Skip to main content

A második fogás / „Mindent tudni akarok!” / Térdlövés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A második fogás

A posztkommunista Jerzy Oleksynek már kormánya megalakulásakor „komoly eredményeket” sikerült felmutatnia: a varsói kabinetnek ugyanis van külügy- (Wladyslaw Bartoszewski) és nemzetvédelmi minisztere (Zbigniew Okonski); sőt Jerzy Stanczyk személyében – hosszú idő után – végre rendőrfőnöke is akadt Lengyelországnak. Az már csak hab lesz a tortán, hogy a hat új, tizenegy régi és három (A. Luczak, M. Borowski, J. Buchacz) „régi-új” tagból álló posztkommunista–parasztpárti kormány – legalábbis Lech Walesa ígérete szerint – hamarosan az államelnök által aláírt büdzsével is rendelkezik majd.

E kezdeti siker rá is fér az egykor „liberális szocdemként” számon tartott Oleksyre, akit az utóbbi időben már egyre inkább a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) „centristájaként” emlegetnek, mert az elkövetkezendőkben továbbra is komoly gondjai akadhatnak koalíciós partnerével, a Lengyel Néppárttal (PSL), amelynek élén nemrégiben ismét megerősítették Lengyelország legfiatalabb bukott miniszterelnökét: Waldemar Pawlakot.

„Olyan kormány leszünk, amely Waldemar Pawlak kabinetjének politikáját folytatja” – sietett leszögezni Oleksy már jelölését követően. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen a korábbi koalíciós partnernek, a posztkommunistáknak sem szerencsés az elnökválasztás előtt néhány hónappal bevallani: az 1993. szeptember 19. óta eltelt csaknem 16 hónap nagy része csak elvesztegetett idő volt. „Nem saját kormányt alakítok, hanem koalíciós kabinetet” – tette hozzá, jelezve, hogy pártja továbbra is kénytelen számolni a parasztpárti különérdekekkel és a PSL „valamit valamiért” politikájával.

De kiolvasható ez az SLD és a PSL új koalíciós megállapodásából is. Ez egy kétpárti, ötfős politikai egyeztető fórumot állít fel, amely rendszeresen értékeli az ország gazdasági helyzetét, a kormány tevékenységét és a koalíciós megállapodás betartását. Ugyancsak e fórumon egyeztetik majd az összes személyi kérdést, beleértve azokat is, „amelyek nem tartoznak közvetlenül a parlament és a kormány hatáskörébe”, illetve azokat, amelyek „összefüggnek az államkincstár képviseletével”. Emellett – mivel a PSL-politikusok szerint a kormányváltásra „a média kampányszerű támadásai” miatt került sor – a koalíciós szerződés előírja azt is, hogy a kormány igyekezzen „nagyobb befolyást szerezni a tömegtájékoztatásban”.

Mindez azt vetíti előre, hogy az új kabinet – amelyben a PSL mindössze a miniszterelnöki széket (Waldemar Pawlak) és a Miniszterelnöki Hivatal vezetői posztját (Michal Strak), illetve az oktatási minisztériumot vesztette el, cserébe viszont megkapta az ipari tárcát és a Tudományos Kutatások Bizottságát – érintetlenül hagyja majd a Pawlak–Strak-tandem által kiépített klientúrát, továbbra is ellenséges viszonyban marad a tömegtájékoztatási eszközökkel, s aligha lesz képes a kormány gazdasági centrumának átszervezésére (a gazdasági tárcák közül a PSL-é a mezőgazdasági, a külgazdasági és a közlekedési). Oleksyék tehát – ha ez egyáltalán szándékukban áll – legfeljebb a Parasztpárt politikai étvágyát tudják majd csökkenteni némiképpen, de aligha valószínű, hogy képesek lesznek rávenni a késsel-villával való étkezésre. Ez ugyanis még nekik is nehezen megy.

Tálas

„Mindent tudni akarok!”

A Meciar vezette szlovákiai kormánykoalíció rendületlenül halad a hatalom teljes koncentrálása felé. Mára sikerült elfoglalniuk az államapparátus minden valamirevaló posztját (rossz nyelvek szerint a nyolcezer korona fizetés alatti helyek már kívül esnek az érdeklődési körükön), központi és regionális szinten egyaránt. Meciar egyszerűen elhatározta, hogy harmadszor nem hagyja magát megbuktatni, s ehhez a társadalom teljes „bekebelezésére” van szüksége. Legutóbbi akciójával elérte, hogy a szlovák parlament megváltoztassa a titkosszolgálatról szóló törvényt.

Az eddig érvényes állapot szerint a szlovákiai titkosszolgálat (hivatalos nevén a Szlovák Információs Szolgálat – SZISZ) igazgatóját a köztársasági elnök nevezte ki, a kormány javaslatára. Az Alkotmánybíróság döntése értelmében az államfőnek mérlegelési joga volt, és nem volt köteles elfogadni a javasolt személyt. Ezért Michal Kovác egyszer már visszautasította Meciar egyik korábbi javaslatát: a kormányfő egyik leghűségesebb hívét, Ivan Lexát szerette volna a SZISZ élére juttatni. A miniszterelnök most egyszer s mindenkorra véget kívánt vetni ennek a számára bizonytalan kimenetelű helyzetnek. A parlament olyan módosítást fogadott el, mely szerint ezután a titkosszolgálat vezetőjét nem a köztársasági elnök, hanem a kormány nevezi ki, mégpedig a kormányfő javaslata alapján. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a SZISZ teljes mértékben a miniszterelnök, Vladimír Meciar kezébe kerül, aki ezt ellenőrzés nélkül használhatja fel saját politikai céljaira. Ezt a vélekedést támasztja alá egy másik mozzanat is. A jelenlegi kormánykoalíció ugyanis nem változtatta meg a titkosszolgálatról szóló törvénynek az ellenőrzésről szóló részét, mely szerint a SZISZ-t nem a belbiztonsági bizottság, hanem annak csupán egy albizottsága ellenőrzi. Ez az öttagú albizottság pedig a legutóbbi választások óta kizárólag kormánypárti képviselőkből áll, ráadásul azok közül is csak a legmegbízhatóbbak jutottak be ebbe a szűk csoportba.

A kör tehát bezárult: az ellenzék, sőt a kormánykoalíció nem megbízható része is teljesen ki van zárva a titkosszolgálatot érintő információkból. Ráadásul a parlament a mostani törvénymódosítás során eltörölte azt a korábban még meglévő lehetőséget is, mely szerint a parlament is javaslatot tehetett a SZISZ igazgatójának leváltására. Tehát amíg korábban mind a köztársasági elnök, mind a parlament ellenőrizhette a SZISZ tevékenységét, mostanra a helyzet ura teljes mértékben a kabinet élén álló miniszterelnök. Ján Langos volt szövetségi belügyminiszter szerint ez a törvény nem sokban különbözik attól a javaslattól, amelyet 1990-ben a KGB-ről terjesztett be az akkori főnök, a puccsista Krjucskov.

Meciar tehát a titkosszolgálat lenyelésével újabb lépést tett a teljhatalom felé. Nem kétséges, hogy ezután a SZISZ nem csupán információkat fog gyűjteni, hanem politikai feladatokat is kap.

Gyurovszky

Térdlövés

A Nasa Borba nevű független belgrádi napilap értesülései szerint a nemzetközi „Összekötő csoport” felhagyott – legalábbis ideiglenesen – a közvetítési kísérletekkel. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Oroszország képviselőjéből álló csoport három tagja az elmúlt két hétben szinte naponta kilincselt Belgrádban a szerb államfőnél, hogy rábírja a legújabb francia terv elfogadására. Ennek értelmében Szerbia és Montenegró megszabadulnának a szankcióktól, ha elismernék Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát. A szerb államfő, folytatva eddigi eredményes taktikázását, ezzel szemben azt követelte, hogy előbb szüntessék meg a gazdasági büntető intézkedéseket, majd utána lehet tárgyalni a többi dologról. A tétovázó Összekötő csoport, időnyerés céljából, arra kérte Milosevicet, hogy követeléseit ne csak szóban fejtse ki, hanem vesse azokat papírra. Nos, ez a múlt hét végén megtörtént, és a nemzetközi közvetítők hoppon maradtak, mert a szerb államfő írásban is azt közölte velük, amit szóban. Erre a csoport képviselői elhatározták, hogy sürgősebb teendők után néznek. A Nasa Borba idézi az Összekötő csoport egyik, magát megnevezni nem kívánó tagját, aki kifejtette: Milosevic elnök rideg magatartásával térden lőtte önnön magát.

A nemzetközi tényezők türelemvesztésére utal az a tény is, hogy a tekintélyes New York Times a napokban tette közzé a CIA adatait a boszniai háború bűnöseiről. Ebben a jelentésben a többi között az áll, hogy a legnagyobb háborús bűnösök a boszniai szerbek, sőt a belgrádi politikai vezetés is „a háborús bűnök 90 százalékát ők követték el”. Hasonló tartalmú jelentéssel rukkolt elő a Mazoviecki-féle ENSZ-bizottság is. A fenti bizalmas jelentéseket megerősítette Richard Holbrooke, az amerikai külügyminisztérium segédtitkára is, aki a hét végén kongresszusi meghallgatáson jelent meg. A CIA jelentése sokkoló hatású azok számára, akik nem jártak a helyszínen – mondta Holbrooke, majd hozzáfűzte: „A szerbek kezdték ezt a háborút. A jelentések szerint brutalitás volt minden oldalon, de a felelősség és a bűnösség egyértelműen a szerbekre hárul.” A mézesmadzag után tehát most bizonyára a furkósbot politikája vár Milosevicékra.

A másik vonalon, a horvátok „megpuhításában”, mintha eredményesebbek lennének a nemzetközi közvetítők. A zágrábi vezetés azon döntése ugyanis, hogy felmondja az ENSZ békefenntartóinak március 31-én lejáró mandátumát, előrevetítette a balkáni háború újbóli kitörését, sőt kiterjedését is. A Slobodna Dalmacija nevű, a horvát kormányhoz igen közel álló spliti napilap szerint a Biztonsági Tanács még a napokban újabb határozatot hoz a kéksapkások horvátországi megbízatásának még hat hónapos meghosszabbításáról. Ez – a lap értesülései szerint – az úgynevezett B tervnek a része. A terv lényege, hogy az ENSZ-békefenntartók számát (jelenleg 12 000-en vannak) a felére csökkentenék, megváltoztatnák az elnevezésüket és a feladatukat is. Részben eleget tennének a horvát követelésnek, hogy a kéksapkások ne a krajinai szerbek által ellenőrzött terület határain legyenek, hanem a „teljes” Horvátország határain, de maradnának megfigyelőként a mostani pozícióikon is.

Függetlenül a viszonylag megnyugtató diplomáciai jelzésektől, a szemben álló felek lankadatlan hévvel készülődnek a „végső összecsapásra”. Szakértői vélemények szerint a horvát hadsereg olyannyira felfegyverkezett, hogy ha a krajinai szerbek ellen támadást intézne, akkor az „egy jól felszerelt profi csapat mérkőzése lenne egy amatőr gárda ellen”. Gojko Susak horvát honvédelmi miniszter, aki a kormányzó Horvát Demokratikus Közösség héjáihoz tartozik, a napokban kijelentette: „Belgrádnak nem is lenne ideje közbeavatkozni, ha megtámadnánk Knint.” Másrészt Milan Martic, a „Krajniai Szerb Köztársaság” elnöke szintén magabiztosan azt nyilatkozta, hogy ígéretet kapott a jugoszláv hadsereg vezetésétől: amennyiben támadás érné őket, mozgósítást rendelnének el.

Bódis






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon