Skip to main content

A „reform”-tól a „továbbfejlesztés”-ig vagy a reformig?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Régen elmúltak azok az idők, amikor a politikai közönség nem elhanyagolható része a pártvezetéstől várt útmutatást. Persze az is régen volt, amikor a vezetés még mozgósítani kívánta a társadalmat állásfoglalásaival. Ha megnyilatkozik, ma már elsősorban azért, hogy az apparátusok alkalmazottaival tudassa, milyen magatartást vár tőlük. Ám ha a kívülálló tudni akarja, hogy a bürokrácia mihez fogja tartani magát, neki is oda kell figyelnie a hivatalos nyilatkozatokra.

A Központi Bizottság április 17-i állásfoglalása[SZJ] hosszú előkészületi időszakot zár le, kijelölvén „a gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztésének” irányait. Miután a vezetés 1978 végére belátta, hogy a 70-es évek gazdasági rendjében nem lehet tovább folytatni a termelés bővítését a külső eladósodás katasztrofális felgyorsulása nélkül, szép csendben rehabilitálták az 1968-as reformot, és elhatározták, hogy újabb ’68-as szellemű változásokra is sort kerítenek. Azóta egyre-másra hozták létre a szakértői bizottságokat, tudományos intézmények sokaságától kértek szakvéleményt. A viták egy része a nyilvánosság elé is kijutott; 1980 és ’82 között olyan szabadon lehetett beszélni a reform szükségességéről, a különböző elgondolások előnyeiről és hátrányairól, mint még 1965–66-ban sem, amikor az új gazdasági mechanizmus elveit kidolgozták, így tehát van mivel összehasonlítanunk az eredményt.

1. A közgazdászok szakmai közössége természetesen egy sor fontos kérdésben megoszlik. De néhány alapkérdésben meglepően széles körű konszenzus alakult ki. A nyilvános viták tanúsága szerint az akadémiai kutatók, egyetemi oktatók és az államigazgatásban foglalkoztatott szakemberek tekintélyes része egyetért az alábbiakban:

– Az 1968-ashoz hasonló léptékű, átfogó reform nélkül nem fordítható meg a magyar ipar világgazdasági lemaradásának irányzata, ami legjobb esetben is elhúzódó stagnációt kényszerít az országra.

– Nem elég „tovább növelni a vállalatok önállóságát”; jól körülhatárolt kivételektől eltekintve mindenütt fel kell számolni az államigazgatás és a vállalatok közötti hierarchikus kapcsolatokat. Olyan intézményi rendet kell teremteni, amelyben a kormányhatóságok csak rögzített szabályok szerint, pénzügyi és más közvetett eszközökkel befolyásolhatják a vállalatvezetői döntéseket. Ennek mindenekelőtt az volna a feltétele, hogy ne gyakorolhassanak tulajdonosi jogokat a vállalatok fölött.

– További feltétele a hierarchikus függés megszakításának, hogy radikálisan csökkenjen a kormányszervek részvétele a beruházási döntésekben, hogy a hatóságként működő központi jegybanktól elkülönített, egymással versengő hitelbankok jöjjenek létre, s hogy megszerveződjék a vállalatok közötti tőkeforgalom piaca.

– A szabályozók (adók, árak, bérmegkötések) terén sem elég pusztán áttekinthetőbbé és ésszerűbbé tenni a rendszert. Meg kell akadályozni, hogy a kormányhatóságok egy-egy vállalat közvetlen befolyásolására manipuláljanak a szabályozókkal. Általában arra kell törekedni, hogy az árakat és a kereseti arányokat elsődlegesen a piac szabályozza, s hogy a piaci árak és keresetek hatósági kiigazítása szigorú szabályok között menjen végbe.

– Fel kell számolni az egészségtelenül nagy vállalati méreteket. Ahol az óriási monopolszervezetek fenntartása gazdasági szempontból nem indokolt, mindenütt több, egymással versengő vállalatra kell felbontani őket.

– A gazdasági helyzet szorításában óhatatlanul nyíltabbá váló érdekkonfliktusokat nem a reform szellemével ellentétes s a piaci szabályozás mechanizmusait megbontó intézkedésekkel kell feloldani, hanem az érdekvédelmi rendszer alapos reformjával. A javaslatok általában a szakszervezetek megújítását szorgalmazzák; némelyik szerzőnél az Országgyűlés szerepének módosítása is szóba kerül.

A részleteket illető nézeteltérésekre itt nem kell kitérnünk. Van azonban egy alapkérdés, amely az egész reformvitán végighúzódik. Míg abban szinte teljes az egyetértés, hogy a sorra vett lépéseket nagyjából egy időben, szorosan összehangolva kell megtenni, abban már nincs konszenzus, hogy a reform programjának ezt ki is kell-e mondania. Némelyek azt tartják, hogy célszerűbb olyan látszatot kelteni, mintha önmagukban nem jelentős részintézkedésekről volna szó, melyek együtt sem állnak össze nagyobb reformmá. Az indokok kézenfekvőek: így a vezetés is könnyebben megnyerhető, az apparátusok ellenállása is kisebb, és a szövetségesek ideológiai gyanakvása sem ébred föl. Mások viszont amellett érvelnek, hogy nyíltan meg kell hirdetni egy új, második reformot, „a reform reformját”. Őket szokás radikális reformközgazdászoknak nevezni. Érveik a következők. 1972–74 után a gazdaság szereplői megtanulták, hogy a megreformált rendszerben is célszerű a régi módon cselekedniük. Bár a kormány már nem bontja le terveit, a vállalatokat kötelező, részletes tervutasításokra, a kormányszervekkel folytatott alkudozás változatlanul fontosabb meghatározója a vállalatok sikerének, mint a piaci teljesítmény. Csak most nem a tervszámok, hanem az adókulcsok, árak, hitelek körül folyik. S ugyanilyen függőleges irányú alkuműveletek uralják a többi gazdasági kapcsolatot is, le egészen a műhelyekig. Ha a reform programja nem hangsúlyozza, hogy valami gyökeresen új kezdődik, akkor mindenki arra fog számítani, hogy ezután is többre megy a régi beidegződésekkel, mint újak megtanulásával. De nemcsak ilyen – mondhatni, társadalom-lélektani – okból van szükség a második reform nyílt meghirdetésére, hanem politikai meggondolásokból is. A régi gazdasági rendszer és a hozzá idomult viselkedési szokások fenntartásához szerteágazó hatalmi érdekek fűződnek. Ezért a reform csak akkor lehet sikeres, ha a másik oldalon széles körű társadalmi mozgalom támogatja. Társadalmi támogatást azonban csak akkor lehet a reform ügyének szerezni, ha az érdekeltek előtt világossá válik, hogy jelentős változásokról van szó, amelyekért érdemes megmozdulniuk.

2. A hivatalos állásfoglalások soha nem mennek olyan messzire, mint a társadalomtudósok egyéni vagy csoportos javaslatai. A KB 1966. évi reformhatározata[SZJ] is sok mindent tartalmazott, amit az akkori viták résztvevői felemásnak találtak. Ezúttal azonban gyökeresebb a különbség. Nyugodtan kimondhatjuk: az áprilisi állásfoglalás közvetlenül polemizál a radikális reformközgazdászokkal, közvetve pedig a szélesebb szakértői konszenzussal is.

Nemhogy a „reform reformjáról”, nemhogy „második reformról” beszélne: már az egyszerű „reform” szót sem tartalmazza. Helyette mindenütt „a gazdaságirányítás továbbfejlesztését”, „folyamatos, összehangolt” tökéletesítését találjuk. Ez látszólag elhanyagolható különbség. Hiszen a „reform” és a „továbbfejlesztés” egymás közeli szótári helyettesítői: mindkettő olyan változást jelent, amely nem jár nagy megrázkódtatással, és a rendszer sok fontosnak tekintett tulajdonságát érintetlenül hagyja. A politikai köztudatban azonban a „reform” szó 1968-at idézi fel, amikor egyszerre sokkal többet és sokkal alaposabban változtattak meg, mint az 1957-es restauráció óta bármikor. Aki „reform”-ot mond, olyan léptékű változásokra gondol, hogy a gazdaság „új mechanizmus” szerint kezd működni. A „reform” szó következetes elhagyása tehát azt sugalmazza, hogy ilyen nagyságrendű változásokról ezúttal nem lehet szó; az 1968 után megalvadt gazdasági rendszert lényegében már adottnak kell elfogadni. A „folyamatos” jelző is a reform nyelvezetével szembeállítva nyer értelmet a szövegben: nem nagyjából egyszerre bevezetett módosítások csomagjára kell gondolnunk, hanem az időben széthúzott, egymástól elkülönülő intézkedésekre. Az üzenet félreérthetetlen. Sem félni attól, sem reménykedni abban nincs senkinek sem oka, hogy olyan horderejű változás indul el, amely megbolygatja a kialakult hatalmi viszonyokat, és a magatartási szokások gyökeres módosulását feltételezi.

3. Az állásfoglalás tehát szembefordul a radikális reformközgazdászokkal, akik a reform nyílt politikai meghirdetését szorgalmazták. De nem elégítik ki a reformerek mérsékelt derékhadát sem, akik beérték volna annyival, hogy ködös politikai formulák leple alatt tesznek átfogó reformintézkedéseket. A legfontosabb intézményi kérdésekről (a vállalati tulajdon fölötti rendelkezés újraelosztásáról, a bankrendszer decentralizálásáról és a tőkepiac létrehozásáról) eleve harmadnyi szó esik a szövegben, mint a 70-es években végig szokásban volt szabályozómódosítások folytatásáról, így óhatatlanul az a benyomás keletkezik, hogy a vezetés inkább csak irányítástechnikai „tökéletesítést” ért „továbbfejlesztésen”. Ehhez járul, hogy az állásfoglalás elgondolásai gyakran az ürességig homályosak, s hogy nyilvánvaló ellentmondás van egymással összefüggő változtatási tervek között.

– A szabályozórendszer terén többnyire régóta hangoztatott kívánalmakat ismétel meg az állásfoglalás. Az árakról azt mondja, hogy „folytatni kell a termelői ártámogatások leépítését”, és hasonló lépésekre van szükség a fogyasztói árak körében is. Az árképzés mechanizmusát mindez nem érinti. Csökkenti a költségvetés kiadásait, és ésszerűbbé teszi az árrendszert, de semmi köze ahhoz, hogy az árakat inkább a piac szabályozza, vagy inkább a kedve szerint intézkedő kormányhatóság. A keresetszabályozás terén alig valamivel többet helyez kilátásba az állásfoglalás. Kimondja ugyan, hogy az átlagbér-szabályozásnak meg kell szűnnie „azokon a területeken, ahol a teljesítmény növelésére ösztönző módszerek alkalmazhatók”, de azt is jelzi, hogy nem a vállalatok többségére érvényes szabályról van szó, hanem egyedi elbírálás alapján odaítélendő kedvezményről.

– Még tétovábban nyilatkozik a szöveg az átlagos vállalatméretek csökkentéséről. Ahelyett, hogy leszögezné: 1949 és '79 között túlzott centralizáció ment végbe, tehát elkerülhetetlenné vált az óriásvállalatok szétbontása, az egész kérdéskört elintézi egy rövid, semleges mondattal: „A vállalati méretek a gazdaságosság és a termelés követelményeihez igazodjanak.”

– A bankrendszer intézményes megosztásáról csupán mint a fejlődés távoli határpontjáról esik szó: „Olyan bankrendszer kialakítása felé kell haladni, amelyben elkülönül a jegybanki, az állami finanszírozási és a kereskedelmi banki funkció.” Figyelemre méltó, hogy a napilapokban megjelent közlemény (az állásfoglalás „népszerű” tömörítménye) még ezt az óvatos megfogalmazást sem tartalmazza: egy szóval sem utal a bankrendszer decentralizálására.

4. Egyetlen kérdés van csupán, amelyre az állásfoglalás valamelyest megfogható programmal válaszol: milyen legyen a kormányzat és a vállalatok közötti szervezeti viszony.

Az állami tulajdonban lévő vállalatokat eszerint három csoportra osztanák. „A jelenlegi vállalatvezetési formában kinevezett vezetővel, igazgatótanáccsal, felügyelőbizottsággal” a jövőben csak a kommunális és közszolgáltató vállalatok működnének, „valamint az állami érdekből a Minisztertanács által idesorolt vállalatok”. Vállalati tanács irányítaná a közepes méretű vállalatokat és nagyvállalatok egy részét. Ez a testület számos olyan „rendelkezései és munkáltatói jogot” gyakorolna, amelyek eddig a felügyelő kormányhatóságot illették meg. Tagjainak egy részét a dolgozók választanák, egy másik részüket a vállalatvezetés nevezné ki, s munkájában – tisztségénél fogva – részt venne a vállalati párt-, KISZ- és szakszervezeti titkár. Végül kisebb vállalatokban a dolgozók közgyűlése vagy küldöttgyűlése gyakorolna bizonyos rendelkezési és munkáltatói jogokat; magát az igazgatót és közvetlen munkatársait is ez a gyűlés választaná meg.

Ma még nem lehet pontosan tudni, mit hoznak majd a valóságban az új vállalatvezetési formák. Szögezzük le: elvben mindkét forma a dolgozók önigazgatása felé közelít, és ha az elv létjogosultságát elismerték, már az is jelentős változás, bár önmagában csupán ideológiai. A dolog komolyságát mutatja, hogy a vállalatvezetők és a pártfunkcionáriusok jó része nem titkolt aggodalommal fogadta a bejelentést (zúgolódásukra Havasi Ferenc előadói beszéde is utal[SZJ]). A vezetői félelmek azonban nem párosulnak a dolgozók reménykedésével; és sajnos, ez a közömbösség nem véletlen. Először is, az állásfoglalás nem tisztázza eléggé, milyen rendelkezési jogokat kapnak és milyen eljárásrendben működnek majd az új vállalati testületek, s teljesen homályban hagyja, hogy miként bonyolítják le a testületi választásokat, és hogy végül is milyen arányban fogják elosztani az állami vállalatokat a három kategória között. Másodszor azonban, néhány dolog így is nagy valószínűséggel előre látható, s nem ad okot a bizakodásra:

– Egészében növekedni fog a párt és a tömegszervezetek apparátusainak befolyása. A nagyvállalatoknál legalábbis nem csökken. A kis- és közepes méretű vállalatoknál nő, mivel hivatalból a párt és segédcsapatai tartanak kézben minden választási procedúrát. A közepes méretűeknél ezenfelül azért is nő, mert embereik automatikusan részt vesznek a vállalati tanács ülésein, ahol könnyen az ítélőbíró szerepébe juthatnak.

– De erős aduk maradnak az államigazgatás kezében is. Miközben az állásfoglalás elveszi a kormányhatóságoktól a tulajdon fölötti rendelkezés egy részét, visszaadja megnyirbált befolyásukat olyan intézkedésekkel, mint a „piacfelügyelet” szerepének növelése (külön kimondja, hogy „e munkába be kell vonni az ágazati minisztériumokat”). Ami a piacfelügyelet meghatározását illeti, ez igen közel áll a '70-es évek ágazati minisztériumainak deklarált feladatköréhez: „Hatékonyan járuljon hozzá, hogy az export-import forgalom gazdaságpolitikai céljainkkal összhangban alakuljon, ellenőrizze a gazdálkodás jogi normáinak betartását, lépjen fel a monopolhelyzetből vagy egyéb körülményekből adódó, a népgazdasági érdeket sértő vállalati magatartás ellen.” Az sem közömbös, hogy mi mindent hagy érintetlenül a beharangozott „továbbfejlesztés”: lényegében a kormány hatáskörében marad a beruházási eszközök és hitelek manipulálása és még sok minden más, amitől a mindenkori vállalatvezetés helyzete függ.

– Valószínű, hogy a legtöbb helyen csendes birkózás fog kezdődni a párt- és tömegszervezeti hierarchiák meg a kormányzati hierarchiák között a vállalatok fölötti befolyásért. De bármerre tolódjék is el a hatalmi egyensúly, örvendezésre nem lesz ok. Ha a kormányzati ág kerekedik felül, minden marad a régiben. Ha a párt- és tömegszervezeti, akkor a gazdasági ügyekben mégiscsak járatos szakigazgatás helyett gyakran hozzá nem értő, politikai bürokráciák fogják kimondani a döntő szót. Ez pedig nem csupán az ipar szervi bajain nem fog segíteni (még ronthat is rajtuk): nem járul hozzá az üzemi viszonyok demokratizálódásához sem.

– Kisebb vállalatoknál megeshet, hogy a választási eljárás kicsúszik az ellenőrző szervek kezéből, és a közösség a maga embereit választja be a vezetésbe, vagy legalább megvétóz minden felülről rákényszerített jelöltet. Szövetkezetekben olykor ma is megesik az ilyesmi. Nem lehetetlen tehát, hogy – bár csak kivételképpen – a kormányzati meg a párt- és tömegszervezeti hierarchiák mellett egy harmadik erő is fellépjen: a dolgozók közgyűlése. Más kérdés, hogy akár e valószínűleg eleve ritka esetben is fenn tudja-e tartani huzamosabb ideig az önállóságát. Ennek nem sok esélyt adhatunk, ismerve a másik fél roppant szervezési és kommunikációs túlerejét. De a csak elvétve és csak átmenetileg nyitottabbá váló küzdelem így is értékes társadalmi tapasztalatokat hozhat.

Tegyük hozzá e csekély hozadékhoz az 1979 és ’83 között már végrehajtott intézkedéseket, a következő években még várható kisebb-nagyobb módosítgatásukat meg azt, hogy a mégoly tétova változtatások is szemmel láthatóan új meg új lökést adnak a hivatalos ideológia málladozásának: és mindent elmondtunk az állásfoglalásban meghirdetett „folyamatos továbbfejlesztés”-ről. Öt évig vajúdtak a hegyek…

5. Miért sikeredett ilyen soványra az eredmény?

Közhelyszámba megy, hogy az átfogó reform kockázata ma jóval nagyobb, mint 1965–68-ban volt. Akkor jelentős tartalékokat lehetett felhalmozni a hirtelen megnövekedett kereslet fedezésére – most súlyos hiányokkal kell megbirkózni. Akkor az életszínvonal a reform bevezetésével egy időben emelkedett – most stagnál vagy süllyed. Akkor épp hogy megkezdődött a kelet-nyugati kereskedelem fellendülése, és még bőven áramlott az olcsó szovjet nyersanyag meg energia – most a szovjet források megdrágultak és az igényekhez képest szűkösebbé váltak, a kelet-nyugati kereskedelemre pedig árnyékot vet a KGST-hez tartozó államok eladósodása. Akkor a világ maradandónak ígérkező enyhülés kezdetén volt – most egy hidegháborús hullám emelkedő ágán vagyunk.[SZJ] Akkor akadt még egy ország a szovjet világrendszeren belül (Csehszlovákia), ahol a magyarhoz hasonlóan merész gazdasági reformmal kísérleteztek,[SZJ] és a Szovjetunióban is napirenden volt a reform[SZJ] – most Magyarország lényegében magában áll. Akkor kiismerhetőnek tetszettek a szovjet vezetők hosszú távú szándékai – most azt sem lehet tudni, kik vezetik két-három év múlva a Szovjetuniót…[SZJ]

Mindez igaz, de a vezetés félénk tétovázását önmagában nem magyarázza meg. Hiszen a reform halogatásával járó kockázat még nagyobb, és ez is köztudomású. A növekedés meggyorsításához sem fölös munkaerő vagy bőséges, olcsó nyersanyagok, sem előnyös hitelek vagy kedvező külső értékesítési lehetőségek nem állnak rendelkezésre: a stagnáláson csak az erőforrások hatékonyabb felhasználásával sikerülhet túljutni. Ha a teljesítmény nem javul, akkor továbbra is csak az import visszafogásával lehet biztosítani a fizetési mérleg egyensúlyát. Ám ez nem csupán a növekedést fékezi: a termelőeszközök elöregedésével jár, s lassítja a technikai fejlődést. Így növekszik a rés a világpiacon megkövetelt teljesítmény és a magyar ipar teljesítőképessége között, ami tovább rontja az export esélyeit, és pótlólagos oka lesz az import visszafogásának. A gazdasági circulus vitíosus pedig elindítja a politikait is. Az életszínvonal hanyatlása (vagy legalábbis a nyugat-európai és a hazai fogyasztás közötti távolság feltűnő növekedése) elégedetlenséget szül, ami arra szorítja az államvezetést, hogy igyekezzék jobban elzárni a lakosságot a külső információktól, szűkítse a filmek, könyvek, kulturális és egyéb divatok behozatalát. Ez növeli az elégedetlenséget. A rossz hangulat szaporodó megnyilvánulásait el kell nyomni, s mivel először a művészetek, a társadalomtudományok és a publicisztika szólaltatják meg, tehát az értelmiséggel szemben is szükség lesz szorító intézkedésekre. Ami újabb okot ad a zúgolódásra, és sokféle, láthatatlan szálon keresztül visszahat a gazdaság teljesítőképességének romlására is.

A kérdés tehát ez: miért a reform bevezetésének rövid távú kockázatától óvakodik jobban a vezetés, miért nem attól a kockázattól, hogy hosszabb távon mindent eltékozolhat, amit a szerencsével párosult józanság negyedszázad alatt felhalmozott a számára? Első pillantásra egyszerűnek tűnik a válasz: minden bürokrácia konzervatív. Csakhogy ugyanennek a bürokráciának az irányítói 1965–68-ban jóval merészebbek voltak. Igaz, a kockázat akkor lényegesen kisebbnek látszott – ám a halogatás kockázata is. És mindent egybevetve a ’68-as magyar gazdasági reform volt a legnagyobb szervezeti és ideológiai változás, amelyre a szovjet világrendszer valamely függő helyzetű országában – forradalmi megrázkódtatás nélkül – egyáltalán sort kerítettek. Minek tudható be, hogy a mai magyar vezetés annyival konzervatívabb, mint az akkori volt?

Bármily különös, elsősorban a köztük lévő folytonosságnak; annak, hogy a ’68-as vezetés át tudta vészelni az új mechanizmus politikai vereségét. Igaz, a reformereknek meg kellett alkudniuk a reform ellenzőivel,[SZJ] akik – felbátorodva a Csehszlovákia megszállása nyomán egész térségünkön eluralkodó reformellenes irányzaton – 1969 után egyre nagyobb hangon követelték a visszatérést a közvetlen tervgazdálkodáshoz. De az alku valóban alku lett, nem éles fordulat. A reform még hátralévő lépéseit levették a napirendről, itt-ott lenyesegettek valamit az új gazdasági rendszerből, másutt tőle idegen elemeket tapasztottak hozzá – azonban nem tagadták meg sem az 1966-os központi bizottsági határozatot, sem a ’68. januári intézkedéseket. Nem szakadt meg a vezetés személyi folytonossága sem; csupán két-három embert váltottak le[SZJ] a tisztségéből, s őket sem bélyegezték meg. „Haladás” és „maradás” hívei összeszoktak, egymáshoz csiszolódtak ebben a kompromisszumban. Valamennyien megtanulták, hogy nem célszerű olyan programokkal fellépni, amelyek megosztják a vezetést, ellenállást váltanak ki az apparátus nagyobb csoportjaiból, és a szélesebb társadalom egy részét is mozgásba hozhatják. Nem érdeke a vezetőknek külön-külön, mert számon lehet kérni rajtuk. És nem érdekük együtt, mert esetleg azzal a következménnyel jár, hogy új s a nyilvánossághoz forduló szereplőket kell beengedniük a politikai arénába. Amit a kisebb és nagyobb testvérek sem néznek jó szemmel. Valamennyien akkor járnak jól tehát, ha eleve mérséklik nézetkülönbségeiket 1978 végén ezzel a közös meggyőződéssel indult neki a vezetés az új gazdaságpolitikai szakasznak. Komolyabb személyi változásokra megint nem került sor, nem mondták ki a ’72–74-es fordulat hangadóinak felelősségét, sőt, a fordulat tényét is elmismásolták. Csoda-e, hogy a ’68-hoz való visszakanyarodást is „folyamatos továbbfejlesztésnek” tüntetik fel?

Így akár azt is eltűrhették, hogy a javaslatok kidolgozásával megbízott közgazdászok szabadjára eresszék a fantáziájukat: hiszen a döntéshozók közötti konszenzus eleve meghúzta a lehetséges reform határait, így gondolták ők maguk. Így gondolták radikális kritikusaik – és végül így is lett.

6. Közben azonban még történt egy s más. A válság súlyosabbnak bizonyult, mint bárki képzelte volna (leszámítva néhány közgazdász prófétát); a reform irányába mutató gazdasági nyomás jóval nagyobb volt a vártnál. S ahogy kezdetét vette a bizottsági munka, és megindultak a nyilvános viták, egyszeriben kiderült, hogy a reformmal szembeni ellenállás ideológiai védfalait sokkal jobban alámosta az elmúlt évtized, mint hinni lehetett. Elképzelhető volt hát – különösen 1981–82-ben –, hogy a gazdasági nyomás, kellő szellemi nyomással párosulva, fellazítja a vezetésen belüli közmegegyezést, és utat nyit egy radikálisabb reformnak.

Hogy nem így lesz, ez akkor dőlt el végleg, amikor a radikális reformereket leintették: 1982 októbere és ’83 áprilisa között. Persze, amúgy magyar módra; senkinek nem esett bántódása, s bár a nyilvános vita megtört, a zártkörű bizottságokba változatlanul merésznek számító javaslatokat terjesztettek elő az oda bejutottak (bár csak azokról a kérdésekről, amelyeket eléjük bocsátottak, s a döntés befolyásolásának reménye nélkül).

A sorozatos rendreutasításnak volt egy figyelemre méltó következménye. A reform tábora eddig egységes maradt: nézeteltérés akadt bőven, de politikai összeütközésre nem került sor. Most azonban a radikális reformerekkel átellenes oldalon kezd körvonalazódni egy másik szárny, amely az előbbiekkel nyílt politikai polémáit is folytat (lásd pl. Berend T. Iván és Vajda György cikkeit az Élet és Irodalom 1984. április 13-i számában). Okoskodásuk veleje megfelel annak, amit a vezetés és az apparátus szószólói sulykolnak: más a „tudomány” és más a „politika”. A „politika” (értsd: a párt vezető testületei és a rendelkezésükre álló apparátusok) dolga, hogy a társadalmi és nemzetközi összefüggések figyelembevételével megtegye a kezdő lépést, feladatot adjon a „tudomány”-nak. A „tudomány” dolga, hogy a megbízatást teljesítve kivitelezési javaslatokat terjesszen elő. A „politika” ezután – megint csak a szélesebb összefüggések figyelembevételével – választ a különböző variánsok között. Ha a „politika” nem hallgatja meg a „tudomány” véleményét, abból csak az 50-es évekre emlékeztető voluntarizmus jöhet ki, hiszen maga híján van a döntés-előkészítéshez szükséges szakértelemnek. De abból sem származhat semmi jó, ha a „tudomány” türelmetlen radikalizmusában túl akar tenni a „politikán”, hiszen csak a „politika” tudja, hogy az adott társadalmi és nemzetközi helyzetben mit lehet és mit nem, s a döntések következményeiért is egyedül a „politika” viseli a felelősséget.

Tekintsünk most el tőle, hogy ez az érvelés körben forog (hiszen a vezetés csak addig van különleges ismeretek birtokában, ameddig másokat el tud zárni az ismeretforrásoktól, és csak addig viseli egyedül a felelősséget a kormányzati döntésekért, ameddig a „politika” azonos azzal, amit az irányító testületek és apparátusaik csinálnak). Figyeljünk inkább a sorok közé rejtett, mögöttes gondolatra: ti. radikális reformerek, ti tehettek róla, hogy ilyen felemás lesz az eredmény, mert provokatív beszédetekkel ellenállásra gerjesztitek a vezetés konzervatív elemeit, megriasztjátok a változások elfogadására hajlamos elemeket, és még a szovjet (cseh, keletnémet) vezetők figyelmét is felhívjátok rá, hogy ideje közbelépniük. El kell ismernünk, van ráció ebben az okoskodásban. Mégsem tudjuk elfogadni, és nem csupán ízlésokokból.

Először is, a vezetés akkor sem mutat túlzott hajlandóságot a szükséges reformok bevezetésére, ha szókimondóbb közgazdászok nem ijesztenek rá. Viszont a kényes politikai kérdések elhallgatása megfosztja a reform híveit az egyetlen eszköztől, amellyel a döntési folyamatot számottevően befolyásolhatnák: attól, hogy elgondolásaik mellett társadalmi támogatást sorakoztassanak fel. Ha a nyilvánosságot nem képesek megmozgatni, akkor arra sem lehetnek befolyással, hogy milyen feladatokat tűz eléjük a vezetés, vagy hogy mennyire veszi komolyan a javaslataikat.

Másodszor, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a reform előkészítése a „politikán” kívül csakis a „tudományra”, a megkérdezett szakértőkre tartozik. Ha a nyilvánosságot kizárják az előkészítő vitákból, akkor a tudományos közösség nagyobbik része is kimarad belőle: mindazok, akiket nem hívtak meg a reformbizottságokba. Az ő szakvéleményük nem tudományos vélemény? És a nem szakértők, a reform által így vagy úgy érintett társadalmi csoportok véleményével mi lesz? Mi lesz azokkal a társadalmi érdekekkel és célokkal, amelyek a játék résztvevőinek törekvéseivel ellentétesek vagy – nem kapván hangot – egyszerűen elkerülik a figyelmüket?

Nem jó, ha a reform ügye a politikai döntéshozók és kiválasztott szaktanácsadóik között dől el. Nem jó sem a reform sikere szempontjából, sem abból a szempontból, hogy milyen reform aratna sikert. Mi tehát nem sokalljuk: mi keveselljük a nyilvános vitát. Nem annak tudjuk be a radikális reformközgazdászok kudarcát, hogy túlságosan messzire mentek, hanem annak, hogy nem mentek eléggé messzire. Társadalmi reformmozgalomról ábrándoztak, de a gyakorlatban inkább a felülről létrehozott bizottságokba igyekeztek bejutni (vagy legalább beüzenni). Nem csoda, hogy elgondolásaikban is sok tisztázatlan elem maradt. Célozgattak rá, hogy a gazdaságnak ki kell szabadulnia a pártapparátus közvetlen gyámkodása alól, de nem gondolták át sem azt, hogy ennek milyen intézményi feltételei volnának, sem azt, hogy e feltételek teljesülése mi módon egyeztethető össze a párt politikai főhatalmával. Utaltak a szakszervezeti reform szükségességére, de miközben érzékeltették, hogy a jelen helyzetben nem a szakszervezet pluralizálását javasolják, homályban hagyták, hogy akkor az egységes szakszervezeten belül milyen változtatásokra volna szükség. Némelyek közülük az önigazgatás mellett törtek lándzsát, de nem nézlek szembe azzal, hogy a választott önigazgató testületek könnyen a párt és a tömegszervezetek apparátusainak kezébe kerülhetnek. Mások a vagyon értékesítésében érdekelt tőketulajdonosi szervezetekre kívánták bízni a vállalatokhoz kötődő tulajdonosi jogokat, de nem gondoltak bele, hogy e szervezetek felülről kinevezett vezetői könnyen visszavedlenek a kormány és a vállalatok közötti középirányítókká. A vezetést nem nyugtatták meg – a közönséget nem tudták maguk mellé állítani.

A KB áprilisi állásfoglalása világossá tette, hogy meddig hajlandó magától elmenni a vezetés, az apparátus. Ami azóta történt, csak megerősíti, hogy a szöveget komolyan kell venni: még lehet ilyen-olyan továbbfejlesztés, de reform nem lesz. A közgazdász reformerek vagy beletörődnek ebbe, vagy taktikát változtatnak. De lehetséges-e az eddiginél következetesebb reformerség?

Az 1979 és ’84 közötti reformmozgalom derékhadát államigazgatási szakalkalmazottak adlak, akik az átlagosnál jobban függenek a bürokratikus szervezetektől. Ne lehet (nem is volna méltányos) azt várni tőlük, hogy tömegesen túllépjenek a hivatali kereteken. Viszont elképzelhető, hogy a reform táborán belül önállóbban és nagyobb nyomatékkal lépjenek fel olyan csoportok, amelyeknek mozgási szabadsága nagyobb az övékénél. Erre többféle lehetőség is kínálkozik. Először is, érdemes elgondolkozni az olyan példákon, amilyen a közgazdász-szakma peremén működő Liska Tiboré. Liska eddig is feltűnően kilógott a sorból: ötleteit intenzív propagandával, kísérletezéssel, mozgósítással, lobbyzással próbálta keresztülvinni, nem a szokásos bizottsági úton. Senki eszméiből nem valósult meg több, mint az övéiből. Másodszor, meg lehet kísérelni a párbeszédet olyan értelmiségi körökkel – szociológusokkal, írókkal, publicistákkal –, amelyek a gazdasági reformmal rokon vagy hozzá kapcsolódó ügyeket képviselnek. Ám ennek az a feltétele, hogy a reformerek jobban gondolják végig gazdasági elgondolásaik szociális következményeit: hogyan festene a foglalkoztatás, a jövedelmek megoszlása, a szociálpolitika, az érdekvédelem, a területfejlesztés, az infrastruktúra bővítése a megreformált rendszerben. Végül kísérletet lehet tenni reformklubok és –egyletek széles hálózatának megteremtésére, ami keretet adhatna a reform problémáinak törvényes, de nem hivatalos vitatásához (egy ilyen javaslatot terjeszt elő a jelen lapszámban Kovács Eszter olvasói jegyzete).

A KB állásfoglalása még nem mondta ki az utolsó szót. A gazdasági körülmények nyomása változatlanul alapos reformot sürget, s az ideológiai bomlást sem lehet párthatározatokkal megállítani.
















































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon