Skip to main content

A „sivatag” és az ő „oázisai”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Román József írása kapcsán


Engem terhel a felelősség, amennyiben elsikkadt volna, hogy Fehér az ötvenes-kilencvenes évek közötti időszak magyarországi alkotó értelmiségének arról a részéről beszél, amelyik saját autonómiáját a politikai hatalom vonatkozásában határozta meg. Vagyis az értelmiségnek erre a részére vonatkozik, hogy ebben az időszakban valaki vagy nem csinált semmit, vagy tényként vette tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek.

Vagy mégsem? – Román József megkérdőjelező olvasata az adott interjúban, az adott szövegösszefüggésben félreértés, de „termékeny félreértés”, amelyik kiváló alkalmat nyújt arra, hogy elgondolkozzunk: vajon valóban voltak és lehettek, akik a totalitárius társadalomban a pályán maradva, még ha annak a peremvidékére szorítva is, „nem voltak szem a láncban”?

Egy másik magyar poéta e kérdésre a hatvanas évek végén így adta meg a maga – Illyésénél is lehangolóbb – válaszát: „Csinálhatsz, amit akarsz, / akarásod is ők csinálják.” Csakhogy: amint Illyés 1951–52-ben, és amint Petri György 1968-ban, úgy Fehér Ferenc (saját egyéb nyolcvanas évekbeli társadalomelméleti írásaival is önellentmondásban) 1991-ben, és a vele vitázó Román József ugyanekkor történelmietlenül konstansnak tekint egy olyan filozófiai-társadalomtörténeti hipotézist  a „totális” vagy a „zárt társadalom” fogalmát –, amelynek bizonyos körülmények között hatalmas morális és politikai (igenlő vagy radikálisan elutasító) mozgósító-reguláló ereje lehet ugyan, s ebben az értelemben „objektív tény” – viszont „mindössze” ebben az értelemben az. De elvontan, létezését „objektív valóságnak” tekintve nem lehet értelmes kijelentéseket tenni. A „totális állam”, a „totalitárius társadalom” kimerevített fogalma használóját előbb-utóbb logikailag óhatatlanul a „minden krétai hazudik” feloldhatatlan kelepcéjébe csalogatja bele.

Fogalmazzunk kevésbé elvontan. Miközben ma visszamenőleg versenyt mosakszik az ország értelmiségének fele, bizonygatván, hogy ő ama totálisan bűnös totalitárius diktatúra esztendeiben nem volt (annyira erős) „szem a láncban”, és ezt több-kevesebb joggal és igazsággal támasztja alá akkor kapott sebhelyeinek mutogatásával, aközben alig akad, aki figyelmet fordítana a gesztusban fölszínre ütköző logikai hibára: akinek ma van módja akár legmaradandóbb sebeire is rámutatnia, az már egymagában ezzel is azt illusztrálja, hogy a totalitárius társadalom zártsága még a legsötétebb éveiben sem volt olyan hézagmentes, mint azt a legnagyobb teoretikus hiposztazálói lenyűgöző elmeéllel bizonygatták. Egyszerűen: mert aki valamire rámutat, az él.

Kérdés: vajon volt-e, aki úgy lett „túlélő”, hogy „nem volt szem a láncban”? Akár „igen”-t, akár „nem”-et mondunk, ördögi körbe keveredünk, mert objektív ténynek fogadjuk el a teoretikus fikciót, a totálisan zárt társadalom hipotézisét. Holott már az is e totális társadalom részlegességére, repedezettségére, hézagosságára mutat, hogy belőle kisarjadhatott egy vele szembeszegezhető, alternatív társadalomeszmény és a „nyitott”, a „civil”, az elidegenedésmentes társadalom víziójával összhangban álló magatartási gyakorlat.

Kivált szembeszökő ez az önellentmondás, ha történetileg konkrétan nézzük. Nagyon is kétarcúan működött a bántalmait manapság annyiszor fölemlegető alkotó értelmiség „totális szétzúzása”. Különösen azokkal szemben, akik nem az uralkodó hatalomhoz való politikai magatartásuk stratégiái és taktikái révén határozták meg önmagukat, saját „autonómiájuk” tartalmát, hanem egyszerűen „csak” jártak tovább a maguk útján, „tették a dolgukat”, a Fehér említette egyik olyan recept szerint, „beilleszkedve a lehetségesbe”. A Rákosi-éra legnagyobb szabású „haditette” velük szemben az Újhold Révai vezényelte betiltása volt 1949-ben. Kétségkívül hatalmasat durrant, visszhangja az időben máig elhallatszik – viszont ha utánagondolunk, hogy akkor még nem a későbbi irodalomtörténeti nagyságok lapjáról, hanem jobbára húszas éveik közepén járó, ígéretes tehetségű ifjak néhány száz példányos fórumáról volt szó, az „akció” kultúrpolitikailag inkább jelképes értékű – másoknak szóló – figyelmeztetésnek, mint a személyükben érintettek „szovjet típusú” totális irodalmi (a rosszabbik esetben fizikai) likvidálásának tűnik.

A tények egyik fele mindenképpen csak a másik felükkel együtt teljes: igaz a több mint fél évtizedes (részleges) szilencium Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy, Toldalaghy, Lakatos, Végh György stb. vagy – tágabbra vonva a kört – Szentkuthy, Németh László, Kassák stb. akkori műveinek legjavára, de éppígy igazak az elsivatagosodás közepette fölkínált „oázisok”, „szinekúrák” és „azilumok” is.

Éltek, dolgoztak sokan önheroizálás nélkül, a „nagypolitikára” fittyet hányva ’49-től ’89-ig, tették, amit lelkiismeretük és alkotói krédóik szerint tenniük kellett, és a nyitva hagyott legitim csatornákat felhasználva tenniük lehetett. „Értékeket mentettek át” és teremtettek.

A gond csak az, amit Román költői kérdés formájában így sarkít: „Mit nevezünk ellenállásnak egy totális diktatúrában? (Ez csak) a fegyveres harc? Propaganda? A rendszer falait repesztgető gondolatok tudatos, aktív terjesztése?” S a válasza: „Egy társadalom közérzetét, magatartását nem csupán a tiszta politikai elvek befolyásolják, hiszen a totálissal a totális vagy a partikuláris egyformán szembeszegülhet.” Már-már a maradéktalan egyetértés bukna ki a számon – hacsak maga az „ellenállás” szó használata nem riasztana ettől vissza. Egyrészt, gusztus okokból; amióta (1989) a visszamenőlegesen azzá lett „ellenállók” részére időnként a Hősök tere is szűknek bizonyul, szótáramból is igyekszem törölni e félmúltról szólva a „politikai ellenállók” kifejezés használatát.

Másrészt, visszariaszt abból a föntebb vázolt elvi megfontolásból, hogy a totalitárius politikai rendszerek éppen azáltal totalitáriusak és politikaiak, hogy bennük átpolitizálódik mindennemű tevékenység rendszeren belüli értelme, sőt, politikai helyi értéket kap még a politikai céloktól és indíttatásoktól légmentesebb összes cselekvési forma is.

A „totalitárius társadalmi-politikai rendszer” teoretikus fikciójának visszamenőleges feltámasztása az egykor benne éltek által napjainkban a „politikai ellenállás” glóriáját ragyogtatta föl azok feje körül, akik annak idején egyszerűen és tisztességesen, a lehetőség szerint kerülve minden „magánszorgalmú kutyacsaholást”, tették azt, amit József Attila így fogalmazott meg: „Az én vezérem bensőmből vezérel.” És ez érdemükből nem von le semmit, mint ahogy nem is növeli például költői, művészi nagyságukat.

Nos, amennyiben „objektív valóságnak” fogadjuk el a „totális diktatúra” fikcióját, Román költői kérdésére a válaszom egy költőietlen igen. Ugyanis – ismétlem – a totalitarizmus egyik lényege, hogy az élet összes szféráját, a politikától legtávolabb állókat is képes a saját totális politikai és ezt legitimáló ideológiai rendszerébe integrálni, ott nekik politikai értelmet és helyi értéket adni.

Az ellenpéldák? Román József jó párat említ közülük. Csakhogy pl. a kezdeti időkben kevesen illették még a rendszer legelvakultabb – vagy magukat annak tettető – hívei közül is nagyobb megvetéssel és becsmérlő szavakkal a hetvenes években már alakulgatni kezdő, politizáló rendszerkritikus demokratikus ellenzéket és annak szellemi produktumait, mint az „alternatív kultúra és művészet” mellett hitet tevő és érte rengeteg kockázatot is vállalni kész művészek és teoretikusok. Merthogy – így a kézlegyintéssel nem is elintézhető okfejtés – egy „totalitárius politikai rendszerben” minden közvetlenül politikai véleménynyilvánítás egyet jelent azzal, hogy „bemegyünk az  »ő« utcájukba”, ugyanazt a nyelvet kezdjük használni, amit ők, s ezzel eleve elzárjuk önmagunk elől a valós kívülhelyezkedés útját. A „mindenki szem a láncban”-rendszert nem lehet annak önkifejező eszközkészletével megszakítani, „Alternatív nyelvek” megteremtésére van szükség, amivel azok „nem tudnak mit kezdeni”.

Az ő megközelítésükben a nyílt politikai-ideológiai szembehelyezkedés már pusztán nyelvhasználati okokból is óhatatlanul illeszkedés, ha szubjektívan és morálisan nem is elv- és gerinctelen alkalmazkodás.

Az alternatív kultúra és a rendszerkritikus ellenzék későbbi közeledésével már új fejezet, új történet – az ún. „demokratikus ellenzék” nyolcvanas évek végéig tartó történetének egyik alfejezete – kezdődik.

Ma nem nagy kunszt visszamenőleg téveszmének, ha mégoly becsületesnek és őszintének is tekinteni e „totalitariánus világállapot” hézagmentes tökéletességét. Viszont egy történelmietlen s megengedhetetlen új mítoszteremtés kockázatát rejti magában, ha mai tudásunkat visszavetítve a távolabbi-közelebbi múltba, úgy teszünk, mintha már akkor (a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig-közepéig) előre láthatta volna bárki, hogy meg fogja érni a pillanatot, amikor – Fehér hasonlatánál maradva – látható lesz „az alagút vége”. Amikor tehát a „totalitárius társadalom” fiktív és mégis ördögien hatékony víziójának megszállottjaival szemben sikerül és szabad lesz olyan életstratégiákat és autonóm viselkedésmódokat kialakítani, amelyekről tehetetlenül pattannak vissza a politikai manipulálásukra és integrálásukra irányuló kísérletek.
































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon