Skip to main content

A zsidó mint olyan és nem olyan

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság, Windsor Kiadó, 1995

A bauxitért cserébe elvitte Földanyó a tavat a tapolcai barlangjáró ladikok alól. A tavasbarlang eltavatlanodott. Másfél évtizede megállt benne az evező. A barlangladikosok után a bauxitvájókat is a felszínre dobta az idő. A bányászok idefent szomorkodnak, Földanyó odalenn örvendezik, s örömében lassan visszasírja a tavat a barlangba. A tapolcai tavasbarlang most féltavasbarlang. Ez a féltavas állapot rejti a csónakázókör belső kanyarulatát. Ama kanyarulat nem lábolható már szandálban, nem csónakázható még ladikban, nem látható sem így, sem úgy. Sem ahogy a természet adta, sem ahogy a természetellenesség adta. Két láthatás között vagyunk a félúton. A félláthatásban. Jövőre, mondja a zseblámpás barlangi bácsi, újra kitavasodik a barlang, s ha visszatérünk a gyermekekkel, láthatjuk majd a belső kanyarulatot úgy, ahogy azt látni kell, tavasán és ladikosan.

Ilyen féltavas állapotig tölti föl témájának kiszárított barlangját Szabó Róbert A kommunista párt és a zsidóság című könyvével. Eléggé ahhoz, hogy rosszul ne lássuk, kevéssé ahhoz, hogy jól lássuk e barlangi téma belső kanyarulatát. A könyv jelentős tényhozadéka nem enged minket oda ladiktalanul, a könyv jelentéktelen teoretikus hozadéka nem emel minket oda ladikosan. De mindenesetre érzékelhető az emelkedés, érezhető, hogy egy alapmű rugdalózik az idő méhében. Talán majd jövőre.

Ha a könyv tényláncát szétszemezzük, új alakzatban összerakjuk, egynéhány külső elemmel kiegészítjük, a paradoxonok és ellentmondások félelmetes halmazatát állíthatjuk elő.

Példa: egy Bilkey-Papp Zoltán nevű egyetemista a háború után társaival falra hányta s röplapba öntötte antiszemita dühét: „Halál a zsidókra!”, „Le a zsidókkal!”, „…Rákosi: zsidó, Vas: zsidó, Gerő: zsidó…” stb. 1947-ben kizárólag ezekért a feliratokért az antiszemitizmus csíráját vasmarokkal fojtogató rezsim halálra ítélte, s bár a köztársasági elnöktől kegyelmet kapott, 1951-ben für alle Fälle kivégezték. (124. o.)

Miközben Bilkeyék Pesten a saját fejük után firkáltak halált a zsidókra, miskolci munkások a kommunista párt sugallatára vonultak előre gyártott „Halál a zsidókra!” feliratokkal „árdrágítókat” lincselni. A városban maga Rákosi szította fel az antiszemita indulatokat, amikor egy héttel azelőtt akasztófát ígért ott mindenkinek, aki „a forinttal spekulál”. Annak ellenére, hogy a feketézők közül csak a zsidó származásúakat bántották, s az akció másnapján – műsoron kívül – az ügyben eljáró zsidó származású rendőrfőhadnagyot is meglincselték, a vizsgálat, melynek nyomán végül senkit sem vontak felelősségre, az alábbi megállapítással zárult le: „az, hogy a lincselés áldozatai zsidók voltak, csupán véletlen. Antiszemita megnyilvánulás az első napon jóformán egyáltalán nem hangzott el…” (136–144. o.)

Írott halálért valódi halál, valódi halálért valami írás.

Gyomron a deportáltak munkaszolgálatból megtérő hozzátartozói a ’19-es direktórium maradékával bevonultak a helyi rendőrségbe és a helyi hatalomba, s legyilkoltak két tucat helyi notabilitást, a járás 1945 előtti elitjét. Rákosinak, Erdei Ferenc belügy- és Riesz István igazságügy-miniszternek sok fáradságába került, hogy a gyilkosok felelősségre vonását elhúzzák az 1948-as amnesztiáig, s a tetteseket elbújtassák a politikai rendőrség kötelékében, (110–112. o.)

Ezeknek a tényeknek az egybefogása megcsúfolja az izolált tények által meghívott következtetéseket, hogy tudniillik a kommunisták védőszárnyai alatt „büntetlenül gyilkolhattak a zsidók”, illetve „büntetlenül gyilkolhatták a zsidókat”. Azok gyilkolhatták büntetlenül azokat, akik a kommunisták védőszárnyai alatt gyilkoltak. Függetlenül attól, hogy milyen viszonyban álltak a gyilkosok és az áldozatok a zsidósággal.

A tények összeeresztése, izoláltságuk megszüntetése – ez Szabó Róbert könyvének igazi erénye. Az összeeresztett tények megszüntetik egymás kényességét, mert megszüntetik azokat a következtetési lehetőségeket, amelyek e tényeket kényessé teszik.

A Rajk-perrel kapcsolatos tények is ilyenek. A Rajk-pert lehet antiszemita perként értelmezni, és lehet éppen ellenkezőleg. A per egyrészt nyilvánvalóan összefügg a kozmopolitizmus, cionizmus fedőfogalmaival vezetett antiszemita kampánnyal, amelyet 1948 őszén indítottak el a Szovjetunióból (a zsidó származású Ehrenburg cikkével), s amely a magyarországi cionista szervezetek kiátkozásához, felszámolásához, a zsidó kivándorlás befagyasztásához vezetett a Rajkék letartóztatása előtti hónapokban. A Rajk-per eredetileg Szőnyi-pernek készült zsidó főszereplőkkel. A főperben és a mellékperekben Szálai Andrástól Aczél Györgyön és Demeter Györgyön keresztül Vági Ferencig nagyon sokan szerepeltek, akik a cionista mozgalomból indultak. A letartóztatásokat értelmező első hivatalos nagy vezércikk (a zsidó származású Bíró Zoltánnak, Rákosi öccsének cikke) is a klasszikus antiszemita hívószókapcsolattal, gyökértelen kozmopolitaként aposztrofálja a lefogottakat.

A másik értelmezés szerint a Rajk-perrel éppenséggel a zsidó származású pártvezető csoport kezdte meg a leszámolást nem zsidó riválisaival, kezdve mindjárt a legnépszerűbbel, akit a moszkvai antiszemita hullám alkalmasint a fejük fölé emelhetett volna (mint négy évvel később Nagy Imrét).

A két értelmezést Szabó Róbert nagyon helyesen összekapcsolja: „…ismét bebizonyosodott, hogy a »zsidó« minősítés, a zsidó kérdés a kommunista hatalmi harc lényeges taktikai eleme volt mind a belháborúk, mind a külső ellenfelek esetében. A Rajk-perben ez a kétirányú alkalmazás sajátosan ötvöződött, és ebben igazi nagymesternek bizonyult a nagy konspirátor, Rákosi. Miközben megszabadult párt béli riválisától, féltékenységének tárgyától, az egész ügyet fel lehetett úgy tüntetni, hogy ezzel a zsidóság is némi elégtételt kapott (például Miskolcért), és egyszerre a tömegeket is ki lehetett elégíteni a három zsidó vádlottal, bebizonyítva számukra, hogy nincs szó zsidó hatalomról.” (196. o.) (Rajk bukását úgy számolhatták el a zsidóságnak adott elégtételként, hogy néki belügyminiszterként – természetesen Rákosi intencióinak tökéletesen megfelelve – kulcsszerepe volt a kommunisták népítélet-politikája által inspirált antiszemita megmozdulások elkenésében.)

„Tudja, ha nem vigyáztunk volna, ezek a zsidó gyerekek teljesen szétszedték volna a pártot” – mondja a perről Rákosi (!) Losonczy Gézának! Hátha vevő a protestáns papfiú az ilyen megjegyzésekre.

A két értelmezés összege az, hogy a Rákosi-rezsim egyszerre volt antiszemita, filoszemita és mindkettő ellensége, illetve egyik sem – taktikai szükségletek szerint. Mindez csak eszköz volt a következetes elvtelenség gyakorlatában, így ápolta Rákosi a maga taktikai antiszemitizmusát is.

Rákosit a zsidó származása miatti gátlások és egzisztenciális félelmek teljesen gátlástalanná tették: „Rákosi, ha zsidókról volt szó, egészen ki tudott kelni magából, egy alkalommal például – Varga Bélával, a Nemzetgyűlés elnökével tárgyalva – minősíthetetlen hangnemben zsidózott, miközben azt is kijelentene, hogy ő nem zsidó.” (74. o.) Rákosi több alkalommal kikelt a „sok zsidó” ellen, akik megtöltik a hivatalokat, és elfoglalják a vezető posztokat. Dimitrovnak azt írja: „Új veszély a hazatérő zsidók felbukkanása is, akik korábban munkaszolgálatban voltak, és most hazatérnek. Megjátsszák, hogy született antifasiszták, belépnek a pártunkba. Szinte kivétel nélkül sejtelmük sincs a kommunizmusról, viszont intelligensek, ügyesek, és a falvakban és kisvárosokban, valamint a rendőrségnél hamarosan vezető befolyásra tesznek szert. Harcolunk e veszély ellen, s ezért néhány városban szinte máris antiszemitának tekintenek bennünket.” (77. o.) És ez bizony így volt, a kommunista pártot hol zsidó pártnak, hol – ritkábban persze – antiszemita pártnak tekintették.

Szabó Róbert a fenti megnyilatkozások sorába állítja azt a történetet is, amikor Nagy Ferenc miniszterelnök megjegyzésére, miszerint „kár, hogy sok a zsidó az egyes pártok vezetői között”, Rákosi az egyik minisztertanácsi ülésen azt felelte: „még szerencse, hogy nálunk minden vezető katolikus.” (74-75. o.) Holott ebben a szituációban Nagy Ferenc képviseli kívülről azt, amit Rákosi – például a Dimitrovhoz írott levélben – belülről, s Rákosi riposztja az adott helyzetben tökéletesen helyénvaló volt.

Rákosival természetesen nem az a „baj”, hogy nem tekintette magát zsidónak, és nem fogadta el, hogy zsidónak tekintsék őt, hanem az, hogy zsidónak kezelte azokat, akik pontosan úgy voltak, illetve nem voltak zsidók, ahogy ő, s ezeknek a zsidóságát pontosan úgy értékelte, ahogy a nem zsidó származású antiszemiták a zsidó származású nem zsidók zsidóságát. A párt csúcsáról letekintő zsidó származású kommunisták az identitásválasztás szabadságát önmagukra korlátozták. A többieknek ők választottak identitást aktuális politikai szempontok szerint.

Rákosi egyébként aligha volt meggyőződéses antiszemita. Bizonyára okkazionális érdek-antiszemita volt, mint a kommunista párt körül oly sokan, akiknek csupán az volt a lényeges, hogy az antiszemita indulatok ne a kárukra, hanem a hasznukra legyenek.

Azt már régóta tudjuk, hogy a zsidó származásúak az átlagosnál jóval nagyobb eséllyel jutottak funkcióhoz a háború után. Nem állt módjukban kiszolgálni az ő megsemmisítésükre irányuló törekvéseket, nem állt módjukban közhivatalokban kompromittálniuk magukat, az átl
agosnál magasabb képzettséggel rendelkeztek, s több okuk volt a háború előtti rendszert utálni, a háború utánit elfogadni. Az viszont egyáltalán nem közismert, hogy miközben a hatalomhoz kötődő apparátusokban a zsidó származásúak 1956-ig jelentősen és folyamatosan felülreprezentáltak, azonközben az ellenük irányuló diszkrimináció is jelentős és folyamatos.

Molotov már 1945-ben úgy instruálta a magyar pártvezetőket, hogy lehetőség szerint „a zsidókat ki kell hagyni”, ha a pártvezetésből nem is lehet, de a kormányból, a magasabb állami tisztségekből. (80. o.) Ezt a szempontot már az ideiglenes kormány összeállításakor is szem előtt tartották, és a kihagyhatatlan négyesfogat tagjain kívül az ötvenes évek elején sem volt egyeden zsidó származású sem a 20-25 tagú kormányban, miközben a Politikai Bizottság 18 tagjától 8 származott zsidó szülőktől. (154. o.)

1946 nyarán a kommunista párt az általa mozgósított antiszemita indulatokat részben szintén zsidótlanítással kívánta csillapítani. A Titkárság határozata szerint: „fel kell vetni, hogy eltávolítandók a pártból az oda nem való és nem jól dolgozó zsidók. Nem lehet zsidó kereskedő pártitkár.” A Belügyminisztérium kommunista osztályvezetője a zsidótlanítási akció során eltávolított egyik rendőrrel azt közölte, hogy „ha zsidó, akkor köztisztviselőnek kinevezni nem lehet, a legújabb bizalmas miniszteri határozat szerint.” (137. o.)

A fordulat évével megkezdődött az apparátusok nagy hízókúrája. Néhány év alatt a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb bürokrácia alakult ki. A hatalmas és folyamatos káderhiány, kiváltképp minőségi hiány ismét rengeteg zsidó származású kádert szippantott be az állami és pártszolgálatba. Olyan kispolgárokat is, akiknek az addigi egzisztenciáját, hagyományos családi foglalkozását akkor temette el a rendszerváltás. Ezzel a nagy beszívódással együtt ismét megindult egy lassú és óvatos zsidótlanítási folyamat. Ismét egyre inkább hátrány lett a zsidó származás. „Ha egy pozíció betöltésénél két, megközelítőleg azonos képességű ember közül választhattak… az esetek döntő többségében a nem zsidó származásút választották.” (228. o.) A háború után kinevelt úgynevezett „népi káderek” első évfolyamainak megjelenésével a zsidó származású káderek lecserélésének folyamata valamelyest meggyorsult. A zsidó származású funkcionáriusokat igyekeztek széttelepíteni, hogy ne legyenek egy-egy helyen feltűnően sokan. 1949 után a „burzsoá elemekkel” együtt javarészt a zsidó származásúakat is kiszűrték a Politikai Főiskoláról. Ennek a folyamatnak kevésbé lassú és kevésbé óvatos része az anticionista kampányhoz kapcsolódott. A káderlapokon egy rubrikában jelölték a cionista és a nyilas előéletet. Egyetlen igennel vagy nemmel kellett válaszolni arra a kérdésre, hogy „volt-e tagja a nyilaspártnak, a cionista mozgalomnak?” Hogy melyiknek, azt nem lehetett külön jelölni. Az a származásból úgyis kiderült. A Rajk-pert kísérő kizárási kampány során 1949 májusától decemberéig 310 funkcionáriust zártak ki a pártból. Közülük 209 volt zsidó származású. (228–229. o.)

A rendőrségnél és az ÁVH-nál is lecsökkentének a zsidó származásúak arányát. 1953-ban, Péter Gáborék letartóztatása után már az ÁVH börtöneiben is elkezdtek zsidózni. Az 1953-as nagy zsidótlanítási kampányban két ellentétes tendencia csúszott össze: a Sztálin által kezdeményezett utolsó anticionista kampány, amelyre a magyar pártvezetés föltűnő buzgalommal rákapcsolta a maga céljait, és a Sztálin halála után, az utódok által kezdeményezett zsidótlanítási kampány, amely a sztálinista magyar pártvezetés megbontására irányult. A Rákosiék által és a Rákosiék ellen vezetett kampány összefonódott. Az új szovjet vezetés, mindenekelőtt Berija ugyanúgy szorgalmazta a „nemzeti káderek” előtérbe helyezését Rákosiék rovására, ahogy Rákosiék szorgalmazták lehetséges riválisaik rovására és a maguk védelmére, így állíthatta be magát Rákosi már akkor is és később is az ellene indított kampány kezdeményezőjének. A szovjet-magyar tárgyalások jegyzőkönyveinek és a tárgyalásokat követő magyar párthatározatoknak a szóhasználata is egyértelműen a magyarságon kívül helyezi a zsidó származásúakat, és ebbe a kategóriába ettől kezdve a négyesfogat is beleértendő. Rákosi is. A jegyzőkönyv szerint Berija a következőket mondta a magyar pártküldöttségnek, többek között Rákosinak, a minisztertanács elnökének Moszkvában: „Helyesebb volna, ha a minisztertanács elnöke magyar volna. Sztálin elvtárs többszörösen mondta Rákosi elvtársnak, hogy a magyarokat jobban kell előrevinni… Nyíltan kell beszélni arról, hogy nem eléggé vittek előre felelős posztokra magyar nemzetiségűeket.” Rákosi Moszkvából hazatérve a Központi Vezetőség ülésén úgy fogalmazott, hogy „Csak igen kis számban vittek előre magyar származású vezető kádereket a legfelsőbb funkciókba.” (231–232. o.) Öt zsidó származású pártvezető kerül ki ekkor a párt Politikai Bizottságából. A négyesfogat fele, Farkas és Révai, azonkívül Kovács István, Horváth Márton és Vas Zoltán. Közben „a párton belül egy újabb nagyarányú cionistátlanítási tisztogatási hullám kezdődött el. A cionista múlttal rendelkező vagy rendszeresen Joint-támogatásban részesülő vezető kádereket rövid úton kizárták a pártból.” (213. o.) Letartóztatták az 1949-es anticionista kampány karmesterét, a – szintén cionista múlttal rendelkező – Szirmai Istvánt is, letartóztatták a hitközség felett uralkodó kripto- és nem kriptokommunistákat, Benedek Lászlót és Stöckler Lajost, akik levezényelték a zsidó szervezetek megszüntetését és elsorvasztását, a zsidó hitélet lehetőségeinek minimalizálását a héber nyelvoktatás betiltásáig, kibocsátották a magyar zsidóság nevében azokat a szégyenletes irományokat, amelyek lefasisztázták Mindszentyt, a kitelepített zsidók érdekében fellépő izraeli kormányt, mikor kit kellett.

A könyv azzal zárul, hogy a forradalom után „megkezdődött a zsidó származásúak fokozatos kiszorítása a párt és az állam túlságosan szem előtt lévő pozícióiból.” (254. o.) Az ’56 utáni pártvezetésben már valóban alig marad zsidó származású káder vezető pozícióban. Ebben a tekintetben a helyzet a korábbiakhoz képest alapvetően megváltozott. Ez adja a báját annak a levélnek, amelyről Szabó Róbert könyve nem szól (nem is kell szólnia, hiszen csak az 1945–1956-os periódus tárgyalását vállalja), de mi az olvasó gyönyörűségére megidézzük. Rákosi mint elkötelezett zsidótlanító írja a következőket a zsidótlanított magyar pártvezetés elzsidósodásáról 1957. február 15-én a szovjet pártvezetőknek: „Feltétlenül rá kell mutatni arra, hogy elsősorban a párt központi apparátusában előtérbe kerültek a zsidó káderek. Amennyire tudom, az ideiglenes KB 1/3 része, valószínűleg a szervezési bizottság többsége közülük kerül ki… Ezek elsősorban olyan sértett elemek, akiknek én 1953-ban felvetettem a nemzeti káderek kérdését, és emiatt ellenzékbe vonultak és most ezeket állítják előtérbe.”

A könyvnek (a lektori jelentésekre tartozó kisebbek mellett) egy nagy hibája van, de az tényleg elég nagy: az átgondolt, következetes fogalomhasználat és elmélethasználat hiánya. Szabó Róbert abból indul ki, hogy adva van két csoport, és lehet értelmesen beszélni e két csoport viszonyáról. Miközben az egész könyv azt bizonyítja, hogy nincs két csoport. Sok van, de kettő nincs. Szabó Róbert szerint a zsidó kérdés 1945 után azt jelentette, „hogy zsidók és nem zsidók kölcsönösen megkülönböztették önmagukat és egymást, s számon tartották zsidó vagy nem zsidó mivoltukat. Noha az elkülönülés szociológiai jellegzetességei csökkenőben voltak, eltérő a két csoport reagálása a társadalmi változásokra, politikai eseményekre. Kétféle reakciórendszer, kétféle csoporttudat élt egymás mellett…”. (16. o.)

Ebből annyi igaz, hogy a zsidó származás tudata mindenkire hatott valamiképpen, akiben ez a tudat megvolt, s a nem zsidó származás tudata is mindenkire hatott, akiben az volt meg. A többi nem igaz, mert ez (és az) a tudat ezerféleképpen hatott, ezernyi egyéb tényezővel együtt, s ettől az ezernyi egyébtől függött, hogy a származást hányadrangú csoportképző tényezőnek tekintették, s annak tekintenék-e egyáltalán. S bár a magyar tudatnak is volt olyan változata, amely kizáró tényezőnek tekintene a zsidó származást, s a zsidó tudatnak is volt olyan változata, amely a magyarsághoz vagy más tényezőhöz képest elsődleges csoportképző tényezőnek tekintette a zsidóságot, de ezek a változatok csak kisebb csoportokat fogtak össze, nem bontották fel két csoportra a társadalmat. A zsidó származásúak többsége akkor sem zsidóként tartotta számon magát, ha számon tartotta – nyíltan vagy rejtetten – zsidó származását, s aki zsidóként tartotta számon magát, az sem egy második csoporttal, egy nem zsidó magyar csoporttal szemben, hanem a magyarok csoportján belül, a nem zsidó magyarok különböző csoportjaival szemben határozta meg a magáét.

A két csoport alaptalan tételezésének messzemenő következményei vannak. Szabó Róbert szerint „a társadalom zsidó és nem zsidó tagjai politikai reflexióinak elkülönülését tovább örökítette, illetve még inkább elmélyítette… a zsidóságnak a kommunista párthoz, a kommunista ideológiához, a kiépülő rendszerhez való viszonya”. Merthogy ebben a tekintetben a zsidóság „hozzáállása” állítólag „a társadalom egészétől elütő”. Merthogy állítólag „a háború befejezését alapvetően másképp élte meg a zsidóság és a környező társadalom”. Hiszen a zsidóság mindenképpen az életét köszönheti a felszabadítóknak, a többiek pedig nem feltétlenül. „A környező társadalom tudatában a felszabadulás pozitív élményéhez tehát a háborúvesztés, az új megszálló hadsereggel való szembesülés és annak minden következményének (sic!) tapasztalata is társult. A zsidó tudatban ez a kettősség érthető módon nem jelentkezett.” (57–58. o.)

A szerző itt nyilvánvalóan összekeveri a sajátost a jellemzővel és a jellemzőt a gyakoribbal. Voltaképpen semmiféle sajátosan zsidó politikai reflexió nem létezett, a „kiépülő rendszerhez”, „a kommunista ideológiához” pozitívan viszonyulok többsége akkor sem lett volna zsidó, ha minden zsidó származású zsidó lett volna, és mindegyikük pozitívan viszonyult volna a „kiépülő rendszerhez”, amiről persze szó sem volt. Ezt a szerző is tudni fogja, ha tüzetesebben megismerkedik a könyvével, amelynek 70. oldalán olvasható, hogy 1945 novemberében a zsidók negyede-ötöde szavazott a kommunistákra, 20-25% tehát a 17%-os összeredménnyel szemben. A kommunisták nyolcszor annyi szavazatot kaptak, mint ahány zsidó származású egyáltalán szavazott. A kommunista szavazatoknak 3-4%-át adták a zsidó származásúak.

Az pedig merő naivitás, hogy „a zsidó tudatból” hiányzott a megszálló hadsereggel kapcsolatos ambivalencia. Nagyon is megvolt az, hogy messzebb ne menjek, még a saját szüléimben is, pedig ők elég aktívan fejtették ki a rendszerhez való pozitív viszonyulásukat.

Szabó Róbert elemi logikai hibát vét. Az, hogy egy jelenség egy adott körben jellemző, nem jelenti azt, hogy ama jelenség ennek a körnek a sajátossága. A svédek jellemzően szőkék, a szőkeség azonban nem svéd sajátosság. Mint tudjuk a világhírű hegedűművészek igen jelentős része zsidó, a zsidókból tehát gyakrabban lesznek világhírű hegedűművészek, mint a nem zsidókból. Ebből azonban nem következik, hogy a zsidókból általában világhírű hegedűművészek lesznek.

A szerző másik fő bűne, hogy a zsidó származású nem zsidókat lezsidózza. Nem sértő szándékkal, de sértő módon, mert csak sértő módon lehet valakit olyan identitásba zárni, amelyet nem vállal. A könyv egyik tanulságosan zavaros passzusa szerint „1880-tól kezdve a munkásmozgalom vezetésében a zsidók számaránya némi ingadozások mellett 30-40% között mozgott… Ezek a személyek, bár etnikai értelemben zsidóknak tekinthetők, nem tartották magukat izraelitának. Élesen bírálták a zsidó, illetve polgári életformát, hangsúlyozták, hogy a zsidó származás sem az egyes ember, sem a társadalom életében nem meghatározó jellegű.” Etnikai értelemben az a zsidó, aki a sajátos etnikai vonásokkal rendelkező, hagyományos zsidó közösséghez tartozik, a hagyományos zsidó életformában él, akinél tehát fel sem merül, hogy minek vallja magát, hiszen egész életével vallja magát annak, ami. Az izraelita a zsidó vallás követőjének vallja magát, de nem (feltétlenül) vallja magát zsidónak nemzeti értelemben, és nem (feltétlenül) az etnikai értelemben. A háború előtti magyarországi zsidóság nagy része magyar nemzeti és izraelita vallási identitással rendelkezett. Azok a munkásmozgalmi vezetők azonban, akikről a fenti idézetben szó esik, csak „nürnbergi” értelemben, fajelméleti szempontból voltak zsidók. Egyébként zsidó származásúak voltak. Senkit nem lehet zsidónak tekinteni, aki önmagát nem tekinti annak, ezzel szemben lehet zsidó származásúnak tekinteni azt is, aki ezt tagadja, hiszen csak a saját identitásunkat választhatjuk meg, azokét, akiktől származunk, nem. A zsidó származásnak van történelmi, szociológiai, pszichológiai relevanciája, sok minden következik belőle. Nagyon is lényeges kutatni és a társadalmi közbeszédben tárgyalni, hogy zsidó származásúak hol, mikor, miben, miért, milyen számarányban és milyen következményekkel vettek részt. Sőt a zsidó származásúaknak a zsidósághoz való viszonyáról is érdemes beszélni. Nagyon sokféleképpen viszonyulhatnak a zsidósághoz, a saját zsidóságuk lehetőségéhez, elemeihez azok is, akik nem vallják magukat zsidónak. Úgy is mondhatnánk, hogy sok mindenben lehetnek még tudatosan vagy tudattalanul zsidók, akik már nem zsidók, de ez nem változtat azon, hogy már nem zsidók. Máson persze változtat. Nyilvánvaló, hogy, mondjuk, Radnóti Miklós, Rákosi Mátyás vagy Pándi Pál egészen másképp volt nem zsidó.

A köznyelvben persze Rákosi mindig is zsidó lesz, de a tudományos értekezések nyelve más normákat követ. Természetesen kényelmetlen mindig zsidó származásút kopogni, amikor ösztönösen zsidó futna ki az ember ujjaiból, de Szabó Róbert esetében nem (elsősorban) kényelemszeretetről van szó, hanem arról, hogy ha nem nevezi zsidónak a zsidó származású nem zsidót, akkor nem tudja megképezni azt a két csoportot, amelyet nyelvi csalás nélkül nem is lehet.

Mindennek vannak további következményei is. Idézünk: „Az ötvenes évek vakon hívő zsidó-kommunista káderének, pártfunkcionáriusának személyisége tehát a következő néhány összetevővel jellemezhető: a párt, illetve a pártvezetők glorifikálása (ők a végső igazság tudói és letéteményesei), messianizmus, a marxizmus-leninizmusba, mint az egyetlen igaz tudományba vetett »hit« és végül egyfajta hatalmi gőg, önigazoló kivagyiság. Ez a személyi kultuszban, az »éleződő osztályharcban«, az erőszak-szervezetekben tevékenyen részt vevő zsidó személyiségtípus még ma is nagyban meghatározza az előítéletes nem zsidó és a lelkifurdalásos zsidó köztudatban a zsidó származású kommunistának a képét.” (219. o., kiemelés tőlem – r. s.)

Ha a zsidó származású nem zsidó nem lenne zsidó, akkor hogy beszélhetne a szegény szerző zsidó személyiségtípusról, nota bene egy olyan abszolút internacionális, mindenféle nemzeti változatban megtermett „személyiségtípus” kapcsán, melynek reprezentánsai jelentős mennyiségben és jelentős hatalomban ma már csak olyan ázsiai országokban lelhetőek föl, ahol a zsidó származásúak számaránya fölöttébb csekély.

Így lesz a zsidó származásúak tanulságosan bátor helyzetkarakterológiájából a zsidóság tanulságosan hamis nemzetkarakterológiája.









































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon