Skip to main content

A „seriffjelölt”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A március 24-i időközi parlamenti képviselőválasztás csaknem teljes érdektelenségbe fulladt. A hetedik kerület kilences választókerületében nem sikerült a főpolgármester, Demszky Gábor helyére képviselőt választani. A 45 ezerből mindössze 10 ezren mentek el szavazni a nyolc jelöltre. A legtöbben az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz jelöltjére adták voksukat. A következő fordulót április 14-re tűzték ki.

A VII. kerületi SZDSZ-központban Groó Rudolf, 45 éves vegyészmérnök, a választókerület szabad demokrata képviselőjelöltje és Kakuk Marian, a kerület SZDSZ-vezetője a két forduló közt kerületi önkormányzati gyűlésre hívta a választókat – nem kortesbeszédet akartak tartani, hanem a kerület gondjairól, a szemét, a közbiztonság, az IKV viselt dolgairól szerettek volna eszmét cserélni. Groó Rudolfot a gyűlés előtt kérdeztük a kerület helyzetéről:

„Már rengetegszer elmondták, hogy az emberek egyre fásultabbak, apolitikusabbak. De miért is ne lennének azok? A nagy választás óta semmit sem javult a helyzetük, sőt, inkább romlott. Itt a hetedik kerületben, Európa egyik legsűrűbben lakott városrészében ez különösen igaz. A lakosság negyven százaléka nyugdíjas, húsz százaléka rendszeres szociális támogatásra szorul. Nem véletlen, hogy ebben a romló életszínvonalú helyzetben az emberek nem tesznek különbséget: azonosítják a kormányt a parlamenttel, legyintenek, amikor már nyolcadszor hívják őket az urnákhoz. Az önkormányzatok tehetetlenek, hiszen úgy választottak meg bennünket, hogy nem volt költségvetésünk, nem volt önkormányzati törvény stb. Olyan forráshiányos költségvetéssel küszködünk, amiből még az alapellátást sem tudjuk fedezni. Az MDF a pénztelenség tüzén pirítgatja az önkormányzatokat.

Ráadásul a kormány most azt akarja, hogy ez a szavazás érvénytelen legyen. 25 százalékot kellene elérni a részvételnek, ám már az első fordulóban is csak 22 százalékos volt. Ha ez is érvénytelen lesz, akkor nyilván kilencven nap múlva, a nyár végére tűzik ki az újabb fordulót, akkorra, amikor épp szabadságon vannak a választók. S a harmadszorra kiírt szavazást pedig, jövőre, már mindenki bohóckodásnak fogja tartani.

A kormánypártoknak nem lenne ellenére, ha üresen maradna Demszky Gábor képviselői széke: rosszul szerepelni egy érvénytelen szavazáson kisebb szégyen, mint egy érvényesen. Aki Bessenyeire vagy Jancsó Gáborra akart szavazni, az most biztos, hogy nem fog eljönni.

Pedig a kerületnek képviselőre van szüksége. Valamikor itt virágzó kereskedelem folyt, tele volt a környék műhelyekkel, de most a kis cipészek is mind sorra zárnak be, elérjük lassan, hogy minden kisiparos eltűnik a kerületből.

A kormány meg akarja fojtani az önkormányzatokat. Ők száz napot kértek, és nem történt semmi. Az új önkormányzatok száz napja is letelt. Gondolom, most be akarják bizonyítani, hogy mi is tehetetlenek vagyunk. Kicsit halálos versengés ez. Választóinktól nagyon sok szemrehányást kapunk a közbiztonság miatt. A Keleti-pályaudvarról kiinduló bűnözéssel a rendőrség sem tud mit kezdeni. A feletteseik azt mondják, cselekedjenek belátásuk szerint. Amikor még úgy volt, hogy az önkormányzatokhoz fog tartozni a rendőrség, megkérdezték tőlem, vállalnám-e a polgármesterséget, azt mondtam: »Nem, de seriff szívesen lennék!«”

Az önkormányzati gyűlés résztvevői valóban egymás szavába vágva zúdítják a képviselőjelöltre gondjaikat. Úgy érzik, ez a kerület a hátrányosokhoz képest is hátrányban van: „Mi a szekéren hátul, a saroglyán ülünk, és hiába kiabálunk előre, hogy rosszul vannak a lovak bekötve, senki nem hallgat oda.” Egy öblös hang – a néhány ellendrukker táborából – kikéri magának, hogy itt „választási propagandát csináljanak”, elvégre neki azt ígérték a meghívón, hogy a szemétről fognak beszélni, s azzal foglalkoznak, ne forduljon elő, hogy valakit délután háromkor belepasszíroznak a járdába a Rózsaszín Cicák előtt. A seriffjelölt azonban megnyugtatja: „Én is itt lakom a Rottenbiller utcában, egy omló vakolatú, bűzös lépcsőházban. Én is féltem a gyerekeimet leengedni az utcára, mert tudom, milyen a közbiztonság. Nagyon fontos, hogy Erzsébetvárosnak legyen képviselője az Országgyűlésben. Jöjjenek el szavazni. Jöjjenek el akkor is, ha nem ránk szavaznak.”
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon