Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Gauck úr, voltaképpen hogyan jött létre ez a törvény, amely a világtörténelemben egyedülálló módon lehetővé teszi, hogy egy titkosszolgálat teljes iratanyaga alig két évvel e szolgálat felszámolása után nyilvánosságra kerüljön, és mindenki megtudhassa, mit tudott róla az állam, amelynek alattvalója volt?

– Az első szabadon választott népi kamara valamennyi frakciója (beleértve a volt Német Szocialista Egységpárt maradványait is) megegyezett abban, hogy a Stasi-iratoknak az állampolgárok rendelkezésére kell álljanak. Az ezt biztosító törvény még az egyesülés előtt, ’90 augusztusában létrejött, alkalmazására azonban akkor már nem került sor. A törvény elfogadása mellett szólt, hogy az akták ismerete nélkül nem lehetett megalapozott döntést hozni a rehabilitációs kérelmek ügyében. A Stasi struktúráinak feltárása, a pártvezetés és a Stasi közötti kapcsolat megmutatása a politikai oktatás célját szolgálja. Végül pedig csak az akták segítségével lehet tisztázni, ki dolgozott nem hivatásos munkatársként a Stasinak. Ez volt a feltétele annak, hogy ezek az emberek kívül maradjanak a közszolgálaton és a törvényhozáson. Enélkül, úgy véltük, az új demokrácia intézményei nem nyerhetik el a közvélemény bizalmát.

Beszélő: Tudták már ekkor, hogy a két Németország egyesülni fog?

– Tudtuk, mert valamennyi politikai párt emellett volt. Azt reméltük, hogy a törvény bekerül az egyesülési szerződésbe. Nem így történt. Az NDK kormánya, de Mezierre és Diestel, az akkori belügyminiszter olyan megállapodást próbált kötni, amely figyelmen kívül hagyta volna a népi kamara törvényét. Inkább zárolni akarták az iratanyagot, vagy egy szövetségi irattárba akarták elhelyezni. A békesség érdekében, mondták, csínján kell bánni az iratokkal, nem úgy, ahogy a népi kamara elhatározta. A népi kamara azonban ebbe nem ment bele, és egy különmegállapodással egészítette ki az egyesülési szerződést, amelynek kulcsmondata szerint, ha a Szövetségi Gyűlés új törvényt alkot a Stasi-aktákról, annak tartalmaznia kell a népi kamara törvényének alapelveit. Így is történt, az össznémet Szövetségi Gyűlés magáévá tette a keletnémet parlament elképzeléseit, így ez év eleje óta hatályban van a törvény, amely mindenkinek lehetővé teszi, hogy elolvassa az aktáit, és azt is, hogy megismerje a spiclik nevét. Méghozzá a valódi nevüket, akkor is, ha az aktában csupán a fedőnév olvasható. A megfigyeltek aktái alapvetően az érintettekéi, ezekkel tehát ők rendelkeznek. A nem hivatásos munkatársak aktái, illetve a nem személyes vonatkozású akták ellenben széles körben felhasználhatók.

Beszélő: Ezekhez tehát, beleértve az ügynökök aktáit is, a sajtó is szabadon hozzáférhet?

– A sajtó kérelmet nyújthat be a hivatalhoz, és betekinthet az ügynök-aktákba, ha azok a kortársi történelem személyiségeinek az anyagát tartalmazzák. A törvény a Stasi nem hivatásos munkatársainak a személyiségi jogait nem védi olyan mértékben, mint azokét, akiket megfigyeltek.

Beszélő: A megfigyelt nyilvánosságra hozhatja, hogy ki az, aki megfigyelte?

– A képviselők hosszú ideig mérlegelték, hogy lehetővé tegyék-e ezt. Jelenleg az aktákat el lehet olvasni, de ha másolat készül róluk, a neveket ki kell takarni.

Beszélő: A spiclik nevét is?

– Nem, a spiclik nevét nem. És minthogy az irat az érintett szellemi tulajdona, odaadhatja a sajtónak is. A törvényhozó egyensúlyt kívánt teremteni. Korábban a spicli volt fölényben, róla senki sem tudott, ő ellenben jelentéseket írt a megfigyeltről. Ennek fejében most a megfigyelteknek van rá joguk, hogy a spicli nevét másokkal is közöljék.

Beszélő: Két érvet szoktak felhozni az állambiztonsági iratok nyilvánosságra hozatala ellen. Az egyik a társadalmi megbékélés, amelyet megzavarhat, ha kiderül, hogy ki kit figyelt meg. A másik a biztonsági érdek. Ügynökhálózatra minden államnak szüksége van, mondják. Ha az emberek azt látják, hogy az ügynökök előbb-utóbb lelepleződnek, senki sem fogja vállalni, hogy ügynök legyen. Németországban nem merült fel ez az utóbbi ellenérv?

– Nem. A demokraták, akármelyik párthoz tartoztak is, abban egyetértettek, hogy a demokratikus titkosszolgálat alapvetően más, mint egy kommunista rendszer titkosszolgálata. Más a feladata, más a felhatalmazása, mások az anyagi lehetőségei. Az átmeneti kormány, Modrow megpróbálta a Stasit, tehát az állambiztonsági szervezetet nemzetbiztonsági szervezetté átalakítani. Ezt a polgárjogi mozgalom megakadályozta. Ezután kezdték mérlegelni, hogy jöjjön létre nyugatnémet mintára egy alkotmányvédelmi szervezet, de ez már nem valósult meg. Most a régi Szövetségi Köztársaság alkotmányvédelmi hivatala működik az egész országban. Persze ez más helyzet, mint Magyarországon vagy a többi kelet-európai országban. Mégis talán ezekben az országokban is meg kellene fontolni, nem volna-e előnyösebb a titkosszolgálatot, a rendőrségből és más erőkből létrehozni, amelyeket nem terhel annyira a sztálinista struktúrák öröksége. A sztálinizmusból, úgy gondolom, valamennyi kelet-európai országban az állambiztonsági szolgálat struktúrái tartottak ki legtovább. Ami pedig a másik kérdést, a belső békét illeti: azt hiszem, a belső béke akkor lesz szilárdabb, ha a valóság megismerésére épül. Németországban a forradalmi átalakulás békésen zajlott le, és azt gondoljuk, hogy a múlttal való szembenézés is békés lesz – és eddig úgy is zajlott le. Azok, akik azt mondták, ne engedjük kinyitni az aktákat, mert az emberek majd meggyilkolják egymást, inkább mintha attól tartottak volna, hogy a saját Stasi-kapcsolataikra derül fény.

Beszélő: Mi történt a kémhálózat irataival, a külföldön gyűjtött adatokkal?

– A Modrow-érában az egész kerekasztal egyetértésével a teljes iratanyagot megsemmisítették. A demokratikus mozgalomnak bebeszélték, hogy ez csupán „business as usual”, minden államnak van felderítése stb. Akkoriban elhittük ezt, persze azóta tudjuk, hogy a külföldi hírszerzés is verbuvált ügynököket itthon, és sokkal több joggal, pénzzel rendelkezett, mint a nyugati országok titkosszolgálatai. Az a legenda, hogy a külföldi felderítés mintegy a Stasi „tiszta fele” lett volna, mára elvesztette a hitelét. De az anyag, egy töredéke kivételével, elveszett.

Beszélő: A Stasi hivatásos állományának tagjait az NSZK titkosszolgálata nem vette át?

Egy részük az átmeneti időszakban átállt, és információkat szállított a szövetségi titkosszolgálatoknak. Nagyrészt ezeknek az információknak az alapján került sor számos perre, Nyugaton működő Stasi-kémek ellen. De az egyesülési szerveződés értelmében, minden hatóságnak joga van rá, hogy megbízhatatlanság címén elbocsássa azokat a tisztviselőket, akik a Stasi munkatársai voltak. Ha a Szövetségi Hírszerző Hivatal, vagy az Alkotmányvédelmi Hivatal ilyen embereket alkalmazna, abból óriási botrány kerekedne. Persze mindenki tisztában van vele, hogy az átmeneti időszakban rengeteg információ került a szövetségi titkosszolgálatok birtokába. Ma már azonban a titkosszolgálatok csak egészen kivételes esetben használhatják fel a Stasi-iratokat. Az egykori NDK-ban ugyanis sokan aggódtak, hogy a róluk szóló akták most az Alkotmányvédelmi Hivatal birtokába kerülnek. Ezt kizárja a törvény: az áldozatok aktái egyedül az övék.

Beszélő: A hivatal tehát a szövetségi titkosszolgálatoknak sem köteles iratokat kiszolgáltatni?

– Általában nem. Bizonyos bűncselekmények felderítése a törvény értelmében nem az ügyészség, hanem az alkotmányvédelem feladata. Különösen súlyos esetekben az Alkotmányvédelmi Hivatal kérheti, hogy bizonyos iratokat adjunk át. Illetve a szövetségi belügyminiszter jogosult, hogy magához kérje például a régi NSZK-ban működő ügynökök nevét. Rendszeres konzultáció azonban köztünk-és a rendőrség, illetve az Alkotmányvédelmi Hivatal között nincs. Együttműködési kötelezettség csak akkor terhel bennünket, ha az iratok terrorcselekményre vagy hazaárulásra utalnak. A törvény tekintetbe veszi a keletnémetek érzékenységét, akik tele vannak félelemmel és bizalmatlansággal; ezért a régi Szövetségi Köztársaság hatóságainak is korlátozniuk kellett az igényeiket. Persze hogy azt szerették volna, ha az aktákat teljes egészében átvehetik.

Beszélő: Valamennyi volt kommunista országban viták folynak arról, mi történjék azoknak a bűncselekményeknek a tetteseivel, akiknek a cselekménye már elévült.

– Nem tudom elképzelni, hogy az elévülés ne akkor kezdődjön, amikor létrejött a demokratikus rend. Hogyan lehetne másképp üldözni akár olyan súlyos bűncselekményeket, mint a gyilkosság vagy az emberölés? A kelet-európai diktatúrák éppúgy emberellenesek voltak, mint a német fasiszta diktatúra. Persze a vádlottakat igen sok esetben fel kell majd menteni, bizonyítékok hiányában.

Beszélő: Eddig határőrök ellen indultak eljárások, akik a falnál embereket lőttek agyon.

– A német igazságszolgáltatás nemcsak a kisebb bűnösöket akarja üldözni, hanem a főfelelőseket is. A vizsgálat azonban igen időigényes, mert lépésről lépésre bizonyítani kell a konkrét felelősséget. Ezért tartott olyan sokáig a vádirat elkészítése Honecker ellen, most azonban a vádirat kiterjed a halálos lövésekre is. Ez egyúttal jelzés a közvéleménynek: nem, nemcsak a névtelen katonákat akarjuk bíróság elé állítani, rákérdezünk a hatalom birtokosainak felelősségére is.

Beszélő: De ha cselekményeik akkor nem voltak bűncselekmények?

– Németországban ma hevesen vitatják a nulla poena sine lege elvét, azaz azt, hogy nem lehet valakit megbüntetni olyan cselekményért, amelyet az elkövetés idején a törvény nem minősített bűncselekménynek Ez mindig óriási problémát okoz, amikor diktatúrák a saját jogsértő rendjüket emelik jogrenddé. Persze előfordulhat, hogy egyesek cselekményeit az NDK-jog alapján sokkal szigorúbban ítélnék meg, mint a most érvényes jog alapján. Általában nagyon nehéz a kommunizmus bűneit a büntetőjog eszközeivel büntetni. Éppen ezért egyes demokraták vagy az emberi jogok elkötelezettjei, akik közé magamat is számítom, azt mondják, hogy inkább valamiféle tribunálra volna szükség, olyasmire, amilyen a Russel-tribunál volt, amely azt vizsgálná, miért ki a felelős. A sajtóban folyó polémiák, a perek, egyes tettek nyilvános, nem büntetőjogi megvitatása: mindez együttesen jelenti a múlt feldolgozását. Jelenleg persze igen súlyosak a gazdasági gondok, s ezért az érdeklődés a múlt feltárása iránt meglehetősen csekély.

Beszélő: Mint lelkésznek mi a véleménye: ezek az eljárások valóban a múlt legyűréséhez vezetnek, ahogy a 60-as években, a náci bűnök feltárása idején mondták, vagy csak a német bűntudatot, bűnkomplexust erősítik?

– A németeknek a háború után hosszú időre volt szükségük, hogy bűnösségüket felvállalják. A háború után iszonyatos bűnökkel kellett szembenézni, halottak millióival, hihetetlen felelősséggel. A német kommunizmusnak nem volt olyan sok áldozata, mint a német fasizmusnak. (Világméretekben igen, úgy a kommunizmusnak legalább annyi áldozata van, mint a fasizmusnak.) Éppen ezért nem szükségszerű, hogy egy emberöltőn át meneküljünk bűneink elől. Mint keresztény úgy vélem, hogy nem az teremt békét, ha az ember elfedi a valóságot. A valóság feltárása konfliktusokat támaszt, de a válság után a megbékélés hiteles lesz, igazi belső béke. A konfliktusok nélküli béke pedig esetleg csak talmi béke.

Beszélő: Ha az NDK önálló, demokratikus állam maradt volna, elmehetett volna ilyen messzire a Stasi-iratok nyilvánosságra hozatala és a felelősségre vonás dolgában?

– Egészen biztosan ugyanígy jártunk volna el. Amikor az iratokra vonatkozó törvényt a népi kamarában elfogadtuk, még nem tudtuk, mennyi idő telik el az egyesülésig, s számítanunk kellett arra, hogy egy ideig a saját embereinkkel kell betöltenünk a különböző állásokat. Nem akartunk minden kommunistát eltávolítani a hivatalából, csak bizonyos hivatalokból azokat, akik konspiratív módon, anélkül, hogy ezt a környezetük tudhatta volna, szövetkeztek a hatalommal. Minden demokratikus erő ezt akarta, tehát egészen biztos, hogy akkor is így jártunk volna el, ha az NDK önálló állam marad. Tizenhatmillió ember élt az NDK-ban, nem egészen kétszázezer dolgozott közülük nem hivatásos munkatársként a Stasi-nak, és mintegy kilencvenezer hivatásosként. Ha összevetjük a számokat, magától értetődő, hogy volt elég ember, hogy azokkal építsük föl a demokráciát, akiket nem terhel ez a múlt.

• Külföld