Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Az esti híradó után az egész ország ráveti magát a tévére: kezdődik a „Belügyi hírek”, a népszerűségi listát magasan vezető moszkvai „Kék fény”-adás. Sziréna, fékcsikorgás, csahol a rendőrkutya, kattog a telex: ennyi és ennyi meggyilkolt ember, ennyi és ennyi kifosztott lakás, lövöldözés Jekatyerinburgban, Moszkvában. És ez csak a békeövezet, s még szó sem volt Dél-Oszétiáról, ahol már a föld-föld rakétát is bevetették, Karabahról, ahol a napokban lőttek le egy katonai helikoptert, fedélzetén azerbajdzsán, orosz és kazah parlamenti képviselőkkel…

Tessék: tizenöt perc sokk estéről estére. S aki akarja, nézheti a pétervári csatornán Alekszandr Nyevzorovot, aki mind a „600 másodpercet” azzal tölti ki, hogy oroszgyűlölettel ijesztgesse a közönséget, s a Hon védelmére szólítsa az orosz népet – ismét csak hullák, akasztottak, főbelőtték, aszfaltba taposottak látványa kíséretében. A szaporodó helyi adók első dolga az volt mindenütt, hogy elindítsák a maguk hullarovatát, elégetett, megcsonkított, letépett fülű, kiszúrt szemű szerencsétlenekkel. A glásznoszty diadalt aratott. S az ország valami különös kéjjel lesi a gyilkosokat s áldozataikat, a körözötteket s az ellopottakat…

Egy jó, fajtiszta őrzőkutya a moszkvai „madárpiacon” öt-tízezer rubelbe kerül, majd feleannyiba, mint amennyi a Zsiguli hivatalos ára – eddig – volt, egy jó import biztonsági zárhoz ugyanennyiért lehet hozzájutni. Nem csoda… Az a pletyka járja, hogy a pártpénzek egy részét nagy hirtelenjében a „szervezett bűnözésbe” mentették át, hogy aztán az első adandó alkalommal kézbe vehessék a bandák irányítását. Amikor Dzsohar Dudajev, a csecsen népvezér meghallotta, hogy Jelcin rendkívüli állapotot akar bevezetni, első dolga az volt, hogy szabadon engedje egy Groznij melletti szigorított fegyenctelep lakóit, akik egytől egyig rablás, gyilkosság, erőszak miatt töltötték büntetésüket. A rendkívüli állapot nem következett be, a bűnözők azonban szabadlábon maradtak, s persze pillanatok alatt ezerféle széledtek szét az országban.

Virágzik a fegyver feketepiaca: egy jobbfajta Kalasnyikovért ötvenezret, egy Gyegtyarjev-golyószóróért félmilliót is elkérnek, de már egy Makarov-pisztoly is huszonötezret ér.

De ez még mindig csak a kezdet…

Az augusztusi puccs után egyre-másra készültek a közvélemény-kutatások: „Mit csináljunk a puccsistákkal?” Több mint hetven százalék felelte azt, hogy agyon kell lőni őket. Volt, aki azt javasolta: száműzzék őket Kubába, Irakba, de olyan is akadt, aki szerint nyilvánosan fel kell őket koncolni a Vörös téren, azon a vesztőhelyen, ahol annak idején Rettegett Iván végezte ki ellenségeit. Az emberek vérszomjasán várják az ítéletet. Jellemző, hogy annak idején, amikor még működött a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa, háromszor is előterjesztették a halálbüntetés eltörléséről szóló törvényjavaslatot, ám a honatyák mindannyiszor leszavazták napirendre tűzését…

Nemrég bemutattak a tévében egy hipnotizőrt, aki egy hulla segítségével mutatta be „természetfeletti erejét”. Beszállítottak a hullaházból a stúdióba egy garantáltan valódi tetemet, s miután a „Mester”, szemét meresztgetve néhány hókuszpókuszt csinált felette, a hulla felemelte előbb az egyik kezet, aztán a másikat, megmozdította a lábát, majd legnagyobb elképedésemre: felült. Kisvártatva azonban akkora reccsenéssel esett hanyatt a szerencsétlen, hogy nem felejtem el, míg csak én is oda nem kerülök a boncasztalra… A műsor után a nézők levelei ezrével árasztották el a szerkesztőséget: egyesek dühödten tiltakoztak, mások kijelentették, hogy szemfényvesztés az egész, a többség azonban zajosan követelte, hogy haladéktalanul ismételjék meg az adást…

Különös mozgalom terjed az országban az utóbbi időben: alig pelyhedző állú ifjak indulnak csapatostul, hogy feltárják a második világháború idején elesett tisztek és közkatonák sírhelyét, s hogy az azonosító kapszulák alapján a holtak kilétét felfedve, a földi maradványokat szülőföldjükbe újra eltemessék. A pangás éveiben az efféle expedíciókat nem tűrték volna, most azonban annál inkább. Nem mintha nem lenne elismerésre méltó az igyekezet, hogy megadják a végtisztességet a harcosoknak, mégis több mint ijesztő a látvány, amikor jobb sorsra érdemes fiatal emberek ássák-lapátolják a földet, lábszárcsontot, koponyát kaparnak ki belőle, hogy aztán nyakcsigolyástul-mindenestül kis turistahátizsákjukba gyömöszöljék… Mi ez? Mi történt? Mi van velünk? Honnan ez a titkos vonzalom a holt test iránt?

Sejtésem szerint nem is olyan egyszerű ez az egész. Eszembe jutnak a Leninről szóló dalok, amikkel még gyerekkorunkban tömték a fejünket, reggeltől estig, iskolában, otthon, tévében, rádióban:

Lenin – aki élőbb az élőnél…
Lenin – az örökifjú, a daliás október, ki mindig élenjár…
Lenin neve a szívemben él…
Lenin – a tavaszi virágzás…
Ha Iljics néz rád, szíved is gyorsabban ver…
Lenin benned van és bennem…

Egyszóval, egyszer s mindenkorra belénk verték, hogy van VALAKI, aki „benned van és bennem”, akihez már-már szexuális vonzalommal közeledünk (szívünk is gyorsabban ver), csak egy a bökkenő: akinek testestül-lelkestül oda kell adnunk magunkat, az a VALAKI egy közönséges hulla.

Sosem felejtem el, amikor a nagyanyám először vitt el a mauzóleumba: hideg, félhomály, szélesre tárt ajtó a sötétség előtt, lefelé vezető lépcsők, hihetetlen csönd, néma szorongás, majd extatikus-könnyes örömkitörés… Ma is állíthatom, az ötévesek első szexuális megrázkódtatását éltem át, amikor megláttam. Belém hatolt, elrabolta „libidómat” egyszer s mindenkorra. Hordtam a képét az úttörő-jelvényemen, hűséget esküdtem neki, s nem volt jogom, hogy megcsaljam… Férfinemzedékek sora esküdött hűséget velem együtt egy halott férfinak, vágyaink tárgyának, az ő nevével az ajkán halt meg a háborúban, békében…

---

Sétáltunk a múltkor a két lányommal egy Moszkva melletti kisváros főutcáján, amikor a nagy hullavezér emlékműve mellett elhaladva a kisebbik megkérdi: „Ki ez?” Nem nagyon figyeltem rá, csak fél vállról vetettem oda: „Az, csak egy gazember…” Másnap hívatott a vezető óvónő, és remegő kézzel könyörgött, ne mondjak ilyesmit a gyerek előtt, mert ő ugyan mindent megért, de bármelyik pillanatban ott teremhet a nyakán a nevelési szakfelügyelő, és akkor neki vége… Megegyeztünk, hogy ő nem fog Lenin-dalokat magoltatni a gyerekemmel Iljics születésnapjára, én pedig cserébe nem fogom „az ő szentségeik” ellen hangolni. Ám két napra rá a lányom maga kérte, hadd tanulhassa meg ő is a lenines dalokat, hadd lehessen ő is olyan, mint a többiek…

---

És a moszkvai mozikban épp most mutatják be az ifjabbik Todorovszkij fivér „Ravatal” című filmjét, miközben már reklámozzák a következő szuperakciófilmet A hulla él címen, a Gogol Színházban pedig, amelynek egyébként is nekrofil híre kelt az utóbbi időben, egy horrorkomédiát játszanak „Egy kis arzén, avagy az antik csipketerítő” címmel. A darabban – állandó telt ház előtt, szűnni nem akaró taps kíséretében – egy halom hullát cipelnek fel s alá, rejtegetnek minden zeg-zugban, eltemetik, majd újra kihantolják őket. Be kell valljam, én is remekül szórakoztam. Késő este, amikor hazaértem, azzal a hírrel fogadtak, hogy kirabolták az egyik puccsista szimpatizáns, az öngyilkos Ahromejev marsall sírját, a hullát meztelenre vetkeztették, ellopták az összes kitüntetését és rendjelét, s a marsalli zubbonyt azóta már valutáért kínálják a feketepiacon. A rendőrség a bűntett elkövetésével fiatalokat gyanúsít.

Hiába, a Hulla élt, a Hulla él, a Hulla élni fog…

• Külföld