B. B. [Bíró Béla], B. G. [Bódis Gábor], V. Gy. [Vajda György]

Nyomtatóbarát változat

A „Villám” után

A boszniai fejlemények árnyékában lassan, de biztosan érlelődik a horvátországi „végső megoldás” is. A boszniai horvátok hadserege, a HVO (Hrvatsko Vijece Odbrane – Horvát Védelmi Tanács), a reguláris horvátországi egységek segítségével kilométerről kilométerre igyekszik visszahódítani a szerbek által 1991-ben elfoglalt (vagy megtartott) területeket. Főleg a dalmát tengerpart mentén húzódó Dinara hegységben folynak harcok a szemben álló felek között.

Zágrábot felbátorította a május elejei „Villám” elnevezésű akció sikere. A horvát egységek két nap alatt visszaszerezték a Nyugat-Szlavóniának nevezett háromszöget, és ezzel először mértek súlyos katonai vereséget a szerbekre. Ez a megállapítás még abban az esetben is helytálló, ha valószínű, hogy az akció sikere nagyban függött Belgrád szándékosan „túl” semleges hozzáállásától.

A horvát előrenyomulás mindenesetre, ha nem is látványos, de folyamatos. A helyzet komolyságára utal az a hatalmas méretű mozgósítás, ami ezekben a napokban történik Jugoszláviában: a „Krajinai Szerb Köztársaság” (és a „Boszniai Szerb Köztársaság”) katonai rendőrsége a szerb belügyminisztérium hathatós támogatásával erőszakkal toborozza a krajinai származású katonaköteles személyeket. Mindkét szerb bábállamban a sorkatona a legnagyobb hiány. Az erőszakos mozgósítás olyan méreteket ölt, hogy hasonlóra csak 1991-ben került sor. Most azonban a behívóparancs nem a helyi lakosoknak szól, hanem a szabályosan menekültekként bejelentett és számon tartott horvátországi és boszniai szerbeknek. A szerbiai illetékes minisztériumok képviselői „nem hallottak az ügyről”, miközben a belgrádi Háborúellenes Központba naponta százszámra érkeznek a telefonhívások, amelyekben hozzátartozók jelentik be, hogy rokonaikat elhurcolják a harcterekre. Az ENSZ belgrádi központjának képviselője úgy nyilatkozott, hogy a hozzájuk fordulóknak azt tanácsolják: bujdossanak. A mozgósítottak között vannak olyanok is, akik időközben megkapták a jugoszláv állampolgárságot.

A rendőrség Szerbia útjain leállítja az autóbuszokat, és azokat az utasokat, akiknek okmányaikban születési helyként horvátországi vagy boszniai helység szerepel, azonnal a toborzóközpontokba szállítja. Múlt szombaton Újvidéken, egy ott nagyon divatos népzenei koncert hirdetésében az állt, hogy a menekültek ingyen beléphetnek. Az erre vonatkozó okmányokat felmutatókat már várta a katonai rendőrség, és több százukat elhurcolta. A Szerb Megújhodási Mozgalom (Vuk Draskovic), a legnagyobb szerb ellenzéki párt egyik vezetőségi tagját, akinek családja több száz évre visszamenően Szerbiában él, azért vitték el, mert Szarajevóban járt egyetemre.

Ami Horvátországot illeti: nyugati diplomaták egyöntetű véleménye szerint csak idő kérdése, mikor kezdődik meg a horvát offenzíva Knin, a krajinai szerbek központja ellen. Egyesek szerint ez nem fog megtörténni a Horvátország számára létfontosságú idegenforgalmi főszezon vége előtt. Mások viszont úgy érvelnek – és eközben hivatkoznak a horvát idegenforgalmi miniszter minapi kijelentésére, amelyben igen borúlátó képet festett a turizmus idei kilátásairól –, hogy erre még a nyár folyamán sor kerül.

Slaven Letica, Tudjman horvát elnök egykori tanácsadója kijelentette, hogy Krajina gazdasági szempontból szinte haszontalan terület, viszont kettészeli az ország északi és déli részét, és így emiatt Horvátország képtelen gazdaságilag fennmaradni.

A gazdasági okok mellett persze a katonai érvek is közrejátszanak a „végső megoldás” siettetésében. A szerbek által ellenőrzött területekről könnyen lehet föld-föld rakétával lőni Zágrábot, mint ahogy az meg is történt a nyugat-szlavóniai események során.

B. G.

Ez (még) nem erőszak!

A szlovákiai tanügyi hatóságok az elmúlt héten látványosan leváltottak négy köztiszteletben álló magyar gimnáziumi igazgatót: Kovács László somorjai, Pék László galántai, Szigeti László párkányi és Tenczel István ipolysági pedagógusokat. Ők négyen kezdeményezték s írták alá azt az állásfoglalást, melyben elutasították az ún. alternatív oktatás bevezetését. Menesztésüket óriási felháborodás követte, egymást érték a tiltakozó nyilatkozatok.

Mint ismeretes, a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt miniszter asszonya, Eva Slavkovská „alternatív oktatás” fedőnéven kormányprogramba foglaltatta azt a régi vágyát, hogy megszüntesse Szlovákiában a magyar nyelvű oktatást. Az elképzelések szerint a magyar tanítási nyelvű iskolákban ez év szeptember elsejétől a tantárgyak csaknem felét szlovák nyelven kell tanítani, s biztos, ami biztos: a szlovák nyelvet és a természettudományos tantárgyakat szlovák nemzetiségű tanítók oktatják, akik ráadásul 40 százalékos fizetéskiegészítést is kapnak munkájukért. Azt nem tudni, mi lesz a jelek szerint fölöslegessé váló magyar nemzetiségű tanítókkal.

Slavkovská miniszter asszony ezzel egyelőre nem is törődik, számára most a szülők meggyőzése a legfontosabb. Az iskola tanítási nyelvének megváltoztatásához ugyanis a jelenleg érvényes törvények értelmében szükség van a szülők beleegyezésére, akik végső soron szabadon dönthetnek arról is, milyen tanítási nyelvű iskolába íratják gyermekeiket. Slavkovská sietett megnyugtatni mindenkit (főleg a külföldi aggódókat), hogy a kormány semmiféle erőszakot nem fog alkalmazni a magyar szülőkkel és a tanítókkal szemben: csak akkor vezetik be a „kétnyelvű alternatív oktatást”, ha a szülők ezt igénylik, különben is, ez a „modern oktatási forma” csupán a szlovákiai magyarok szlováktudásának csiszolását szolgálja, a szigorú önkéntesség elve alapján. A szülők azonban nem kértek ebből az önkéntességből: mintegy ötvenezer aláírást gyűjtöttek össze a minisztérium asszimilációs szándékai elleni tiltakozásul, a tiltakozás jegyében került sor néhány hónapja az emlékezetes második komáromi nagygyűlésre is. A minisztérium ekkor további pénzeszközöket különített el „meggyőzésükre”, mely feladatot az iskolaigazgatókra és tanítókra akarta bízni, leiratban figyelmeztetve őket állami alkalmazotti mivoltukra. Az igazgatók, ha ebbe beleegyeznek, voltaképp saját iskolájuk, saját munkahelyük „sírásóivá” csaptak volna fel. Erre végképp nem voltak hajlandóak: ezért váltotta le a minisztérium a különvéleményét kifejező négy iskolaigazgatót, hogy ezzel a többi igazgatót is megfélemlítse. Az elmúlt napokban ülésezett a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) választmánya, s az ott elfogadott határozat szintén leszögezi: következetesen megvalósítja az alternatív oktatást, melyet a „magyar nemzetiségű szlovák pedagógusok” és pártjaik arrogáns módon elutasítanak.

A szlovákiai parlament közben ősszel napirendre tűzi a szlovák–magyar alapszerződést is, Vladimír Meciar pedig váltig bizonygatja, hogy Szlovákiában nincs különbség a kisebbségi politika belső gyakorlata és a külföldön elfogadott elvek közt, erőszakos asszimilációról végképp szó sincs. Kérdés persze, hogyan értelmezzük az erőszakot. A Sme című polgári napilap kommentátora találóan jegyezte meg: „Ha a minisztérium az alternatív oktatás erőszakos bevezetésén azt érti, amikor a gyerekeket tarkójukra szögezett pisztollyal kényszerítik az alternatív osztályokba, akkor azt kell mondjuk: a kormány még valóban nem nyúlt erőszakhoz.”

V. GY.

Piknik a csatatéren

A Román Rádió és Televízió Szabad Szakszervezetének vezetői immár harmadik hónapja újra és újra Don Quijote-i harcba kezdenek az intézmény megreformálásáért. Küzdelmükben azonban végletesen magukra maradtak, hiányzik mögülük az értelmiség támogatása, a nézők törhetetlen közönnyel szemlélik az éhségsztrájkokat, még Iliescu elnök gúnyolódó nyilatkozatai, a sajtót elárasztó rágalmak sem háborítják föl őket. Mindez valahogy természetes. Maguk a sztrájkolók pedig (néhány mindenre elszánt idealista) újra és újra beérnék valamicske látszatgyőzelemmel is, hiszen nyilvánvaló: a közelgő választások előtt a kormánypártok semmféle engedményre sem hajlandók.

A Sepsiszentgyörgyi Színház Andrei Mureseanu társulata nemrég Fernando Arrabal Piknik a csatatéren című groteszkjét mutatta be. Előadás után a központi román sajtó és a színházi élet jeles képviselői tartanak sajtóértekezletet: a darabról magáról kevés szó esik, annál vastagabb sugárban ömlik a jelenlévőkből a panasz. Elmúltak már azok az idők, amikor a román színház a világ színházi életének élvonalába tartozott: a most zárult évadban például egyetlen olyan előadás sem született, melyet egy napon emlegethetnénk Ciulei, Serban, Pintilie, Penciulescu, Purcarete és a többiek nagy, a párizsi Nemzetek Színházát is lenyűgöző rendezéseivel. A kulturális tárca itt is vaskézzel érvényesíti a „nemzeti értékeket”. Aki nem hajlandó engedelmeskedni, az repül. A kormány ma már meg sem próbálja őrizgetni a látszatokat: alig melegedett meg a Nemzeti Színház élén a Nyugatról hazatért neves rendező, Andrei Serban, a szezon kellős közepén lemondásra kényszerítette az íróként a tehetségesebbek közé tartozó, de a nacionalista hatalmat gátlástalanul kiszolgáló Marin Sorescu irányította kulturális kormányzat.

A sajtóértekezletet követő beszélgetésen az is kiderül, hogy Sepsiszentgyörgy (melynek többségi magyar lakosságát a nacionalista sajtó azzal vádolja, hogy úgymond „elűzi a románokat”) lassan az ország egyéb részeiből elűzött „rossz románok” egyik menedékévé válik, s hogy Kolozsváron a román értelmiség nagy része is a magyar szélsőségesek által úgymond bojkottált magyar színház előadásait, Tompa Gábort látogatja. A májusban tartott, nemzetközi rangú brassói színházi fesztivál nagydíját is magyar társulat, a marosvásárhelyi vitte el. A zsűri döntése a „tárgyilagos” kommentárok szerint burkolt üzenet; a román kultúrát féltő színházi szakemberek így adják a nagyközönség tudtára: a magyarok már a színházi életben is (!) leköröznek bennünket!

Nézem a korlátozott körben fogható, de független tévéállomás, a Tele 7 abc vitaműsorát, melyben a Sahia román filmstúdió egykori és mai rendezői mesélik kálváriáikat. A kép, mely a vita során a román film helyzetéről kibontakozik, lonesco tollára való. A román kormány tucatszámra rendeli „a román valóságot bemutató” filmeket, előzetesen azonban pontosan megmondja, milyennek kell lennie ennek a valóságnak. Aki nem engedelmeskedik, arra nincs többé szükség, az szakmailag alkalmatlan, mehet, amerre lát. Maradnak a kedvencek, akik a filmkészítésen kívül minden egyébre alkalmasak, sőt kaphatóak is. A stúdió meg ontja a külföldnek szánt filmeket, melyeken mesebeli harmónia, stabilitás, társadalmi béke honol, s az elégedett és boldog románok tömegében üdvözült arcú kisebbségiek csellengenek.

A legdöbbenetesebb azonban mindebben az, hogy a siránkozó. nem csupán a művészi önkifejezés szabadságától, de gyakran egzisztenciájuktól is megfosztott, emberi méltóságukban megalázott értelmiségiek azonban megadással, „hagyományos nemzeti jámborsággal” fogadják sorukat: mint valami elháríthatatlan istencsapást. Sőt, mintha valahol nagyon mélyen, nemzeti szívük valamely titkos rejtekében meg is értenék azokat, akik pokollá teszik az életüket.

B. B.

• Extra Hungariam