Skip to main content

A Habsburg–Nagy-Magyar birodalom

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Molnár írása újabb jellegzetes példája a magyar fölényeskedésnek a szomszéd és távolabbi térség népeivel szemben. A magyar nemzet nyugati kereszténységhez tartozása belépőjegy a nyugati világba (kár, hogy ezt a nyugati világ nem tudja), míg a pravoszláv balkániság és keletiség eleve rosszabb osztályú helyet jelent a Nyugat felé döcögő vonaton. Ismét itt egy nemzeti mítosz, amelynek semmi valóságos tartalma nincsen. A Nyugatot nem érdekli a Nyugat-várományos országok történelme. Csak jelenlegi teljesítménye.

Molnár fejtegetésében a jelenlegi kormány legsúlyosabb külpolitikai vétsége kap elméleti igazolást. Az, hogy a magyar kormány a jugoszláv válság idején egyértelműen a horvát oldalon foglalt állást. A hírhedt géppisztolyszállítás csupán jelentéktelen epizódja ennek a külpolitikai kérdésnek. A magyar külpolitika kezdettől félreérthetetlenül Jugoszlávia felbomlásának „drukkolt”, és a jugoszláv polgárháború kezdetétől kezdve félreérthetetlenül horvát–szlovénbarát álláspontot foglal el. A horvátbarátságot nemigen indokolja, hogy Milosevic rendszere átmentett posztkommunista rendszer; a horvát nacionalizmus pontosan ugyanolyan mértékben és ugyanúgy posztkommunista, mint a szerb.

A horvát orientációnak, amely felelőtlenül eltekint attól, hogy a négyszázezer főnyi magyar kisebbség zöme szerb területen él, nem elégséges magyarázata, hogy Milosevic kommunista; de még az sem, hogy a szerbek támadtak, a horvátok pedig védekeztek. Molnár Gusztáv írása rávilágítani látszik a valódi okra. A kiindulópont a volt népi demokráciák rangosolása aszerint, hogy a középkorban és a kora újkorban a nyugati kereszténységhez tartoztak-e vagy a kereszténység keleti, ortodox változatához. Az „előfölvételisek” a „visegrádi hármak”, a térség „elit” országai, valamint a felbomló Jugoszlávia katolikus népei: a horvátok és a szlovének. Az ortodox balkániak helye valamiféle hátsó udvar, vagy esetleg a „Molnár-terv” átcsatolja őket Afrikához.

Molnár írása olyan regionális nagyhatalom képét vázolja fel, amely hatalmi súlyával kényszerítheti ki a szerb államtól az ottani magyarok sorsának javulását. Molnár írása azonban messzebb tekint ennél a perspektívánál. Az új regionális nagyhatalom egy osztrák–magyar–horvát–szlovén államszövetség volna. Nagyjából tehát a volt Monarchia visszaállításáról van szó. Olyan államszövetségről, amelynek Budapest lenne a központja. A magyar külpolitika alig leplezett vezérelve, hogy a szétesett vagy többnemzeti voltuknál fogva széteséssel fenyegetett szomszéd országok háborgó tengerében az etnikailag homogén Magyarország a sziget, amely nem rendelkezik ugyan akkora gazdasági erővel, hogy a térség rendező hatalma legyen, de azzá válik a szomszédok felbomlása által. Rendezettsége és belső konszolidáltsága révén diktálhatja a feltételeket a katasztrófahelyzetbe került szomszédoknak.

A Molnár Gusztáv által vázolt „posztmonarchiás” államszövetség ezt a magyar plánumot szélesebb nemzetközi összefüggésbe helyezi. Az új Monarchia nyilvánvalóan jóval nagyobb erejű rendező központ lehet a felbomlás tengerében, mint pusztán Magyarország. A vízió érthetően azt a rosszízű gyanút ébreszti, hogy aki erre a szerepre spekulál, az nem csupán előre látni véli a szomszédok felbomlását, hanem készséggel elő is segítené a bomlás folyamatát. Vajna János cikke már céloz arra, hogy milyen külpolitikai erőre kíván támaszkodni ez a neomonarchista restaurációs terv. A CSU bizonyos köreinek nagyhatalmi ambícióira céloz Vajna. Időközben a KDNP-n belül pártellenzékivé vált Balogh Gábor leleplező cikke meg is említ egy CSU-politikust, akinek a magyar belpolitikában is szerepe van, és nem lehetetlen, hogy még mindig aspirál a posztmonarchista  államszövetségnek valamely formában való vezetésére.

A Molnár-terv szerint a felbomlott szomszédok között rendező erővé emelkedett neobarokk minibirodalom visszaszippantja az elszakított történelmi magyar területeket is: Erdélyt, Nyugat-Ukrajnát, a Vajdaságot. Nem a két bécsi döntés időszakának etnikai elv szerint végrehajtott revíziójáról van szó, a tisztán magyarlakta területek visszacsatolásáról. A Horthy-rezsim hivatalos, intranzigens revíziós elképzelése éled itt fel, a „mindent vissza” álma, a történeti Magyarország egészének visszaállítása. A nemzetiségi kérdés megoldásának szánt, kifejtetlen regionális elvet – amely a nemzeti állam alternatívája – alkalmazza Molnár Gusztáv a történeti vidékekre. Erdély és a Vajdaság történeti vidékek. Szóba kerül Nyugat-Ukrajna is, amely sohasem volt történeti régió. Nyilván a valaha Magyarországhoz tartozott Kárpátaljáról van szó. Ukrán lakosai ugyan miért divergálnának el az ukrán anyaországtól, az új Ukrajnát pedig mi indítaná arra, hogy erről a területről lemondjon? Az Erdélyhez fűződő várakozásnak sincs sok alapja. A „transzszilvanizmus” egykor abból a feltételezésből indult ki, hogy a magyar körülmények között „szocializálódott” erdélyi románság és regáti néptársai között olyan szociális feszültség támad, hogy közelebb fogják magukhoz érezni az erdélyi magyarokat, mint a betelepült balkáni románságot. A transzszilvanista illúzió azóta sem hajlandó szembenézni azzal, hogy ez a sok tekintetben valószínűnek tetsző várakozás nem teljesedett. Az erdélyi és a „regáti” románság között nem támadt olyasféle feszültség, amilyen a magyarságon belül, amikor a második bécsi döntés után a helyi magyar kisebbségi értelmiség súlyosan sérelmezte, hogy az új magyar közigazgatást nem belőlük építik ki, hanem Budapestről hoznak hivatalnokokat, „ejtőernyősöket” (innen a kifejezés). A román helyzet alakulását soha nem kutatták magyar szerzők. Az erdélyi románok Bukarest iránti lojalitásának talán az lehetett az oka, hogy éppen magasabb magyarországi képzettségüknél fogva jó érvényesülési lehetőségek várták őket a bukaresti államapparátusban. A magyarlakta Székelyföldre betelepült románok ellenben a koszovói szerbek helyzetében érzik magukat. Attól tartanak, hogy a magyar területi autonómia létrejötte esetén hajsza indul ellenük. Ez a feszültség robbant ki az 1990-es marosvásárhelyi tragédiában.

Sajátos regionális arculata inkább a Vajdaságnak volt. Az elcsatolás után ott valóban érzékelhető volt, hogy a helyi szerb lakosság élesen megkülönbözteti magát a szerb királyságból jött hivatalnokoktól, illetve a magyar földbirtok felosztása során földet kapott „dobrovolácoktól”. A magyarázat kézenfekvő. A „drótostót”, a román hegyi pásztor az akkori magyar világ páriája volt, a bácskai szerb parasztgazdák ellenben jelentékeny és rangos tagjai a magyar társadalomnak. Ők rosszabb körülmények közé kerültek a trianoni rendezés nyomán, mint korábbi viszonyaik között voltak. A Vajdaság sajátos arculatát a titói Jugoszlávia is tudomásul vette: a Szerb Szövetségi Köztársaságon belül a terület különleges autonóm státust kapott. A Vajdaság különleges helyzetét valószínűleg az elmúlt két évben számolták fel, s ebben része volt a magyar külpolitika egyértelmű és egyoldalú horvát orientációjának is. Az alakulóban levő új Szerbiában nemigen lesz ilyen autonómia.

Az új minibirodalom tervének fő fogyatékossága, hogy nem a saját erejéből, hanem mások gyengeségéből akar új struktúrát teremteni. A Nyugat – mihelyt átlát a szitán (meddig fog ez tartani) – mindent meg fog tenni a bajkeverő plánum megbénítására. A tapasztalat máris megcáfolta a tervet. Magyarországot határain csak kicsit érintette meg a volt Jugoszlávia belháborújába való belesodródás lehetősége, s máris nyilvánvalóvá lett, hogy a szomszédok felbomlása számunkra nem esély, hanem veszély. Haszon nem várható tőle, viszont katasztrófa származhat belőle.

Nem sok várható attól a szemlélettől sem, amely a poszt-népidemokratikus régiót szétválasztaná nyugati keresztény „élenjáró” országokra és ortodox Balkánra. A Nyugat számára a volt Szovjetunió és a Nyugat közötti elterülő köztes terület egy régió, amelyet együttesen kell kezelnie. Az egész térségre kell kialakítania azt a technikát, amelynek segítségével a térség „cordon sanitaire”, káros hatásokat elszigetelő egészségügyi övezet lesz, nem veszélyforrás.

Csak azt mondhatom neokákániáról, amit Moltke marsall mondott a pacifizmusról: „Álom, és még csak nem is szép”.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon