Skip to main content

A lengyel–litván affér

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A 280 ezres litvániai lengyel kisebbség jogait csorbító döntés olyannyira kiélezte a lengyel–litván viszonyt, hogy emiatt elmaradt Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter szeptember 16-ra tervezett vilniusi látogatása s így az új lengyel–litván szerződés aláírása is. Walesa elnök levelet intézett Landsbergis litván államfőhöz, amelyben aggodalmát fejezi ki a litvániai lengyel kisebbség helyzetének megromlása miatt.

Litván érvek

A litván parlament elsősorban azzal indokolta döntését, hogy a szóban forgó kerületek önkormányzatai támogatták a Janajev-puccsot, s egyébként már a korábbiakban is kerékkötői voltak a litván függetlenség kivívásának. Ez utóbbi váddal kapcsolatban az 1991. február 9-i litván s a március 17-i összoroszországi népszavazás eredményeire hivatkoznak a litván politikusok. Való igaz, a lengyelek lakta litván területeken mindkét esetben a köztársaság egészétől alapvetően eltérő eredmények születtek. A függetlenség melletti szavazatok aránya köztársasági szinten kb. 90%, a soleczniki kerületben 64%. Március 17-én Litvánia bojkottálja a népszavazást. A bojkottot megtöri a soleczniki és a vilnói kerület, ahol 76% a népszavazáson részt vevők aránya.

Persze felmerül a kérdés, hogy a litvániai lengyelek miért szavaztak úgy, ahogy. Nincs-e szerepe ebben a Vytautas Landsbergis vezette Litvánia nemzetiségi politikájának? A parlament szerint nincs.

A hivatalos litván politikusok és Landsbergis elnök nyilatkozatai cáfolni igyekeznek azokat a vádakat is, amelyek a döntésben a megerősödő litván nacionalizmusnak a lengyel kisebbség elleni (büntető)akcióját vélik felfedezni. Nem erről, hanem pusztán a nép akaratának megfelelő s az új kelet-európai demokráciákban természetes „debolsevizálásról” van szó – állítják –, amely megkülönböztetés nélkül vonatkozik a köztársaságban élő litvánokra, oroszokra és lengyelekre. (Az oroszok lakta snieckusi térségben is sor került az önkormányzatok feloszlatására.) Különben is, ha az oroszok bíróság elé állíthatják a puccsban részt vevő politikusaikat, mi is megtehetjük. Azt pedig maguk a litvániai lengyelek is elismerték, hogy például a soleczniki kerület vezetője és helyettese a régi nómenklatúra tagja volt – hiszen a litván parlament döntését megelőző napon saját testületük váltotta le őket.

A litván logika tehát kristálytiszta, és talán ez a magabiztosság az oka annak, hogy a litván vezetés válaszra sem méltatta a lengyel külügyminiszter levelét, s hogy Vytautas Landsbergis a lengyel „Rzeczpospolita” c. napilapnak adott nyilatkozatában „egy elnökhöz méltatlannak” nevezte Lech Walesa szeptember 15-i levelének a litvániai lengyel kisebbség helyzetére vonatkozó egyes kijelentéseit.

Lengyel sérelmek

Sérelmeinek és igazának bizonyítására a másik fél is számos érvet sorakoztat fel. A lengyel kisebbség például már a litván parlament 1989. január 26-i nyelvtörvényével is elégedetlen volt, amely ugyan hivatalossá tette a litvánt, de tudomást sem vett a több mint negyedmilliónyi lengyel és ennél is több orosz nyelvhasználati igényeiről. Nemigen tudnak fátylat borítani arra sem, hogy amikor tavaly májusban önállónak nyilvánították a Vilnói-Lengyel Nemzeti-Területi Vidéket, Landsbergis elnök igen hevesen tiltakozott.

A lengyelek nehezményezik, hogy a litván vezetők a korábbi nómenklatúrával szembeni fellépést – differenciálatlanul – a lengyel kisebbség egészével szembeni korlátozásokra használják fel. Értetlenül állnak azelőtt is, hogy a soleczniki és a vilnói önkormányzatok kétségtelenül kompromittálódott (de korábban demokratikusan megválasztott) vezetőinek eltávolítása ürügyén miért kellett az önkormányzati rendszer egészét felszámolni. Itt ugyanis nemcsak „kommunista fészkekről” van szó, hanem a litvániai lengyel kisebbség képviseleteiről is.

A lengyel kisebbség vezetőit a fél éven belül kiírandó választások lehetősége sem nyugtatja meg, hiszen november 3-ig valamennyi litvániai lakosnak döntenie kell arról, hogy felveszi-e a litván állampolgárságot vagy sem. Az adott körülmények között azonban nem tudni, hogy a 280 ezer lengyel közül hányan kívánnak a köztársaság állampolgárai lenni, az állampolgárság felvételének (vagyis a litván vezetéssel szembeni lojalitásnak) a megtagadása viszont a tervek szerint a választójog elvesztésével járna együtt. Külön problémát jelent az is, hogy a Landsbergis mögött álló parlamenti többség csak a szovjetek 1940-es bevonulásakor Litvániában élők és leszármazottaik számára kívánja biztosítani az állampolgári s így a szavazati jogot is.

Egyelőre csak reménykedhetünk abban, hogy nem válnak valóra Andrej Szaharov aggodalommal teli szavai, s a felbomló szovjet birodalom helyén nem olyan újabb „minibirodalmak” születésének leszünk tanúi, amelyek az „előd” minden vétkét megismétlik.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon