Skip to main content

A „politikailag helyes viselkedés” joga

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kultúrharc az amerikai egyetemeken


Aki az amerikai egyetemeken elterjedt „politikai korrektség” jelenségét megpróbálja megérteni, rá kell jönnie, hogy mindez új formában veti fel a liberalizmus alapkérdéseit, mindenekelőtt a szabadság és egyenlőség viszonyát. A modernitás hagyományos liberális képviselői alapvetően individualisták, akik minden személyt individuumként kezelnek, s tagadják az etnikai, nemi, vallási stb. különbségek jelentőségét. Ez általában asszimilációs felfogással jár együtt. Az amerikai egység felbomlásától és a szeparatizmus újjáéledésétől való félelem motiválja például Arthur Schlesinger, a New York-i Egyetem tanárának multikulturalizmus-ellenes álláspontját. Való igaz, hogy alig több mint négy évtizeddel azután, hogy a Supreme Court 1954-ben híressé vált Brown-ítéletében megszüntette az iskolai szegregációt, mint amely sérti az alkotmány egyenlőségi követelményét, az amerikai egyetemek fekete hallgatói ma külön kollégiumi elhelyezést követelnek maguknak, saját szervezeteket alakítanak, sőt homoszexuális egyesületeikben sem keverednek fehér társaikkal.[1] Az elkülönülési törekvések hátterében előítéletek és félelmek húzódnak meg. A New York Times és a WCBS-TV 1990-ben New York városban végzett közvélemény-kutatási adatai szerint a fekete válaszolók 60 százaléka igaznak vagy legalábbis lehetségesnek gondolta, hogy a kormány azért tesz hozzáférhetővé kábítószereket feketék lakta környékeken, hogy ezzel ártson a fekete lakosságnak. A megkérdezettek 29 százaléka szerint az AIDS-vírust rasszista konspirátorok fejlesztették ki a feketék elpusztítására.[2] E félelmek és előítéletek nem is teljesen megalapozatlanok, ha arra gondolunk, hogy csupán 1996 első felében 27 fekete templomot gyújtottak fel az Egyesült Államok déli államaiban.

Schlesinger asszimilációs elképzeléseinek másik célpontja a kétnyelvűség, amely részben segíti megőrizni a kisebbségek kultúrájának részét képező nyelvet, részben pedig kiegyenlíti azokat a hátrányokat, amelyek az angol nyelv alacsonyabb szintű ismerete okozhat a beilleszkedésben.[3] Schlesinger szerint viszont csak az egységes angol nyelv akadályozhatja meg a társadalom fragmentációját, és szolgálhatja az „egy nép” álmának megvalósulását.

A másik oldalon az asszimilációs politika egyik legkeményebb kritikusa, Iris Marion Young, a Pittsburghi Egyetem közjogász professzora azon az alapon érvel a különbözőség politikája mellett, hogy az egyenlőség elve az elnyomott és hátrányos helyzetű csoportok eltérő kezelését követeli meg. Felfogása szerint a demokratikus kulturális pluralizmus a jogok duális rendszerére épül: az általánosra, amely mindenki számára azonos, és a speciális csoportjogokra.

Álláspontját Young az amerikai indiánok példáján igyekszik igazolni, akik a maguk egymilliós lélekszámával a legszegényebb csoportnak számítanak. Sokan közülük ma is rezervátumokban élnek, ahol alig van kapcsolatuk nem indiánokkal. A 20-as években, amikor a kongresszus döntése nyomán az Egyesült Államok polgáraivá válhattak, a hivatalos szövetségi politika azzal igyekezett elérni az asszimilációjukat, hogy gyermekeiknek megtiltotta az anyanyelvük használatát azokban az iskolákban, ahová sokszor több ezer mérföldes távolságokból szállították őket. Egyidejűleg eltiltották őket számos hagyományos vallási rítusuk gyakorlásától is. A 30-as években az Indián Reorganization Act megszüntette az addigi asszimilációs politikát, és létrehozta a szövetségileg elismert törzsi önkormányzati rendszert. Az 50-es években egy időre ismét visszalendült az inga, s megerősödött az indiánok asszimilációját támogató álláspont.

Az indiánok mai törzsi rendszere valóban az általános és a speciális jogok kettősségére épül. Ők alkotják az egyetlen etnikai csoportot, amelynek tagjai lényegében kettős állampolgárságot élveznek: rendelkeznek az amerikai polgárok általános jogaival, és emellett a törzs tagjaiként sajátos politikai és kollektív jogaik is vannak, beleértve az önálló igazgatási és igazságszolgáltatási hatalmat. Young szerint a többi kisebbség problémáját is ezen a módon kellene megoldani, hiszen az indiánok példája igazolja, hogy az asszimiláció azonos a genocídiummal.[4] Kérdés azonban, hasonlítható-e az indiánok helyzete a többi itt élő etnikai csoportéhoz. Egy indián törzsi közösség ma kétségtelenül több lehetőséget kínál a saját kultúra megőrzésére, ugyanakkor az ott lakókat szinte teljesen elzárja a külvilágtól.

1992-ben jelent meg először a kanadai filozófus, Charles Taylor könyve „The Politics of Recognition”, amely a multikulturalizmus kevésbé radikális felfogását képviselte. Taylor megkísérli összeegyeztetni az egyenlő emberi méltóság kanti elvét a különböző kultúrák egyenlő értékének elismerését követelő állásponttal.[5] Az idegen kultúrák vizsgálatának szerinte abból a vélelemből kell kiindulnia, hogy azok egyenlően érdemesek az elismerésre – vagy ahogy egyik kommentátora, a John Hopkins Egyetem filozófiaprofesszora, Susan Wolf fogalmazott –, van valami fontos mondanivalójuk minden ember számára.

Michael Walzer, a Princeton Egyetem neves professzora a liberalizmus két típusának megkülönböztetésével veszi védelmébe Taylor felfogását. Az első típust kizárólag az egyéni jogok és a semleges állam jellemzi, amely a polgárok egyéni szabadságán, biztonságán és jólétén túl nem lehet tekintenél semmiféle kollektív célra, és nem visel felelősséget semmilyen csoport kultúrájának túléléséért. A liberalizmus másik válfaja azonban – melyet Taylor is követ – lehetővé teszi, hogy az állam a polgárok alapvető jogainak biztosítása mellett segítse nemzeti, vallási kultúrák túlélését, virágzását. Walzer receptje: az egyes államok – egyebek között attól függően, hogy magukat nemzetállamnak tekintik, vagy inkább többféle nemzetiség szövetségének, mint az Egyesült Államok – választhatják a liberalizmus egyik vagy másik válfaját. Vagyis nincs egyetlen üdvözítő recept, még ha Walzer bevallja is, hogy az Egyesült Államok számára inkább a liberalizmus első változatát tartja megfelelőbbnek.[6]

A curriculum

Az egyetemesség és különbözőség háborújában az egyik csatamezőn az egyetemi tananyag meghatározásáért folyik a harc. Az egyik oldalon a hagyományos, európai gyökerű nyugati kánon képviselői állnak, a másikon azok, akik ezt ki akarják egészíteni vagy teljesen fel kívánják váltani valami mással. A tradicionális kánon mellett érvelők leggyakrabban Robert Maynard Hutchinsnak a felsőoktatás ideáljáról 1936-ban írott gondolatait idézik: „Az oktatás tanításra utal. A tanítás tudásra. A tudás igazság. Az igazság azonos mindenütt. Ezért az oktatásnak is azonosnak kell lennie mindenütt.”[7]

Ennek az esszencialista felfogásnak volt napjainkban legádázabb és egyben legbefolyásosabb képviselője Allan Bloom, aki 1992-ben bekövetkezett haláláig a Chicagói Egyetem filozófiaprofesszora, Platón és Rousseau angolra fordítója. 1987-ben The Closing of the American Mind címmel megjelent, bestsellerré vált, de nagy vihart kavart könyvében a baloldali liberalizmust teszi felelőssé azért a kulturális relativizmusért, amely szétzúzza a görög filozófiában gyökerező nyugati kultúrát. Érvelése tipikusan individualista, mondván: az alkotmány nem a feketéket, fehéreket, sárgákat védi, hanem az individuumok emberi jogait. Bloom könyvéhez az a Saul Bellow írt előszót, akit nemcsak Herzog című regénye tett ismertté, hanem az európai arroganciát példázó hírhedett megjegyzése is: „ha a zuluk produkálnak egy Tolsztojt, el fogjuk olvasni.”

Az új curriculumok bírálatában John Searle, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) filozófiaprofesszora is abból indul ki, hogy azok értelmi szerzőit baloldali elveik és politikai céljaik vezérlik.[8] A görög kultúrára alapozó nyugati hagyomány alapvető elveit – melyeket az új tananyagok felfogása szerint kivétel nélkül megkérdőjeleznek – a következőkben látja: a valóság az embertől függetlenül létezik, ez a természettudományok alapja; a nyelv egyik funkciója a kommunikáció a világ dolgairól, amelyek azonban a nyelvtől függetlenül léteznek; a tudás objektív. Attól függően, hogy ezek az elvek érvényesülnek-e az oktatásban, Searle két csoportba sorolja az amerikai egyetemeket. A hagyományosak apolitikusak, vagy legalábbis politikailag neutrálisak. Ezzel szemben a posztmodern felsőoktatást az jellemzi, hogy megkérdőjelezi az objektivitást, a racionalitást, a realizmust és a szellemi értékeket. A dekonstrukció szellemi atyjainak Derridát és Rortyt tartja, akik megítélése szerint lényegesen befolyásosabbak a posztmodern szubkultúrában, mint azok a marxizmus által inspirált filozófusok, akik – miként Habermas – elismerik a nyugati racionális hagyományt.

Nézzük most a másik oldalt. Ha a hagyományos curriculum bírálói klasszikus szavakat keresnek felfogásuk igazolására, általában Ralph Waldo Emersonra hivatkoznak: „A könyvekben megtestesülő eszmék nemesek. De egyik sem tökéletes. Minden kornak meg kell írnia saját könyveit.”[9] Emerson egyik mai követője, a Colorado Egyetem professzora, Barry Sarchett ekképpen fogalmazta meg a dekonstrukcionizmus krédóját: ha arról beszélünk, mi igaz, és mi hamis, mi a jó, és mi a rossz, a posztmodern válasz további kérdések feltételében áll. Jobb vagy rosszabb kinek? Milyen kontextusban? Milyen célok érdekében?[10]

A Michigani Egyetem Jogi Karának elsősorban kisebbségi hallgatókat tömörítő diákszervezetei 1996 tavaszán létrehoztak egy ad hoc bizottságot, amely javaslatokat dolgozott ki az egyetemi vezetés számára az oktatói karban és a tananyagban szükségesnek tartott változtatásokról. 1997 őszéig javaslatuk szerint az elsőéves tananyagot ki kellene egészíteni a faji és nemi kérdéseket tárgyaló új kurzusokkal. Ennek érdekében szükségesnek tartják négy új, e tárgyakkal foglalkozó oktató alkalmazását. Középtávon, 2000-ig összesen tíz új oktató felvételét javasolják ezekben a témákban. Az egyetemi vezetésnek véleményük szerint arra kellene ösztönöznie a jelenlegi oktatói kar tagjait, hogy ők is szenteljenek nagyobb teret az oktatásban a faj, nem és a szexuális orientáció témáinak. Az egyetem személyügyi bizottságának törekednie kellene az új oktatók kiválasztásakor a sokféleség növelésére. Azt az elvet javasolják továbbá az új oktatók felvételét megelőző beszélgetésekkel kapcsolatban, hogy minden fehér férfival folytatott interjút kövesse legalább egy női vagy színes bőrű jelölttel történő elbeszélgetés.[11]

Az új curriculum hirdetői azonban nem mind ilyen békés emberek. Martin Bernal Black Athena című munkája, amelynek eddig két kötete jelent meg (további kettőt ígér a szerző), nem kevesebben állít, mint hogy az athéni és a római kultúra afrikai, egyiptomi eredetű.[12] Természetesen önmagában az ókortudományokban szakértőnek nem számító Bernal minden bizonyítékot nélkülöző állításainak nincs jelentőségük, a könyv hatása azonban független volt tudományos értékétől. A Stanford Egyetem fekete diákok által szerkesztett újságja pl. a görögökről szóló kurzusról a következőket írta: „elegünk van a szarotokból.” 1988-ban az egyetem oktatói tanácsa 39:4 arányban úgy döntött, hogy a nyugati kultúráról szóló kurzust a „Kultúra, eszmék, értékek” címmel váltja fel.[13] Az új tananyag számos nem európai kultúráról szóló könyvet, valamint nők, afrikai–amerikai, hispániai és indián származású szerzők munkáit tartalmazza a nyugati kultúra megmaradt klasszikusai (a ó- és az újtestamentum, Platón, Machiavelli, Rousseau, Marx) mellett.

Mint látható, nemcsak az esszencialistáknak a tananyagot megmerevítő felfogása veszélyezteti a modern egyetemi oktatást, hanem az is, ha mindenféle kulturális, tudományos értéknek mondott tanítás helyet kaphat benne. A relativizmusnak ezekre a veszélyeire hívta fel a figyelmet meglehetősen sajátos módon a New York-i Egyetemnek az a magát egyébként baloldali liberálisnak valló fizikaprofesszora, aki 1996 májusában az egyik legrangosabbnak tartott társadalomtudományi folyóirat szerkesztőit megtréfálva megjelentette a posztmodern gravitációról szóló tanulmányát, miközben egy másik folyóirat hasábjain közölte: viccelt.[14]

Szólásszabadság

Az egyetemeken tapasztalható elkülönülési törekvések, a tananyagok körüli viták természetesen gyakran feszültségeket eredményeztek a diákok különböző csoportjai, a diákok és a tanárok, illetve a tanított anyag tartalma kapcsán olykor tanárok között is.

A) Gyűlölködő diákbeszéd

A diákok részéről előforduló gyűlölködő beszéd és magatartás számos egyetem vezetését arra indította, hogy belső magatartási szabályokban tiltsák meg az etnikai, vallási, szexuális gyalázkodó megjegyzéseket, cselekményeket.

Az első komolyabb incidensre a Citadel katonai akadémián került sor 1986 októberében, amikor öt lepelbe öltözött, maszkírozott fehér diák trágár kifejezések kíséretében felébresztett egy szobájában alvó fekete hallgatót, majd egy újságokból készített alkalmi kereszt hátrahagyásával távoztak. A fekete diák az eset jelentését követő zaklatások hatására elhagyta az akadémiát, az öt fehér hallgatót pedig egy maszkviselést tiltó állami klánellenes jogszabály alapján elmarasztalták. Az intézmény vezetése azonban nem tartotta szükségesnek egy szabályzatban külön szankcionálni a faji eredetű sértéseket.

A Dartmouth College-ban 1988 elején az egyetemi újság rendszeresen kritikus beszámolókat közölt az egyik fekete professzor kurzusairól. Az írásokat fekete diákok faji indítékúnak minősítették, és az egyetem elnöke is az „intellektuális környezet megmérgezését” vetette a konzervatív lap szemére. A szerkesztők viszont cenzúrával és pozitív diszkriminációval vádolták, és Hitlerhez hasonlítónak a zsidó származású elnököt. Az egyetem vezető testülete elítélte ugyan a lap magatartását, de nem érezte magát feljogosítva arra, hogy szankciókat alkalmazzon, és az efféle viselkedést egy szabályzatban tiltsa meg.

A kaliforniai Berkeley-n a diákszövetség egyik tagja részegen trágárságokat és faji sértéseket kiabált fekete hallgatóknak; a campus rádiója a rapzenét kérő fekete diákoknak „Go back to Oakland!” felszólítással válaszolt; egy homoszexuális csoport telefonos üzenetrögzítőjére pedig a következő szöveget mondták: „You should be taken out and gassed, like Hitler did with the Jews!” Az egyetem vezetése elrendelte a konkrét személyhez intézett, erőszakra felbujtó kijelentések tilalmát. A szabályzat büntetésként elbocsátást helyezett kilátásba.

A Stanford Egyetem magatartási kódexe megtiltotta olyan sértő vagy lealacsonyító kifejezések használatát, amelyek közvetlenül egy meghatározott személyhez szólnak, és faji vagy nemi gyűlöletet vagy megvetést tartalmaznak.[15] A jogi kar oktatóinak és hallgatóinak véleménye megoszlott abban a kérdésben, hogy a szabályzat sérti-e az alkotmány szólásszabadságot garantáló 1. kiegészítését. Azt azonban még a beszédkódex támogatói is elismerik, hogy az ilyen típusú szabályzatok – még akkor is, ha olyan szűkre szabottak, mint a stanfordi – nem nézőpontsemlegesek.[16] Márpedig a Supreme Court állandó gyakorlata szerint a szólásszabadság korlátozása csak akkor elégíti ki az alkotmány 1. kiegészítésének követelményeit, ha a korlátozás alapja nem egy a beszéd tartalmával kapcsolatos nézőpont.[17] Mindenesetre a Stanford talán legismertebb alkotmányjogász professzora, Gerald Gunther azzal utasította el a szabályzatot, hogy a campusokon a szólásszabadságnak még szélesebbnek kell lennie, mint általában, hiszen itt a leginkább adott a lehetőség arra, hogy a helytelen beszédekre meggyőző helyes válaszok szülessenek, ne pedig jogi tiltások.[18]

A Michigani Egyetemen azt követően került sor a különböző zaklatási formákat felsoroló és az elkövetőket kicsapással fenyegető hallgatói magatartási kódex elfogadására, hogy fekete hallgatónők egy csoportja „vadászati idény minden feketére” szövegű röplapokat talált a campuson. A terjesztést beismerő fehér diákot el is bocsátották. 1989-ben egy másik, az American Civil Liberties Union (ACLU) által képviselt hallgató pert indított a Michigani Egyetem ellen, mondván: a szabályzat sérti az alkotmány 1. kiegészítését. A kelet-michigani kerületi bíróság alkotmányellenesnek minősítette a szabályzatot.[19]

A kódex (Policy on Discrimination and Discriminatory Harrassment of Students in the University Environment) a cselekmények három kategóriáját szabályozta, az elkövetés helye szerint. A campus közterületén általában minden „eltűrt”, kivéve a fizikai erőszakot és a tulajdon megsértését. A diákkollégiumokra speciális szabályok vonatkoznak, ezekre azonban az eljárás nem terjedt ki. Az egyetem oktatási épületeiben (a tantermekben, a könyvtárakban és a sportlétesítményekben) a fegyelmi felelősség kiterjedt minden olyan magatartásra, amely faj, etnikum, vallás vagy nem alapján bélyegez meg valakit, továbbá bizonyos szexuális cselekményekre is. Az eljárást a szabályzat szerint az egyetemi közösség minden tagja kezdeményezhette, és a kiszabható szankciók magukban foglalták a felfüggesztést és az eltávolítást is. Az egyetem affirmatív akciókért felelős hivatala külön tájékoztatót bocsátott ki a kódex értelmezésére. Eszerint például „zaklatást követ el az, aki homoszexuális tartalmú vicceket mond”.

A felperes, az egyetem egy végzős pszichológia szakos hallgatója keresetében azt állította, hogy a fajok és nemek biológiai különbségeiről szóló bizonyos ellentmondásos elméletek „szexistának” vagy „rasszistának” minősülhetnek. Ezért kérte a szabályzat alkotmányellenessé nyilvánítását, azon az alapon, hogy bizonytalan és túlságosan tág kategóriákat alkalmaz. Az egyetem azzal válaszolt a keresetre, hogy a kódexet sohasem alkalmazták egyetemi oktatás keretében elhangzott vélemények szankcionálására. Ugyanakkor a bíróság álláspontja szerint az egyetem által a szabályzat értelmezésére kibocsátott tájékoztató arra enged következtetni, hogy a felperes által megjelölt felfogások büntetendőek lennének. Legalább egy esetben ugyanis egy hallgatót formális meghallgatásnak vetettek alá, miután egy egyetemi foglalkozás keretében azt találta mondani, hogy a homoszexualitás betegség, amelyet pszichológiailag kezelni lehetne. A bizottság egyhangúlag bűnösnek mondta ugyan a hallgatót szexuális zaklatásban, de végül is tartózkodott a megbüntetésétől. Egy másik esetben egy zsidó származású hallgató kezdeményezett eljárást egy hallgatótársa ellen, aki egy holocausttal foglalkozó szemináriumon azt állította, hogy a zsidók cinikusan kihasználják a holocaust tényét a palesztinokkal szemben folytatott politika igazolására.

Mindezek alapján a bíróság megállapította, hogy az egyetem folyamatosan alkalmazta a szabályzatot szóban kifejezett vélemények korlátozására, ahelyett, hogy csak fizikai cselekedeteket büntetett volna. Az egyetem az ítélet nyomán úgy módosította a szabályzatot, hogy továbbra is tiltotta a meghatározott személyekkel szembeni gyalázkodást, de kivételt tett az egyetemi foglalkozások idején folytatott vitával.

Négy év elteltével újabb bírósági döntés született, amely elmarasztalta a Michigani Egyetemet az alkotmány 1. kiegészítésének megsértéséért. Ezúttal az egyetem büntetőeljárást kezdeményezett egyik hallgatója és annak levelezőpartnere ellen elektronikus postán váltott szexuális tartalmú üzeneteik miatt. A hallgatót egy hónapon keresztül előzetes letartóztatásban tartották, annak ellenére, hogy egy pszichiátriai vizsgálat megállapítása szerint nem jelentett veszélyt senki számára. Az ügyész vádat emelt a hallgató ellen, mondván, hogy az alkotmány 1. kiegészítése nem védi az emberrablással és sérelemokozással való fenyegetést, amivel Jake Bakert vádolták.[20] Baker fantázia szülte elképzeléseit írta meg az általa személyesen nem ismert kanadai levelezőtársnak arról, hogyan rabolná el és bántalmazná szexuálisan egyik személy szerint azonosítható egyetemi évfolyamtársát. A bíróság úgy ítélte meg, hogy Baker cselekedete nem valósította meg a bűncselekményt, mert a fenyegetés – miután a címzetten kívül nem volt általánosan hozzáférhető – nem volt „valódinak” tekinthető. A bíró – ugyanaz, aki az 1989-es döntést is jegyezte – az ítélet indoklásában helyesebbnek tartotta volna, ha az egyetem büntetőjogi feljelentés helyett fegyelmi eljárás keretében tisztázta volna az ügyet.

A közel egy tucat egyetemen elfogadott hasonló szabályzatokat azóta is heves viták övezik. A korlátozásokat helyeslők legtöbbször a Kent Greenawalt 1989-es könyvében kidolgozott tesztre hivatkoznak.[21] Eszerint a kifejezés korlátozásával kapcsolatos szabályozásnak a beszélő szándékát, a címzett fórum érdekét és a beszélő és az áldozat kapcsolatát kell szem előtt tartania. A gyalázkodó szavak (mint pl. a nigger) büntethetők, ha sérelemokozás szándékával mondták azokat, hiszen hosszan tartó káros hatásokat okozhatnak az áldozatoknál, ugyanakkor alig van – ha egyáltalán van – olyan véleménytartalmuk, amelyet más módon ki ne lehetne fejezni. A korlátozáspártiak érvelése szerint e védelem tulajdonképpen a társadalom segítségre szoruló, sokáig diszkriminált kisebbségeit illeti meg, annak érdekében, hogy a többség általi stigmatizáció ne rombolja szét identitásukat. E cél igazolhatja az olyan megnyilvánulások szabályozását, amelyek folytán a társadalom megbélyegző képet alkothat egy kisebbségről. E felfogás képviselői szerint tehát az 1. kiegészítéssel összhangban áll, ha a campusszabályzatok tiltják a szemtől szembe tett gyűlölködő megjegyzéseket, amelyek szándékosan sértő célzatúak, hiszen az egyetem fórumának érdeke fűződik ahhoz, hogy megakadályozza a rasszista atmoszféra kialakulását. Ugyanakkor e magát nem abszolutistának valló álláspont szerint nem lehet korlátozni az egyetemi órákon, a nagyobb nyilvánosság előtt elhangzó megjegyzéseket és a campusújságokban közölt szatírákat, továbbá a szemtől szembe elhangzó gyűlölködő szavak elleni fellépés során mindenkor biztosítani kell a fair eljárást.[22] E korlátozást támogató nézetek mögött tulajdonképpen az az alapállás fedezhető fel, amely szerint az 1. kiegészítés által garantált kifejezés szabadságának feltétele a 14. kiegészítésben szereplő egyenlőség érvényesülése.

Ugyanakkor a szólásszabadság szószólói sem az egyenlőség ellenségei, mindössze úgy gondolják, hogy a kifejezés szabadsága hatékonyabb eszköz a faji egyenlőségért vívott harcban is. Azok a polgári libertáriusok tehát, akik a campusszabályzatok ellen felemelik a szavukat, maguk is le akarják küzdeni a rasszizmust az egyetemeken. Ennek érdekében a hate speech bizonyos formáinak – pl. a célzott egyéni zaklatásnak – a korlátozását el is fogadják. Az ACLU által képviselt felfogás szerint a szólás akkor szabályozható, ha erőszakos vagy jogtalan magatartás lényeges eleme, amely a kifejezés erőssége miatt valószínűleg közvetlen kárt okoz, és amelyet egy „foglyul ejtett hallgatósághoz” (captive audience) intéznek, aki képtelen elkerülni a fenyegető üzenetet.[23] Ezen túlmenően a rasszista megnyilvánulások tiltását nem tartják hatékony eszköznek a rasszizmus elleni harcban, sőt e paternalista megoldást kifejezetten károsnak ítélik a kisebbségek társadalmi megítélésének szempontjából. Érvelésükben hivatkoznak a Legfelsőbb Bíróságnak a texasi zászlóégetési ügyben mondott szavaira. „A zászló sajátos funkcióját nem azzal védhetjük meg, ha megbüntetjük azt, aki másként érez ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, hanem inkább azzal, ha meggyőzzük a tévedéséről.”[24]

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a washingtoni főbírák eddig még nem döntöttek olyan ügyben, amely közvetlenül a diákok gyűlölködő tartalmú beszédének és a szólásszabadságnak a konfliktusával állt volna kapcsolatban. Egy ilyen döntés várható kimenetelét legfeljebb találgatni lehet. E találgatások során említeni szokták azt a döntést, amelyben a bírák úgy foglaltak állást, hogy tudományos környezetben a kifejezés szabadsága nagyobb védelmet élvez, és az egyetemi campusok a szólásszabadság szempontjából a „public forum”-ok privilegizált státusát élvezik.[25] Azt is számításba szokták venni a latolgatás során, hogy a testület 1990-ben felülbírálta elődeinek joggyakorlatát a csoportos becsületsértésnek az 1. kiegészítéssel való viszonyáról.[26] Vannak, akik a testület egykori nagy tekintélyű tagjának, Learned Handnek, a szólásszabadság egyik nagy barátjának a Dennis versus United States-ügyben megfogalmazott, szállóigévé vált filozófiájára hivatkoznak: „Ne szabályozz, amíg nem muszáj!”[27]

Mindezek azonban legfeljebb csak sejtetni engedik a nagy hatalmú legfőbb bírák majdani verdiktjét a szabadság bástyáinak számító egyetemeken elterjedt jelenségről, amelyet a tiltások kísértésének ellenálló Yale Egyetem egykori elnöke ekképpen jellemzett: „annak a jó szándékú, ám téves törekvésnek a jegyében, hogy a közösség és harmónia értékeit a szabadság fölébe helyezzék... elszabadult a cenzúra halálos és kiszámíthatatlan gépezete.”[28]

B) A tanítás szabadsága

A diákok szólásszabadságának kérdésétől némileg eltér az a probléma, amelyet az oktatók véleménynyilvánításának korlátozhatósága vet fel. Itt ugyanis a tanítás szabadságának speciális ügye a tét, még akkor is, ha, mint látni fogjuk, az oktatói szövegek olykor hasonlóan gyűlölködő tartalmúak – ráadásul éppúgy különböző irányokban –, mint diákjaiké.

A 90-es évek két legnagyobb port felvert ügye a New York-i Egyetem neves City College-ának egy-egy professzora és az egyetem közötti vita volt, amelyeket New York városa déli kerületének ugyanazon bírája tárgyalt 1991-ben, illetve 1993-ban. Az egyik esetben egy fehér professzor feketék elleni rasszista, a másikban egy fekete professzor fehérekkel szembeni antiszemita megnyilvánulásai képezték az eljárás alapját.

Michael Levin már tizenhat éve volt a College filozófia-professzora, amikor három, az egyetemen kívül megjelent írása miatt veszélybe került az állása. Az első a New York Timesnak küldött olvasói levele volt, melyben a pozitív diszkrimináció gyakorlatával kapcsolatban kijelentette, hogy az ártatlan fehéreket büntet és diszkriminál. A második egy ausztráliai folyóiratban publikált könyvrecenziója volt, amelyben azt a véleményét fejtette ki, miszerint az átlagos feketék bizonyíthatóan kevésbé intelligensek, mint az átlagos fehérek. Lényegében ezt a felfogást ismételte meg egy amerikai filozófiai folyóirat hasábjain a fekete filozófusok alacsony arányszámára hivatkozva. Az írások megjelenését követően Levin antiszemita tartalmú fenyegetéseket kapott az egyetemen. Az egyetem vezetői ezeket a szólásszabadság megnyilvánulásaiként értékelték, ugyanakkor egy belső vizsgálat eredményeként arra kérték Levint, vonja vissza filozófiai kurzusát, valamint meghirdettek egy alternatív tárgyat, amelyet azok a hallgatók választhattak, akik nem kívántak Levin előadásain részt venni. Ezen intézkedések eredményeként Levin elvesztette hallgatóinak, valamint a korábban megszokott meghívásainak tekintélyes részét. Levin pert indított alkotmányos jogainak megsértése miatt az egyetem vezetése ellen.

A bíróság ítéletében megállapította, hogy Levin kijelentései az alkotmány 1. kiegészítése által védettek voltak, az egyetemi intézkedések tehát kényszerítő ok nélkül korlátozták a professzort szólásszabadságának gyakorlásában és fenyegették állásának elvesztésével, anélkül hogy fair eljárás keretében lehetőséget adtak volna neki a védekezésre.[29]

A másik ügyben Leonard Jeffries, a College úgynevezett Fekete Tudományok tanszékének vezetője perelte be az egyetemet véleményszabadságának megsértése címén. Az eset apropója itt is egy egyetemen kívül tartott előadás volt, amelyben Jeffries antiszemita és a College több fehér tanárát sértő kijelentéseket tett. Az előadásra három héttel azután került sor, hogy Jeffriest – mint húsz éve mindig – újabb három évre egyhangúlag megválasztották a tanszék vezetőjének. A beszéd eredményeként azonban az egyetem vezetése egy évre korlátozta a vezetői megbízatást, és – a tanszék munkatársainak tiltakozása ellenére – az egy év letelte utáni időre mást neveztek ki tanszékvezetőnek.

Az elsőfokú bíróság első ítéletében megállapította, hogy Jefifries professzornak az egyetem falain kívül tett, kétségkívül sértő tartalmú kijelentései alkotmányos védelem alatt állnak, ami nem zárja ugyan ki esetleg fegyelmi eljárás indítását, de vezetői megbízatásának megrövidítésére semmiképpen nem nyújt kellő indokot.[30]

Egy évvel később az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az egyetem vezetésének fellebbezése nyomán úgy döntött, hogy egy – az adott üggyel össze nem függő más ügyben hozott – ítélete (Waters versus Churchill, 511 US 1994) fényében az elsőfokú bíróságnak felül kell vizsgálnia korábbi döntését.[31] A Waters-ügyben a legfőbb bírói testület négyfős többsége lehetővé tette a kormánynak, hogy elbocsásson egy alkalmazottat bomlasztó beszéde miatt, méghozzá annak ésszerű feltételezése alapján, amit az illető mondhatott, tekintet nélkül arra, hogy mit mondott valójában. Ennek a döntésnek az alapján a kerületi bíróság kénytelen volt megváltoztatni az ítéletet pusztán azon az alapon, hogy az egyetem vezetése igazolta: azért korlátozta Jeffries vezetői megbízatásának idejét, mert ésszerű okkal feltételezhette, hogy az inkriminált beszéd bomlasztó hatással lesz az egyetem működésére. Vagyis a felülvizsgált verdikt szerint az egyetem nem sértette meg Jeffries szólásszabadságát.[32] Jeffriesnek a Supreme Courthoz benyújtott keresetét érdemi tárgyalás nélkül elutasították.[33]

Látszólag kézenfekvő lenne arra a következtetésre jutni, hogy a Supreme Court intervenciója folytán két nagyon hasonló eset, két ellentétes előjelű, de egyaránt gyűlölködő tartalmú beszéd eltérő megítélést kapott.[34] Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a különbséget, hogy míg Levin esetében az egyetemi eljárás tétje a professzor állása volt, addig Jeffries esetében ez egy percig sem forgott veszélyben, csupán tanszékvezetői megbízatása. Vagyis érvelhetünk úgy, hogy Levin esetében a tanítás szabadsága erősebbnek bizonyult, mint a morálisan egyébként valóban elítélendő beszéd korlátozásához fűződő érdek. Jeffries esetében szintén érvényesült a tanítás szabadsága, viszont egy tanszékvezetői megbízatás megszüntetése nem jelenti okszerűen e jog sérelmét.

Több, magát liberálisnak valló szerző is utal a tanítási szabadság megítélésének paradox fordulatára, arra ugyanis, hogy míg korábban a liberálisok és radikálisok voltak a lehető legkorlátlanabb szabadság hívei, és a konzervatívok szorgalmaztak korlátozásokat, ma többnyire liberálisok beszélnek a határokról, és a konzervatívok a szabadság védelmezői és egyszersmind a korlátozások áldozatai. Az eddigiek alapján talán világos, hogy ennek a paradoxonnak egyik magyarázata a meglehetősen megromlott egyetemi „környezet” és az a tény, hogy aki e környezetszennyezés megakadályozására korlátozásokat kíván bevezetni, arra éppen a konzervatívok sütik rá a „politikailag inkorrekt” bélyeget. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy a decens egyetemi környezet megteremtése feltétlenül indokolná a tanítás szabadságának korlátozását. Magam éppenséggel amellett érvelnék, hogy a „PC” konzervatív címkéje akkor távolítható el legegyszerűbben, ha a liberálisok keresik a korlátozások elkerülésének lehetőségeit Természetesen az ésszerűség határáig. Hiszen ha az egyetemeken elhangzó véleményekkel kapcsolatban alkalmazni akarjuk a posztmodern gondolkodásnak a művészetek területén oly üdvös elvét: virágozzon sokféle virág, akkor nem kiálthatunk tiltásért pusztán azért, mert egyik-másik gyomnak bizonyul.

Jegyzetek

[1] E sorok szerzője 1996 tavaszán–nyarán a Michigani Egyetem menzáján egyetlen alkalommal sem fedezett fel vegyes asztaltársaságokat.

[2] Idézi Schlesinger, Arthur, M. Jr.: The Disuniting of America: Reflections on a Multicultural Society, New York: W. W. Norton Co. 1992, 230–231. oldalak.

[3] 1974-ben a Supreme Court úgy döntött, hogy az államoknak kötelességük biztosítani minden tantárgy oktatásának azonos feltételeit azon tanulók számára, akik erre angol nyelven nem képesek. Ugyanakkor az 1978. évi kétnyelvű oktatási törvény megszüntette azokat a szövetségi alapokat, amelyekből az iskolák a kétnyelvű oktatási programok kidolgozását finanszírozhatták. 1986 novemberében Kalifornia választópolgárainak többsége támogatta azt a referendumot, amely az angolt az állam hivatalos nyelvének deklarálta.

[4] Young, Iris Marion: „Social Movements and the Politics of Difference”, in: John Arthur-Amy Schapiro (szerk.): Campus Wars. Multiculturalism and the Politics of Differerence, Westview Press, 1995, 220. oldal.

[5] Taylor felfogásának magyar nyelvű kommentárját l. Gombár Csaba: „Építsünk erős kerítéseket?”, 2000, 1995/6.

[6] Walzer álláspontjának ismertetését magyar nyelven l. Walzer, Michael: „Másság és politika”, 2000, 1994/11. Véleményem szerint ebben a kontextusban érdemes vitatkozni arról is, vajon Magyarországnak milyen utat célszerű követnie. Abban a színvonalas vitában, amely a Politikatudományi Szemle hasábjain Gombár Csaba tanulmánya nyomán kialakult, mintha többen mindenki számára, egyszer s mindenkorra érvényes megoldásokat akartak volna kínálni. Maga a vita elindítója is, miközben helyes megállapításokat tett a magyarországi társadalomszemlélet etnicizálódásának veszélyeiről, néhány általános megállapításával – mint például, hogy „a posztmodern gondolkodás széles keblű multikulturalizmusa kulturális szeparatizmusként jelentkezik” – kissé differenciálatlanul az egyetemesség irányába lendítené az ingát. De a másik oldalon éppilyen túlgeneralizáltnak tartom Kende Péternek a vitában elhangzott javaslatát, miszerint általánossá kellene tenni az egész kelet-európai térségben az etnikumok államkonstituáló szerepét.

[7] Vö. Hutchins, Robert Maynard: The Higher Learning in America, Yale University Press, New Haven, 1936, 66. oldal.

[8] L. Searle: „Postmodernism and the Western Rationalist Tradition”, in: John Arthur-Amy Schapiro (szerk.): Campus Wars. Multiculturalism and the Politics of Difference, Westview Press, 1995, 28. oldal.

[9] Vö. Emerson, Ralph Waldo: „The American Scholar”, in: Selected Essays, (szerk. Larzer Ziff), Viking Penguin, New York, 1982, 87. oldal.

[10] Vö. Sarchett, Barry W.: „What’s All the Fuss About This Postmodernist Stuff?”, in: John Arthur-Amy Schapiro: Campus Wars. Multiculturalism and the Politics of Difference, Westview Press, 1995, 20. oldal. A szerző egyben biztosította Allan Bloomot, hogy ellentétben azzal, amit a „The Closing of the American Mind”-ban feltételez, az ő lelki békéjét nem fenyegeti a rockzene hallgatása.

[11] Faculty and Curriculum Proposals. Ad Hoc Committee on Race, Gender and Sexuality.

[12] Black Athena: The Afroasiatic Roots of Classical Civilization. Volume I, The Fabrication of Ancient Greece 1785–1985 (Rutgers University Press 1987), Volume II, The Archeological and Documentary Evidence (Rutgers University Press 1991).

[13] L. Gutmann, Amy: „Realitivism, Deconstruction, and the Curriculum”, in: John Arthur-Amy Schapiro (szerk.): Campus Wars. Multiculturalism and the Politics of Difference, Westview Press, 1995, 57. oldal.

[14] L. Alan Sokal: „Transgressing the Boundaries: Toward a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity.” Social Text, 1996/46–47. Uo.: „A Phisicist Experiments With Cultural Studies”, Lingua Franca 1996/5–6. Az eset kapcsán az anti-PC mozgalom tagjai kárörvendően dörzsölték a tenyerüket, ellenfeleik pedig szívták a fogukat. (L. Stanley Fish: Professor Sokal’s Bad Joke. New York Times, 1996. május 21.). A Social Text szerkesztői pedig kínosan magyarázkodtak. (Bruce Robins–Andrew Ross: „Scientific Priesthood”, New York Times, 1996. május 23., majd uők: „Mystery Science Theater”, Lingua Franca, 1996. július–augusztus, 54–57. oldalak.)

[15] L. Stanford University Fundamental Standard Interpretation: Free Expression and Discriminatory Harassment, 1990. június, 160–161. oldal. Idézi Grey, 157. oldal.

[16] L. a George Washington Egyetem filozófiaprofesszora, Andrew Altman tanulmányát. Altman 123. oldal.

[17] L. pl. a Brennan bíró által megfogalmazott többségi véleményt a Texas versus Johnson ügyben: „A szólásszabadság mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hatóság nincs felhatalmazva arra, hogy a kifejezést mondanivalója, eszméi, témája vagy tartalma alapján korlátozza.” 491 US 397/1989.

[18] L. Gunther, Gerald: „Good Speech, Bad Speech, No”, Stanford Lawyer, 1990/24, 41. oldal.

[19] Doe versus University of Michigan. US District Court for the Eastern District of Michigan. (A felperes perbeli neve fiktív.) Az ítélet pikantériája, hogy azt az az Aver Cohn bíró fogalmazta, aki szintén a nagy tekintélyű michigani jogi karon szerezte diplomáját. Az ítélet mottójául egy a kar egyik tanárának könyvéből származó idézetet választott a szólásszabadságról.

[20] Azt a büntetőjogi tényállást, amin a vád alapult, például a híres óceánátrepülő Charles Lindbergh fiának elrablása kapcsán alkalmaztak. Jóllehet e tényállás alkotmányosságáról még nem született legfelsőbb bírósági állásfoglalás, egy hasonló tényállás – az elnök elrablásával való fenyegetés – tekintetében a bírák a fenyegetés büntethetőségét nem látták ellentétesnek a szólásszabadság elvével, abban az esetben, ha a fenyegetés „valódinak” minősült. L. Watts versus US 705, 22 L. Ed. 2D 664, 89 S. Ct. 1399.

[21] Vö. Greenawalt, Kent: Speech, Crime, and the Uses of Language, Oxford University Press, 1989, 123. oldal.

[22] L. ezt a felfogást Delgado tanulmányában. Delgado, Richard: „Campus Antiracism Rules: Constitutional Narratives in Collision”, in: Striking a Balance: Hate Speech, Freedom of Expression and Non-Discrimination, Article 19, International Centre Against Cenzorship, Human Rights Centre, University of Essex, 1992.

[23] Az ACLU álláspontjának ismertetését l. Strossen, Nadine: „Balancing the Rights to Freedom of Expression and Equality: A Civil Liberties Approach to Hate Speech on Campus”, in: Strikkig a Balance…, i. m.

[24] Texas versus Johnson, 491 US 397,419/1989.

[25] Cornelius versus NAACP Legal Defence and Educ. Fund., 473 US 788, 803/1985.

[26] A Beauharnais versus Illinois, 343 US 250/1952. ügyben a bíróság még fenntartott egy csoportos becsületsértést szabályozó rendeletet. Ezzel ellentétes tartalmú a Milkovich versus Lorain Journal Co., 497 US 110 S. Ct. 2695/1990. döntés.

[27] Idézi Gates, Henry Louis, Jr.: „Truth or Consequences: Putting Limits on Limits”, in: The Limits of Expression in American Intellectual Life. American Council of Learned Societies, Occasional Paper, No. 22, 1993, 24. oldal.

[28] Az 1. kiegészítés szaktekintélyének számító Benno C. Schmidt Jr. egy 1991. március 20-i New York-i előadásának szövegét közölte a Wall Street Journal 1991. május 6-i száma. A Yale egyébként már a 60-as években is élen járt a maximális egyetemi szólásszabadság érvényesítése terén, midőn elfogadták a „felszabadult szabadság” politikáját hirdető belső szabályzatot, amely „az elgondolhatatlan elgondolásának, a kimondhatatlan megvitatásának és a megkérdőjelezhetetlen megkérdőjelezésének” elvét vallotta. Idézi Woodward, C. Vann: „Freedom & Universities”, The New York Review of Books, 1991, július 18. Magyarul. Jogállam, 1993/2, 37. oldal.

[29] Levin versus Harleston, President of the City College of the City University of New York. US District Court for The Southern District of New York. 770. F. Supp. 895. 1991.

[30] Jeffries versus Harleston, President of the City College of the City University of New York. US District Court for The Southern District of New York. 828. F. Supp. 1066. 1993.

[31] Harleston versus Jeffries. 115. S. Ct. 502; 1994.

[32] Jeffries versus Harleston, President of the City College of the City University of New York. US District Court for The Southern District of New York. 52. F. 3d 9; 1995.

[33] Jeffries versus Harleston, President of the City College of the City University of New York. 116 S. Ct. 173; 1995.

[34] Ez alátámasztaná azokat a liberális részről olykor elhangzó vádakat, miszerint a bíróságok gyakran hajlamosak korlátozni a feketék rasszista beszédét, miközben elnézőek a fehérek ugyanilyen cselekedeteivel szemben. L. ezt az érvelést pl. Strossen, Nadine: „Regulating Racist Speech on Campus: A Modest Proposal?”, Duke Law Journal, 1990, 557–558. oldalak. De ugyanezt állítja Eric Barendt híres monográfiájában az angol büntetőjog rasszizmusellenes szabályainak alkalmazásáról is. Vö. Barendt, Eric: Freedom of Speech, Clarendon, Oxford, 1985, 163. oldal.




























































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon