Skip to main content

A „VMDK-stratégia”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A titói Jugoszlávia romjain nagy hirtelen összetákolt szerb és Crna Gora-i államszövetség urai számára igen fontossá vált minél előbb létrehozni az új állam, Kis-Jugoszlávia parlamentjét. Ezért hirdették meg május 31-re az elmúlt év őszén a Horvátország elleni háború és a nagyarányú mozgósítások miatt elhalasztott szerbiai helyhatósági választásokat, sőt a Vajdaságban (az ugyancsak tavalyról áthozott) tartományi képviselőházi választásokat is.

A két legnagyobb ellenzéki erő, Vuk Draskovics Szerb Megújhodási Mozgalma és Micsunovics Demokrata Pártja a választások bojkottjára szólította fel Szerbia, valamint Crna Gora polgárait, s felhívásukhoz több kisebb párt és politikai mozgalom is csatlakozott. Nyilvánvaló volt: a kommunista-nacionalista politikai elit még egy utolsó kísérletet akart tenni hatalma aládúcolására oly módon, hogy a választásokon szerzett legitimitásra hivatkozhasson a nemzetközi közvélemény színe előtt. Ez a kísérlet – noha a választásokat megtartották – egyhamar aligha jár sikerrel.

Tévedés volna azonban ebből azt leszűrni, hogy a szerbiai sovino-kommunizmusnak végleg elfogytak a politikai tartalékai. Az ellenzéki pártok bojkottfelhívása ugyanis nem hozta meg a kellő eredményt: a választásra jogosult állampolgároknak mintegy 60 százaléka megjelent a szavazóurnáknál, és többségük ezúttal is Milosevics pártjára szavazott, noha feltűnően előretört Seselj csetnikvajda fasisztoid Szerb Radikális Pártja is. Mint az várható volt, a választási kampány során ellene elkövetett sikertelen bombamerénylet tovább növelte nimbuszát. Tény az is, hogy európai értelemben vett, egynemű liberális ellenzék Kis-Jugoszláviában nincs. A jelentősebb szerb ellenzéki pártok nemzeti aspirációikat tekintve nem különböznek a kommunistáktól, ezért van az, hogy Milosevicset nem a háború kirobbantása, hanem elvesztése miatt vádolták egészen a közelmúltig. Ebben a pillanatban nehéz eldönteni, mit hoz a jövő: gazdasági összeomlást és éhséglázadást, katonai intervenciót vagy a jelenlegi rendszer több hónapos, esetleg többéves magányos vegetációját.

Ilyen körülmények között kellett a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének döntenie, csatlakozik-e a szerb ellenzék bojkottjához. A kérdés nem volt egyszerű: egyetértettünk az ellenzékkel, sőt a választási előkészületek során az igazságtalanságokat még hatványozottabban éreztük, mint ők. A szerb hatalom ugyanis arra törekedett, hogy mesterségesen szétválassza a magyar tömböket, s ily módon megakadályozza jelentősebb számú magyar képviselő bejutását a tartományi és a szövetségi parlamentbe. Ugyanakkor teljes gőzzel folyt a magyarság megfélemlítése. Seselj vajda fegyveres kísérettel járta a Vajdaságot, s egyetlen választási beszédében sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a VMDK-t támogató magyarok a választások után pakolhatják bőröndjeiket, miközben a felperzselt szlavóniai falvakra emlékeztette őket. Közvetlenül a választások előtt mindezt még fűszerezték azzal, hogy több lövést adtak le a veprődi VMDK-tagozat elnökének házára. A lélektani nyomás szerves tartozéka volt, hogy hetekkel a választások előtt Magyarkanizsára telepítették a szlavóniai frontról visszatért úgynevezett önkéntesek páncélos egységének laktanyáját, a topolyai kaszárnyába pedig a kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált Arkan kémelhárító tiszt és martalócvezér egyik alakulatát helyezték. A mozgósítások hatására május 10-én Oromhegyesen kirobbant az a háborúellenes tüntetés, amelyhez több mint másfél ezer, a bevonulást elutasító fiatalember csatlakozott. A hatalom a tőle megszokott módon reagált: tankokat küldtek ki a falu környékére „gyakorlatozni”. A VMDK parlamenti csoportjának erőteljes fellépésére a páncélosokat ugyan visszavonták, de tiltakozásul a történtek miatt a kanizsai VMDK-szervezet (Oromhegyes is hozzájuk tartozik) is a választási bojkott mellett döntött.

A VMDK tartományi vezetősége ezt az álláspontot értette ugyan, de helytelenítette. Miért? Nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy lássuk: ha a magyarok otthon maradnak, akkor szerte a Tiszta mentén, Közép-Bácskában és Szabadkán érett gyümölcsként pottyan az uralkodó párt és a vele szövetséges szélsőjobboldali szerb nacionalizmus ölébe a helyi önkormányzati hatalom. Ezt a luxust megengedni, különösen a jelenlegi krízishelyzetben, olyan politikai hibának tartottuk, amely ha bekövetkezik, végső soron a VMDK létét is megkérdőjelezte volna. Bármennyire is a szerb ellenzék bojkottjának sikeréért dobogott a szívünk, az eszünk azt diktálta, hogy a VMDK-nak mindenütt, ahol arra képes, az idő rövidsége ellenére is jelölteket kell állítania, mégpedig minden szinten.

Az első választási menet alapján nyugodtan állíthatjuk: helyesen cselekedtünk. A magyar többségű községekben mindenütt megszereztük a képviselői helyek többségét, sok helyen már az első körben az abszolút többséget is. A VMDK jelöltjei nemcsak más nemzetiségű ellenfeleiket győzték le, hanem a legtöbb esetben „függetlenként” vagy nyíltan az uralkodó párt jelöltjeként induló vetélytársaikat is. Itt kell megjegyeznem, hogy fennállása óta először (hiszen korábban erre nem is lehetett módja) a VMDK néhány szerb többségű helyi választóegységben nem magyar, hanem szerb vagy „jugoszláv” nemzetiségű jelöltet is indított – sikerrel. Noha ezt a tényt nem szabad túlbecsülni, mindenképpen jó ómennek tartjuk a jövőre nézve.




A 60 tagú tartományi parlamentbe a választások első fordulójában öt VMDK-jelölt került be, a hét végén megtartott második fordulóban a várakozások szerint ez a szám növekedik. A június 14-ére kitűzött második fordulóval kapcsolatban lapzártáig nincsenek adataink. A Szövetségi Parlament Polgárok Tanácsába ketten kerültek be: dr. Sepsey Csaba a szabadkakanizsai körzetből, valamint Csorba Béla, a Beszélő állandó vajdasági tudósítója a Sajkás-vidék és a délkelet-bácskai magyar települések képviselőjeként.















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon