresöprő nacionalista önhittség, amelyek hatalomra segítették.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon