Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Joyce állítólag avantgárd próza, jól van, s ugyanígy feltehetőleg sokan csak vizsgáztak belőle, nem olvasták, kelletlenül elfogadom a szellemességet. S azt sem állítom, hogy a racionális kritériumokkal – s nem kérdem: mik azok?! – nem elsődleg mérhető prózai, tehát nem verses, nem elemien rajzos szöveg hagyományos értelemben próza lenne; Erdély Miklós így tehát, mint Camus, Evelyn Waugh, Dosztojevszkij, Graham Greene.

Az is természetes, hogy más az osztrák közönség, s így olyan művek, műsorozatok parádéznak sikerlisták (jaj, ne már!) élhelyein, amelyek nálunk (kérdés!) megbuknak. Kérdés, mindenképpen bukásra volt-e ítélve, persze, egy műve után (pompás, fergeteges mű) Ingrid Noll, de még inkább a hagyományos ízlést is kielégítgető, nagyon kellemesen poszt-megréfelügyelős Donna Leon (aki, legalább én így tudom, Olaszországban él, Velence rajongója, és nyugalmára olyannyira ad, hogy angol–amerikaiból műveit olaszra lefordítani sem engedi), állandó közszereplő, mellesleg nagy Bush-ellenes, operaimádó, meg még mi minden. (Mellesleg, ismét csak rémlik, valami amerikai támaszponton tanított Itáliában én-nem-tudom-mit, melyik rezsimben.) Ezek mind mellékes szempontok.

S nem tudom azt sem, Magyarországon milyen fajtájú prózák és miért divatoznak, evidensek, kapósak. Hagyjuk a piacot. (Vagyis hát az emberi meggárgyulás nem ott kezdődik, mikor ráveszik a vásárlót Y, X, Z könyv megvételére. Vagy előbb, vagy az illető „úgy gondolja”, és az szent, az az író sikere. Én is így érezném magamról.)

Hagyományos értékrendű, ily kategóriákra figyelő, nem avantgárd, racionalista prózaíró vagyok. (S körúti nevetség, hogy „ki akkor az irracionális?” – vagy „megint jön a Tandori az ő … -val-vel!”)

Semmiféle „val-vel” nem jövök. Prózát írok a versek mellett. És semmiféle engedményt ezzel az írással nem tehetek, nem akarok „vietnamiba-irakiba” bonyolódni, ahogy eléggé megtörtént ez a recenzensekkel hadakozva, kár. Azt is hagyni próbálom. Boldogan venném, ha valódibb értőim síkabbra szállabbnának ügyemben, vagy ha nem lenne ügy. De van ügy, és ez a következő – Kocsis Zoltán saját karmesteri működését elemző riportja nyomán jött elő nekem mindez, és igyekszem se madarakról, se koalákról, se festőkről nem írni, a lovak talán előjőnek, de abban sem lesz köszönet! –: prózaíró vagyok-e én? sok prózát írtam, legalább féltucat, ha nem több „műfajban”, „műnemben”, „zsánerben”, „rangban”… tehát az vagyok. S mégis, még igen közeli környezetem is arra ébred inkább álmából, hogy Tandori – az a költő, nem a prózaíró.

Miért van az, hogy „Tandori, a költő”. Jékelynél – nem tudom megítélni, prózája és korai költészete azonos értékű-e, de az egész verses életmű az egész prózaival igen, ám ezt, végső soron, mégsem tudhatom, én vagyok én, nem Jékely vagyok – eléggé végzetes falsulás lett a „Jékely, a költő”. Mészöly Miklós nem írt jelentős mennyiségű verset. Mándyt kár a poézisbe erőltetni, és Weöres, Nemes Nagy sem prózájáról ismert. Nálam a vers és a próza: fifti-fifti, s a rajz is vers. A rajz is próza?

Magam az evvel a kérdéssel összefüggő dolgokról (borzadályosan képlékenyek) csak azt mondhatom: ha megkérdezem, hát „Tandori, a maga szerény körülményei között elemi prózaíró”, értsd, elemien az, ér-e egy kalap szart is? Sok válasz jön; hát annyit még igen… túl hosszú, agyonbeszéli, nem az „itteni témákról ír”, nem „rólunk”, nem mai… és így tovább. S akik nem így gondolják, eléggé szemérmesen sanzsálják csak oda, naná, Tandori az esszéista (ma a leginkább az!), a költő, a prózaíró, és annak ellenére, hogy legkiemelkedőbb évi díjacskáit eme Tandori épp rádiójátékokkal szerezte, higgyük el neki, amit annyira állít, őstehetségtelenség ő a drámai, film etc. műfajokban. Efféle áttételeknél nekem a lófogadás tisztább volt, már ahol (Anglia, Írország. De hagyjuk.).

Bár Bata Imre egyszer azt mondta „neki”, nézd, a próza más. Arra ráhajtanak. Abból meg lehet élni. – S bár a film, tévé – állítólag – szépen hoz, illetve aki prózaíró… s ez már nem „bár”. A prózaíró, jól-rosszul átültetődik tömegműfajba, a költő, leszámítva az olyan csodaeseteket, mint Kányádi, Weöres stb., nagy kiadói példányszámsikerre nem viszi, s fentebbiek is két külön pályára tartoznak.

Magam Kardos György igazgató elvtárs-úrtól kaptam (hallhatta valakitől? így gondolta? kétszer beszélgettünk élőben vagy 10-10 percet, nem tudom) egy jó összefoglalást: Tandori nem költő, nem prózaíró, nem tanulmányíró, hanem egy (bizonyos) világ. Ebbe a rajzvers, ideogramma is beletartozik, ám ha ez is annyi leszólásban részesül, végképp nem tudom, hol a racionalitás, hol zajlik érdekek, érdekcsoportok, már a végén beidegződések harca.

Élőket nem nevezek meg, B. mondta feleségemnek anno, a Dezsőt a prózájáért fogják támadni, azt kicsinylik majd le, a verset nehezebb… aztán: a műfordításait kezdik ki. Ez így volt. Ami a prózát illeti, rendesen megcsinált regényeket írtam (Nat Roid, na és), kidolgozott, fantáziából vett sztorikkal – nem nevetséges, hogy ezt mondani akarom. Hanem az a nevetséges, hogy kell, hogy van mi okból. Nem az, hogy remélek ettől bármit is.

Mint prózaíró ma elemien prózaírónak elfogadott kollégámmal nyertem Szombathelyen (a régi Életünk) novellapályázatot, 1993-ban (!) úgynevezett Getz-díjat kaptam Szabó Magda és Mándy Iván ily éve után (előttem ők), ez akkor 500 000 forint volt, számoljuk át mára. A Holmi novellapályázatán B. Á. mögött második lettem (ott csókoltam kezet Mándynak, mint Dimitrij v. Aljosa a sztarosztának; hát a Karamazovok közül e kettő vagyok csak, nem Iván, nem Szmergyakov). Ezek így marhaságok, mégis, a Getz az esszéistát és a prózaírót vette figyelembe.

Azóta semmivel sem lettem rosszabb. Hogy sok idő telt, így sokat is írtam, nem jelent semmit. Lehet az ABCDEFGHIJ sorozatomból (talán joggal) csak az ADFH-t igazán jónak tartani; lehet az abcdefghij-ből stb. csak az afj-t, vagy ennyit se, és így tovább. Megváltoztak az igények? Nem igaz. Az a gyanús mondás, hogy öreg korára sok írót ért mellőzés, rám nem áll. (Bár az sem pontos, hogy a ma legtöbbet publikáló író volnék. S ha; nem ez a lényeg. Kohézióval dolgozom, nem ötletekből, nem piacra, nem lereagálva – brr e szó! –, bár a „recenzió” ezt jócskán kikényszerítette.)

Ilyen visszhangtérben nehéz azt mondanom: „Megoldottam a magam számára 24,5, ill. 12,25 év után egy regényírói alapkérdést, csináltam egy olyan regényopust…” Vicc, ha ilyet mondok, mert ki mondja? Vicc, ha a Dusko Gavrilovics, a Maury-Morny, a Koala Kártya, Főmedvém, ez esszéisztikus könyvek, lovak stb. sokhangúságát megemlítem. Nálam sosincs „Tandori, a sokhangú”, „Tandori, a maga – bár olykor kifogásolható – leleményességével újra”. Ez véletlenül sincs. Ezt nem tűri a kánon? Mi az a kánon? Hogy azt érezhetem, véletlenül sem vagyok favorizálva, kánon? Ki az a kánon? Kik csinálták meg, kiknek az érdekében? Kik éltetik, mikért?

– VÉGE –

Az információ hívsága és más prezenciák

„…úgy vagyok én is, nagy hír tudója…
pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok
            állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az
            őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak…”
Babits Mihály: Mint különös hírmondó

„Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon…
Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! –
…Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna.”
Szép Ernő: Néked szól

I.

E két fennkölt idézet után ideje, hogy tárgyunkra térjünk.

A költészet sugallatait ki-ki intézze ugyanúgy, ahogyan két poétánk egészségesen és szakmaszerűen énközéppontú; nagyságuk záloga. Csekélységünk azonban igen praktikusan azt szeretné mondani, hogy 1. fentebb nem preferenciát írt (maga is így másolta gépbe egyszer, megannyi jegyzetéből, pedig…!); 2. nem prepotenciát (pedig, miután fausti omnipotencia vélelmével vádolták meg – csekélységünket; válaszoltunk már rá vagy kétszer, itt is említjük, a „mindent többször ír meg”, a „szószátyár”, valamint – mellékbüntetésre reagálva – a „szakmailag okoskodásnak” (egy író okoskodásának! ld. sajnos nincs már okoskodótársként e földön Szentkuthy, Füst Milán; a két fentebbi költő itt; Kosztolányi, Ottlik, urambocsá Mészöly Miklós, hogy csak hazaiak közt tallózzak, Örley, aki a „máraijelenségek” dolgában igen aktuális ma stb., nem kedvenclistát olvastunk fel) vehető irály ügyében, nem szólva akkor arról, amit még kigyűjtött ez a végső soron javunkra írni látszó, sőt, így-valahogy író szerző (nem a szerencsétlen rasztermuzsikusra gondolunk, ott egy névelírás mellett – elnézést kérünk! – túlzott jelentőségre vittük a jelentéktelent), legyen itt 3. penitenciánk (prezenciát írtunk, az áldóját, utal ez olyan dolgokra, melyek jelenvalóak és minket érdekelnek, mi is felfogjuk őket valahogy-amúgyan), hogy megvalljuk, ritkán olvasunk efféle reflexiókat magunkról (csak jó érzékkel! ez tiszta forrásunk, ekképpen Babarczyt yes, másokat is, de mindent nem) – – –

S közbevetjük, utolsó erőnyi itt „azunk”, amiből ezt, s melegen rezgő ablak-möge levegőben, írjuk. A jövő évtől más jegyben próbálkozunk. (Naptárszerűen! Persze, „magunkról”, ott is.)

De hogy a fennköltséget hagyjuk, és az omnipotencia (mi és omnipotens, ebben a mai irodalmi közhelyzetben! na ne) helyett inkább mondhatunk indolenciát, éles kijelentéseink makacsságát tekintve impretinenciát, lazaságunkra cipőpertilenciát (folyik!), s így tovább. Én az arrogáns és a prepotens között válogatok, ha a Mikulástól valami zörgő pirosat kérni akarok majd idén.

De ideje, hogy tárgyunkra térjünk. Inkább: fausti omnipotenciával el van döntve felőlünk, hogy miként Weöres (haha!) magát az egyedüli kispolgárnak nevezte, némely körökben egyedül tőlünk nem tűrik az elengedett (jó, rossz, legyen rossz! / hagyom, fausti) burleszkumot.

II.

Intézze ki-ki a szépet és a nemeset, jusson eszébe J. A., hogy Ernő úr ezt már, az igazit, ne csak a valódit, még őelőtte is megírta, mikor a Th. M.-t üdvözlő költő még csak pendelyben járt fel a padlásra (jó, kicsit később), és ne idézzük ide J. A.-tól, ki ma, július 5-én, a melegen sütő nap alatt itt nálunk a legaktuálisabb baloldalinak bizonyul (tudjuk róla egy ideje), ma, amikor – párhuzamban a német fejleményekkel (foglalkozom én azért a német fejleményekkel a 2. Bundesliga meccsein túl is! mindjárt), ott a szociáldemokraták (jól foglalkozom?), itt a szocialisták baloldala kiválik-leválik (latolgatva ott csak, itt még nincs szó róla igazán, de mire megjelenek ezzel, bármi szélsebes is a közlés, azért csak, kiderül már), és hogy … De a szorosabb tárgyra, az áldóját!

III.

Bár glédában polcomon [volt idő, mikor… nem az, hogy volt rá pénzem, de volt kedvem… ma Bécsben járkálni kedvem volna ugyan, könyveket nem vásárolnék, de járkálnék… ellenben ugyanúgy nem vagyok képes többé vonatra ülni, ahogy repülőre, autóba se, maximum villamosozom – „pompásan buszozom!” –, s ahogy megírtam, mi minden kaja és kajaelkészítés no, ezzel az idegen szavak alap-párosa megvolt, jön ehhez: borzadva nézem a sárgadinnyék alakját… nekem ezt ne! a sárgabarack árát… és a többit soroltam már, gomba, spárga, kukorica (új talán), sült krumpli, kolbász, semmi gyümölcs és zöldség és tejtermék ne… ugyan, ez kuriózum, ha nincs mögötte a felismerés (magunkról): hogy nem csupán Kafka éhezőművésze lettünk, de a szomszéd-faluba-nem-lehet-élet-a-hossza-se-átérni esete is], bár… ld. köv. bek.

Egy ilyen dolgozatban, mint ez, muszáj hozni már a lényeget, s ez Wittgenstein (egyelőre). Tehát glédállanak bár a frankfurti kiadásnak még a járulékkötetei is, csak a Tractatusból idézek, s nem hinném, hogy túl sok kell ehhez a szerény vállalkozásomhoz. A „7”, a nevezetes amiről-nem-lehet-beszélni-arról-hallgatni-kell pont jöjjön elsőül.

Amikor 1989-ben, bár például magam akkor! csak! Dosztojevszkijig menően spontán oroszellenes voltam, és a mai nevetséges „tiltsuk be a vörös csillagot!”-ról még nem jutott eszembe, hogy 1956-ban a vörös csillag tengelye körül fordult meg egész mindencsudám, mert ’56-os iskolagyűlésünkön nem kiáltottam el, hogy „le vele, azzal” – megnevezve –, megjegyzem, mókás, hogy szinte minden volt osztálytársam, barátom „jobboldali” (vagyis ilyen jegyűeket preferál), csak én, aki szerettem volna arisztokratikusan, elitesen annak hirdetni magam, én nem vagyok ezen a mai itteni földön aztán végképp nem az. De, hogy nagy szavakkal, melyekhez nem értek, ne dobálózzam (hangsúly ezen: sosem akarok ilyenekkel! s ha nem írok elégséges okossággal, ha csak okoskodom, úgy látszik, jó… mentségem, hogy előre sejtettem, nem biztos, hogy eredményre jutok, pl. az össze-nem-érés zénóni elméleteivel, egyebekkel), mondom: 1989-ben a „7” szigorú betartása történt általam közelijeim, családom (na ja) körében: nem mertem, babonaságból, kimondani, hogy a mi (ki ez a „mi”, persze) jövedelmeink a bécsieknek a negyedét se teszik ki, mikor az árak közel-bécsiek lesznek.

Filozófiailag ez remek példa (mert hagyom most a napilapokra, TGM-re etc.) hány százalék a nyomorúságunk így, s mert a bécsi árak megvannak, sőt… s amiben nem még, ott úgy érezhetjük magunkat, mint akiket kannibálok hizlalnak: na még egy kis ez-az, magas kamat, a németországiakhoz képest nevetségesen sokkal dúsabb irodalmi díjak – abszurdum! egyébként –, még ilyen-olyan-adó sincs… még jöhet a… nem sorolom! a filozófiát nézem. Németül veszem a „7”-est: „Wovon…” Amiről. Megvan ez? Tehát tudom, mi az, amit nem mondhatok ki, mert nem vesznek fel 1957-ben az egyetemre, bevisznek a rendőrségre, örökre megbélyegeznek, nem lesz öt jó évem (így is alig lett, alig vettek fel, csak Bóka és Sőtér professzor urak aktivitása billentette a nyelvet!), igaz, utána kallódólagosság, de szabad ottlikozás-mészölyözés-irodalomolvasás… műfordítás (az áldott Európa, Gondolat, Móra… s a többiek, soká-soká; majd jövőre, a Naptár, az „Az én Gergely-naptáram”, pontosabban Gergely–Kovács, de ezt meg fogom magyarázni, igen, az évre-év nézegetése során pillantok a mai kiadói helyzetekre…), tehát van, amit nem mondhatok ki? Mert baj lesz?

De: „Es gibt allerdings Unaussprechliches. Die zeigt sich, es ist das Mystische.”¹ Tehát van a megmutatkozó misztikus/m. Evidenciatörténeteim ihletője volt Wittgenstein, aki azt mondta, poézisként lehet folytatni a filozófiát, ez nálam, bocsánat, csekélységemnél, 1960-tól, nem sokkal W. halála után, áldása révén (misztikus), bármi csekély világrangban, megtörtént, máig zajolgat.

Tehát ha hallgatni kell róla, akkor a hallgatás mintegy ellenességi (magyarul, nálunk: politikai, max. radikális) tett? A fegyverek elhallgatását az elhallgatás fegyvere követi? Szépen hangzik, idéző hangulatú.

Nyomatékkal, tettleg hallgatok? Vagy csak tudomásul veszek? A misztikumot veszem tudomásul, vagy a termelési erőket odakint, bécsi árak, jönnek, s ösztöneimmel (idebent) babonásan nem szólok e (közhelyszerű) sejtésemről (baromi nagy meglátás!), ne rontsuk el addig az időt, szenvedjünk csak, hogy a lehetetlenné igen gyorsan váló jobboldali álom (téveszme!) helyét hosszú másfél évtizeden át a „baloldal sincs!” felismerése váltja le, folyton leváltja, pontos vagyok. Aztán hogy emez sincs, az sincs… na, szép ideológiája a (most olvasom, júl. 4. a napilapban/magam ott) gazdasági versenyképességnek. De hát ezt is megírtam: nekem kifejezetten (és a „7”-est félresöpörve) mondta informátor, maga egy kiadó vezetője, hogy elhagyták fordítói, mert gyermekmunka, ázsiai gyermekm. jegyében honorálta őket, mire én tüntetőleg keveset kértem, de azt is, hogy ne izélgessenek a javítással, és előre fizessenek. Messze több volt csak a terjedelem is a magam által kért éhbérnél? Nem tudom. Az.

(Informátornak nevezek mindenkit, aki – beszélgetvén – főleg rólam a pofámba valami kellemetlent mond. Kér. Rá céloz. Jövendöl. Az csak rossz lehet, nekem.)

Az elder-felhár jegyében mármost védtem magam. Felderítenem nem volt miből a mai lecsúszottság elkövetkeztét, elhárítanom… be se fejezem a mondatot. Ez a nem-mondom-ki babonaság, mint mészölyi lelki higiénia (na kösz!) volt az elder-felhár.

De elder-felhár (emlékszünk: elderítés és felhárítás) csak akkor létezhet a „7” dolgában, ha az a „wovon” konkrét. Mondtuk. Ha megvan, mint egy kavics. Akkor tudom: erről nem beszélek. Még azok a ködös érzetek (nem érzületek! vigyázat! prezenciákról írok, s látszik már, hogyan értettem, nem preferenciákról, prekoncepciókról etc. és pretc.!), hogy bécsi árak és hogy még mi lesz, azok is konkrét „amiről”-t mutatnak. A „wovon” megvan, mint egy hangzó fon, Wovonetika, németül is megcsinálom, szerintem korrekt: Wovonethike! Na.

Kérdés csak, hogy a „7”-es teljesen etikai követelmény-e? Szerintem alig az. Vagyis: ha a világ filozófiailag helyesen (tehát az egyedüli érdemes módon) történő felfogása minimum ábrándkép, sőt, cél, sőt, parancs, sőt, az egyedüli igazi VAN, s nem csupán a hitványabb „valódi”, akkor ez a „Wovonetika” nem a maximum. Minimum, hogy etikusak legyünk. Ne hagyjuk le teljesen a járulék-fogalmat (főleg ne úgy, hogy az ellenkezőjébe csapunk át, ne legyünk így indolensek, mert az… stb.), de az egyedül érdekes – megcélzandó, állagában helyeslendő – világrend az, hogy/ha a misztikust meghagyjuk kimondhatatlan voltában. Ha nem törjük be a kereskedő tárlójának üvegét, ha nem gyújtjuk fel a gyümölcspiacot, nem hagyjuk lelketlenül tönkremenni a túl nagy rétegeket, is. De ezek sem jó példák. Wittgenstein „7”-ese, hogy végképp vállaljam az okoskodás vádját, annyiban totális, hogy nincs rá külön felhozható példa. Hiszen akkor arról beszélni lehetett volna etc. Így a „Wovon” nem is külön-etikus, mert nincs külön-tárgya (ezt nyilván mind elmondta már a szakirodalom, s nevetség tárgya vagyok), tehát igenis a misztikus (nevezzük így), én ezt nem tartom kizárólagos tartalom-meghatározásnak a „wowon” esetében, s nyilván Wittgenstein sem tartotta, hát azt hiszem.

IV.

Az információ hívságának alapesete lenne tehát, ha a „7”-es jegyében ennek a „wovon”-nak a tárgyát (könyékkel oldalbabökősen) megneveznénk. Fülbe sutyogva. Nem. A misztikus, vagy a „kimondhatatlan” nem így a „7”-es tárgya. Sőt, tovább ennél: nem így VAN. Mondok példát.

Amiért magamat impertinensnek, arrogánsnak, prepotensnek (a mások szeme szerint) elképzelni tudom ma már, ez (is) akkor: hogy ilyeneket mondok (érzületezek, s talán sikerül kimondani, talán az érzület nem a szélső „7”-es értékek egyike): „nem fejezek ki óhajt… nem kérek… nem jelzek kívánságot… hanem közlöm, ami velem, bennem, révemen, általam etc. VAN”. Ez nem hangzik jól. Ld. a jelzőket.

De ha valami, akkor ez (ennek a VAN-nak a kimondása) információsemleges.

S nyomban itt a kérdés: vajon…? Az-e? (Az angol „I wonder” vajon hogyan eleme a „7”-nek, a 6.522-n át (ott a Mystisches).

Elképzelhető-e saját oly-állapotunk, hogy csak a… nevezzük így… „das Mystische”, tisztábban: „a 7-es elem(iség)” érvényes bennünk, révünkön, általunk, velünk?

Nagyralátás nélkül mondom ezt, nem mondok semmi olyat, hogy pl. ezen állagomnál többnek tartanék 180 000 000 forintot (felhívom a figyelmet: Cervantes-díj, Spanyolország, vagy inkább 200 milkó), nem mondom, hogy boldog vagyok ezzel a VAN-és-kész állapottal. Ebben ellentmondások rejlenek. Mert igaz ugyan, hogy levelekkel, pénzecskével (alig!) várom a postást, folyóirattal, könyvekkel, jó hírekkel, de a VAN nálam az, hogy szombat-vasárnap postás sincs, senki sincs, ha csak verebemmel vagyok… van az elder-felhár, ha írok ilyenkor, ha napomat szervezem, és van a közönséges felderítés, tudni mindig, Totyi veréb, aki őrült kakadu nyáron, nincs-e a lábam alatt, a szőnyeg alatt, fejét nem dugja-e ajtórésbe, melyet a léghuzat ráránt aztán, és elhárítás, parasztosan rá ne lépjek, minden eszközzel 100%-ig legyen ez a világi „van”, kis betűk, na ugye. Holott a Totyi élete nagyobb van, mint az én összeélt (nem érzületi! összeélt), éppeni VAN-om.

Ergo az evidencia nem értékszempontú.

A felderítés ismeretszempontú, információközpontú, a komplexebb elder-felhár nem. A lófogadás is elder-felhár volt, mikor jól csináltam. Mikor a misztikusnak (benne) én ilyen VAN-ja voltam.

Mert pl. – – – de előrebocsátom ismét: ne beszéljünk a lovakról, az angol–ír, bukmékeri változatot, a piac nagyságát, s akkor nem mondtam, Hong-Kong, ahol egy nagy futamon annyi pénz van, mint Németországban egy fél év alatt az öszszes galoppversenyen, na… vagy Japánban… meg se rezdül a piac, mondjuk, 8-10 milliós plusz tétre… nálunk a magyar Derbyn az idén az 5-6 millió forint volt az örökrekord. Ehhez képest és a honoráriumokhoz képest és a jövedelmekhez képest neveztem a mai magyar irodalmi díjak többségét abszolút magasnak. Én ezt tényleg nem azért mondtam, mert okvetlen kérnék egyet is. Mondtam, megnyilatkozásaimban (végtelen prepotencia!) a VAN van, nem az óhaj, a kérés stb. – de a vélemény: informálás.

A vélemény-kifejezés informálás, ismétlem el (mint szószátyár).

– – –„félbehagyja mondatait”, na. Mert például a lóújságban ott van minden lehetséges (közmegegyezéses) információ. Hohó, az információ közmegegyezés-komponense. Van, amiről nem informálunk másokat. Vajon Niels Bohr vagy Einstein purcintott-e büdösebbeket? Min vesztünk öszsze otthon, hogyan, mely következményekkel? Bár szó (és kép) mindenről van, lehet (főleg lehet), de nem az információ csatornarendszerében.

Olcsó vicc, hogy a csatornatöltelékség-jellegű információ a csatornákon egyre inkább… stb. Ld. TGM: gagyizene-rádiók, kereskedelmi-mit-tudom-ének. Ez nem a „7”-es kérdése.

A „7”-es kérdése nagy-nagy információs kérdés.

A szóismétlést is vállaljuk érte.

Tűzbe teszem érte, ahogy a mai viccelődés divatja dívik, na, akár a szóismétlésemet. (E viccelődést már meg-megtámadják, de fel is magasztalják, másrészt. Tohonyaság, önérvényesítés van: marad és „dúl” a kánon!) is.

V.

Tehát: hogy „senki földje” – ez ismert fogalom, istenem. A semmi ágán a szív (divatjegyben szólvást), senkiföldje egy csecsemő szeme (Pilinszky), ki is, a csecsemő, először néz a mi éjszakánkba (szép azért ez nagyon, maradnak megrendítő szépségek, na), és így egyebek.

Valaminek csak a senki földje marad. Hát az, mit tegyünk. De ha a „wovon” szemernyit is valami, mondjuk, képzetesen tárgyas, akkor ennek a tárgyságnak a senki földje sem marad. Mert bármennyire a divat, az érdek, az érzület stb., nem folytatom, nem tartok soha panasznapot! diktál, is, azért az, ami információvá nem tehető, ki nem mondható, csak „van”, sőt, VAN (a „7” a VAN!) – s akkor? Hol van a helye?

A senkiföldje már valami. Már van. Birtok. Mint a lerombolt tornyok helye. Építkezhet rá az érzület. (Szerintem Kerry is megépítené. Nem azért, mert neki drukkolok, bár igen.) De az a VAN, mely a „7”-es parancsa alá esik, s még ha nem tárgy is, csak reláció, nagyon el van árvulva.

Hát ez az, ezt ne hagyjuk másra. Hogy jó, nem tárgy a „wovon”. De reláció. Már a lónál is azt mondtam: ne emlegessék nekem, mert nem tudják, ha az angol–ír–hongkongi stb. változatát nem ismerik ennek az üzletnek, miről beszélnek. Puszta szívélyességből a verebemről tessen beszélni, az irományaimról, tessék ügyemben verekedni, verekedtem én is eleget másokért (Ottlik stb.), de ne tessék a lóról. Mármost ez a „7”-es spec esete. Nem lehet beszélni (ők nekem, ne beszéljenek, nagyon kérem) „a lóról”, mert nincsenek benne a képben a relációt illetően. (Brr, mégis.) Aztán: „7”-té válik az egyoldalúvá nevelt, elpolitizált, el-ez-a-mi-kis-helyzetünkizált ízlés, érzület. Nekem már halvány reményem sincs pl. 66 évesen, hogy spontán érzületi gyulladást kapjanak tőlem 150-nél többen! Csak úgy mondom. Már a gyönyör számosság. De nyilván a nyugat-dunántúli dombvidéket sem éltem át úgy, a keleti partvidék bohémvilágát, a gépkocsit, a gyermeknevelést, a körtefa ápolását, az outback kérdéskörét etc., hogy ne a „7”-ben lennék vele: relációismerethiány okán fogjam a szám!

Ellenben így ezek a dolgaim, mert ezek, amiket soroltam, lehetnek a dolgaim (ha gyarlóságosan is!), nem szólalhatnak, a senki földjéig se jutnak, ergo valami ál-misztikusnak a halmazát növelik… de itt nagyon beugrik ez a halmaz-dolog… szerintem a „hallgatni kell arról” halmaz nem teszi nagyobbá a pozitív-egész-számként-kimondott dolgok halmazát (vicc csak!).

VI.

Eddig az információ hívságáról esett, tudom, a legkevesebb szó, s ezzel még várok is; semmiképp sem lesz nekitámadás-jegyű majd az sem. Másokat se erre bíztatok: csak nem értem, hogy nem jön ez.

Ellenben nyilván lázasan érdekli Olvasómat, mit jegyezgettem fel ma közvetlenül azelőtt, hogy dolgozatom írására a „7”-et nem tartottam (végre) érvényesnek, s kezem rongálásába fogtam.

Az információ tündér-esete: ha valakinek elmondom, harmadik ujjam is zsibbad-lerohad a bal kezemen… na, még le nem rohad!… mert egy ujjal gépelek, bár jó gyorsan, s három ujjam 40 éve behajtom… jön a válasz: ne olyan görcsösen… menj kérlek mégis orvoshoz vele… informál az illető, mi ilyenkor a helyes. Ez vicc, dehogy informál. Erről nem. Informál azonban ember és ember lélektől-lélekig-viszonyáról. Hogy mekkora a távolság. Vagy hogy „7” alá kell vonnom a magamról tehető ily közléseket, mert arról sem kell beszélni, amire nincs válasz. Wittgenstein 6.4321: „a tények mind csak a feladatba tartoznak, nem a megoldásba”, vagy micsoda. Valamint, még szebb: 6.5: „Az olyan válaszra, melyet nem lehet kimondani, a kérdést sem lehet kimondani.” Kb. fordítom.

Ez válasz. Az orvos-ügyre. Az éhezőművészség dolgára. A szomszéd falu dolgára. Hogy egy élet is kevés, nem értünk át, lóháton, bringán, ifjan se. Hm. Persze. A nekilódulás gátlódik meg. A „nem szeretem, ha megindítanak” – nekilódítanak –, rég kérdésem volt, bocsánat az információért. Még Mészöllyel stb., nagyon sokszor megírtam, A csendes amerikai mottója. Nem okvetlenül (s ezt először írom, na tessék! ezért is ismétlek sok mindent annyiszor: jön új kontextus!) az van, hogy görcsös (!) kötelesség-fogalmainkkal hajlunk a nekilódulásra, ha felbőszítenek (így informálnak), hanem mert a „7”-eset forgott fenn. Nekilódításunkra az illetőnek semmit se kellett volna mondani. Az első tiszta, egyszerű hívság-eset: ő megmondta! informált minket! Aztán olyan is, ami lett belőle.

Informátoraimról (vagyis akik leírják… eldumálják stb.) se nagyon más a véleményem. Miért jók a szombat-vasárnapok? (Közben én tépem legvérzőbben a szám, hogy vacak – ?! – párizsi külvárosokban is van szombaton posta, sőt. Miről informálom, akinek ezt mondom? S akinek a telefon-se-stb. közlést teszem? Nem vagyok-e teljes egészemben „7” így? De ez nem az EmmáNyóc, nem a fektetendő nyolcas, a végtelen! Ez a zárt kisebb egész, a „7”. De akkor hogyan van benne a misztikus??)

Mivel mohó érdeklődés lehet, miket jegyzeteltem még, nekilódulásom előtt, tessék.

VII.

„Más témáim is vannak azért, nem csak ez a hülye információ”, írtam egy könyv előzéklapjára, már a piacra igyekezvén, s mert cipőben voltam már, nem akartam bejönni épp, ezerszer bejövök. „Pl. M. O. miért ilyen? Hogyan éljek? Hogyan oldjam meg egy-egy napom, belezavarások nélkül is?” Végül: „Ezzel hogyan vagyok a 7-es?”

Na tessék. Egy lópélda: 1996-ban? 1997-ben? közvetítettek londoni irodákon is nagy párizsi versenyeket, a szuperhétvégét, Longchamp etc., angol lovak is voltak ott bőséggel. De az érdekes egy páros volt, Anabaa és Kerstyna. Alec Head a trénerük, az egyik ló a Head családé, lovagolja Freddy Head, a fiú. Öreg menő már ő is. A másik ló Wertheimer báróé, ha jól mondom. (Nem, nem Wildensteiné, a szuper-műkereskedőé. Megjegyzem, pozitív információ: a Piccadilly mögött, eleve a Dover Streeten, az Albemarle Streeten és a New Bond Streeten sok klassz galéria, modern, megtekintendő! Napra nap jártam ott, evidenciakönyveimben írtam történeteimről. A Cork Street azonban a csúcs, ott Wildenstein pár üzletet megvett már.)

Az Anabaa hiperfavorit. 4/5, ez azt jelenti, 100 fontra 80-at ad, mínusz 10 font irodai adó (hogy aztán adómentes maradjon a nyeremény). Na ja. De vicc, a Kerstyna a következő esély, 8/1, azaz 100 fontra 800 font. Két jó éhkoppos utazás teljes pénze, de milyen bőven. 790 font. Pláne akkoriban még a repülőjegy, a szálloda (a nyomortanya, ahol laktam), s így tovább. Meg Londonban eleve éheztem, néha spendáltam csak, jobb nyereményből, spanyol májas, boros vendéglőt. Különben hétdecisek és kenyér, cigi, slussz. Alvás.

Informálva voltunk. Két Head-trenyált ló. Az egyik saját tulajdon. De, ismerem a témát, visszaigazoltak szakértők: nem biztos, hogy kedveznek a nagyúrnak, ilyenkor. Tán legközelebb. (Legközelebbre a Kerstyna lesérült, karrierje kegyetlenül véget ért. Sejtették? Á.) Summa summa: nem játszottam. (100 fontom ilyen célra épp nem is vót, „épp”, na.) Hát Kerstyna nyert. (A többi ló 10/1 etc. volt.) Ilyen különbség. De a lényeg: a 80-hoz és a 800-hoz is ott volt az információ. (A szaklapot, ha az elder-felhár ihlet nem kap szárnyára, vagy nem dolgozod ki – még elbukhatod attól! – lovad decemberben márciusra… s az is rettegés, az is szerencsejáték, bár nem az, de ez „7” téma, igen, a szaklapot fél nap tanulmányozni kell 7-14 versenyfutamért stb., nem ez a tárgyunk itt. Vagy mégis? Az információ? Hívság a túl sok információ a szaklapban. Egy-egy futamról egy Timesnyi oldal, kettő. Egy-egy lóról külön is egy 3/4 Beszélő-oldal! Hát ez attól függ. Hívság az információ, ha ott informálnak téged, ahol eleve cselekedned se kell. De ez közhely. Csak ott nincs előre meghatározva, kell-e, sem. Pl. én a börzehíreket, a valutaárfolyamokat, ma már a hirdetéseket stb. egyáltalán nem nézem a napilapban. És még sok mindent. Szinte semmit se nézek. De TGM-et és Gazsót elolvastam! S jó, hogy!)

Felírtam: „informálok-e bárkit is, ha azt mondom: én nem pozícióért, nem igazságért, nem párbajkódex-jegyén küzdök, hanem a szakszerűségért!” Na és? Hogy Anabaa és Kerstyna (Krisztinaváros, de az eszemben volt ez az elder-felhár szárnyú infó, belülről!) sokkal tisztább képlet, mint… de olyan kicsi irod. jutalom, nevesebb, nem is nagyon van már, mint az akkor 300-zal szorzandó 800 font lett volna, 240 000 forint, ah, kinek adnának ily pöttöm díjat? De Kerstynát megcsinálni! Jó, minden mást is meg kell csinálni.

A korlátoltság, más-oldalúság, ellenségesség, más-érdekűség ellen kacatolok? Mondom, még ez a dolgozat; aztán jövőre jön „A” Naptár.

(Ott is ugyanez fog jönni, informálhat bárki. Elhiszem.)

Legbensőbb dolgaid J-témák? Megvannak… na tessék. Amiről (mert nem politikai kategória ez!) abszurdum beszélni… arról se lehet. Kivel? Senkivel. Ki kell bírnod, hogy nem beszélsz fontos intern dolgaidról. Színterük? Sokféle. Tehát a 7-es: absztinencia is? Betegítő, így?

Az ételek elhagyása, utazások elhagyása: milyen információ valakinek, aki nem ismeri Kafka idevágóit??

Az absztinenciáról, azonban. Mulatságos állapot, mikor már szenvedsz az elhagyástól (sör nagy mennyisége nálam, szerencsére a bort és a cigit kilökte a sör), de még nagy a pocak. Ez röhejes állapot!

Hívság az információ (részemről), ha elmondom hősies 17. napomat sörtelen, miközben még ujjal lehet mutogatni a terebélyemre!

Az irodalmi dolgok: mit akarsz? Ezt kérdezi vissza, akinek véletlenül én lettem magamról informátora. „A helyeden vagy.” Ez is vicc. Nincs „hely”. Vagy élő folyamat az irodalmad, vagy a fenébe vele. Akkor sokkal fontosabb dolgok vannak már nála. Ismétlem: hogyan éljek… Totyi élete… lefogyás… kapcsolatok.

A „többször megír”… a „fausti omnipotencia vélelme” jár vele… a „bőbeszédű” (bájos volt ez a „szószátyár” és az „okoskodó”, hogy így szószerintiségében informált engem a cikk magamról!) – mind információs kérdés. Milyen érdekes. De sem pozicionálni nem akarom magam, sem az igazságomat nem akarom.

Hiszen az nem a VAN. (Ugye, ugye? Nem „akarunk” semmit. Ami megtörténik, amihez hozzájutunk, netán, az VAN-jegyű legyen. Ítéletnapig várhatunk így./Jó, de nem várunk stb.)

Kedves információ volt (írtam nyilván!) a „téged elismerni elismernek, de nem szeretnek… nem nagyon”. Jó. Kit nem szeretnek? Mik rólam az információik? S az információt fogadó állag is nagyon fontos. Van olyan eleve-adott állag (érzület, mechanizmus) az emberben, amely másítja az információt, mely utóbbi eleve relatívnak is mondható sokszor. Mivel a píárt végképp elvetem a magam részéről (hohó! nem! most, hogy „bár-talán-iparművészeti-tökélyű, de tökélyes”) regénykémet megírtam, a 13:87 címűt, magam is bombasztikus jelzőkkel illetem leendő fülszövegen stb., de ez semmiség, nem ez a piacosítás, én inkább csak élvezkedem ezzel, csak olvasásokra hagyatkozhatom. Aminek olvasnak, az vagyok.

VIII.

(Van az a fajta magány, hogy fényes nappal szürkeség lesz tőle, ha egy árva szál asztali lámpát lekattintasz. Ez: gyerekkorod óta!!)

De így az is meglehet, hogy műveim nem informatívak, hanem dezinformálók. Nem kell levezetnem, miért. Ha az információnak nem jár „elöl” jó elhárítása (elhárítani a tévképzeteket), vesztett ügye van. Mert erről a szürkéről kellene…

Jó, ez nem ügy soha. De ha gyakorlatilag nézzük, azzá válik, öncsalás akkor, hogy nem az. (Inkább: elder-felhár.)

Szív, színvonal, jelleg stb. kell az információ fogadásához. De Anabaaa és Kerstyna esetében szív nem kell, jelleg talán… pénz kellett volna feltétlen, de a zsebemben maradt volna akkor is. Kell a megnyilvánuláshoz is a misztikum. Mint információ? Holott a misztikus épp a „7” alapja?!

Kell a racionalitásnak egy alkalmazott esete? Feltétlen. De hogy Headék nyernek-e a saját lovukkal (sprint táv, tehát hamar szín vallódik, az volt a verseny), vagy Wertheimeré nyer? Vagy a jobbik, csak úgy?

Racionalitás vagy titokzat informál engem, a játszót? Hagyjuk ezt. A Naptár majd közöl dolgokat: tervezett könyveim, megírt könyveim… fordításaim, folytatódásuk és elapadásuk… „sorsuk”. Ám itt legalább annyira információ híján vagy, mit tegyél. Sok minden szól egy „ló” (kiadó, lap stb.), egy út mellett. Ugyanígy sok ellene.

A kérdezés, cselekvés és etika itt nem tárgyalható kérdéseihez a Tractatus 6.422-jét ajánlom!

Némi vigasz egy jó információ: valaki írja magáról, vitába fog szállni néhány „recenzorommal”. Na végre! Meglátjuk.

IX.

(Ez akkor egy kellemes dalolás. Vissza az igazhoz – irodalmat ide!)

„Nem tudtam én dalolni nektek…” Ha információ, informátor stb. körén hozom elő ezt a csonka Kosztolányi-idézetet, hát máris félreinformál. Zsargonban feltétlenül.

Nézegetem jegyzeteimet.

Verebem is informál engem. Üvölt, repül: annyira írom ezt, hogy elfelejtettem leszedni a takarást a salátájáról, meg a fotelba se ültem, ahol az általa odahordott füvek + én = az ő (egyik fészke). Hol elviselhetetlen „rossz”, hol ugyanígy „jó” ő!

Felírtam: az információk világa nem okvetlenül a racionalitásé. (A „bulvár”-t hagyom. Másféle cikkek témája legyen. Hogy teli igazságtartalomként közölnek valamit, ami másnap már nincs úgy. Shaw kiviccelte magát már ezen.) De ez komolyabb dolog. Hogy az információ = az ész szava. Az avantgárd hanyatlása. A modern képzőművészet bankosodása. (Bankok etc. vásárolnak.)

Rossz oda-vissza információ-játék volt a 65. mező-dolgom. A sakktábla, mindegy, csupa fehér, és hogy ez egy feladvány. Csak a teljesség kedvéért mondom el újra. Egy eset. S a megoldás – fejjel lefelé írva, na, vicc – ez volt, a lap alján: „Mi lesz a 65. mező?” De ezen elkezdtek gondolkozni, s hozták nekem a megoldásokat. Rossz állagról informáltak, s magam is rossz útra tévedtem. Elfelejtettem, hogy a kérdés a megoldás. Az érintkezés (szellemi, emberekkel) „rosszra vitt” hát. Racionalitásra, ahol – persze, volt racionalitás, de más volt már!

Az információ „másik” lehetősége, útja: nagy csábítás. Nekem, hogy „naptárasítsam”, ami ide nem fér. Az információ, ha írói kerete van, az irodalom szabályainak is alávetettje. Eleve nehéz hiteles információnak tekinteni olyasmit, amihez több „mellékes magyarázat”, kiegészítés (lábjegyzet stb.) kell, mint amennyi a dolog korpusza maga.

Ha tehát az utcák stb. elfáradása az információm tárgya, vagyis az én utcákba-fáradottságom, ez jó információ lehet, bár nem „értik”. Nem jó információ, ha kiderül: van mellékmegoldása. A sörözés zsebből, jó pluszmegoldás volt. (Nem jó, mert: parkok látogatása stb. Ha már, adhatom ezt az információt, kocsmába etc. be nem teszem a lábam.)

De ahogy a fogyás – és a rettenetes költségek elkerülése – érdekében a sör drasztikusan elmaradt, és most semmi sincs, az utcákból most zártam ki magamat végképp. (Utcáktól el stb.)

Így azt is mondhatjuk, hogy az információk kiegészülnek, gazdagodnak. Az információ hívsága ilyenkor az, hogy abszolutizálunk egy adott helyzetet.

„A sötétebb kép a sör elhagyásával alakult ki!”

De még ez sem minden. Amikor tegnapelőtt reggel úgy mentem el itthonról, hogy kifejezett ellenszenvem volt bármi képzelhető célom dolgában (cél: Vásárcsarnok, más piac stb.), ez nem lett volna jó tájékoztatás. (Mellesleg: információ = informálás folyamata és tartalma; szerencsés szó.) Mert ahogy kimentem, az utcán elkapott valami mégis-rokonszenv. Az ellenszenvben kitomboltam magam, már képes voltam újra érdeklődni. S maradjunk is ennyiben.

Amit „nem ebből” elmondtunk, épp elegendő, hogy esetünket ne lapos átlagba sorolja. S ahogy ezt az írást javítom, borítékolom, feladom, jön az újabb információs matéria: állapotom összetevői, okai? Kialvatlanság? (Minden este 8-kor fekszem.) (Igaz, 4 előtt ébredek, kelek.)  Fáradtság (évek munkájától)? Ld. Elültem, de nem mint az esti szél, hanem magam. (Elültem magam stb.) 3. A nagyobb súly? (Megy le.) 4. Kajahiány? (Éhezem.) 5. Maga az elvonás?

Aztán jönnek az aggályok: a „7” nem az őszinteség félbehagyása-e? (Súlyos kérdés, mert lehet az. De megmondtuk: filozófiát csak a lehetséges végső őszinteséggel…!) (Egy Totyi kérdés: „Közben tán rég más halál várja? Csak nem vagyok felőle informálva?!”)*

De elég! A Naptár-sorozat, melyet szétszórok, hiszen annyi év volt, annyiféle év-szekvencia, év-halmaz képzelhető (a 4-esre végződő évek, a 0-s évek, három-három év egymás után stb.), ezzel az első címmel fog kezdődni, majd, 2005-ben:

Minden-hatás vagy kitettség?

S ide az avulástól, az öregedéstől a nyitottságig, a kényszerekig, becsapottságoktól a reális felismerésekig minden fér. S nem kell olyannyira csínján bánnunk a feldolgozási móddal, mint a „7”-nél (ami tárgyunk volt), hogy valamelyest szórakoztatóak is legyünk.

Rajzolatul Zénón felezési-elmélete alapján (hogy ha megtesszük mindig az út felét, sose érünk az „egy”-re) egy gijjotint, Hérakleitosz alapján egy hullámzó kötél-hosszú bitófát adunk, az örök élet jeligéjére. Hogy azért nem vesszük oly komolyan se magunkat.

(Csak úgy pont 2004 júliusában)

* PS.: Mégis, nagyon is komolyan vesszük. Senki ne maradjon ily információ híján: nekem mindig megadatott a végső önelpusztítás lehetősége. Nemcsak a „le a…”-val, nemcsak fizikai atrocitásokkal, tűzoltóautóval stb. De Totyival. Mindent megtesz ennek érdekében. A szőnyeg színébe olvad. Állandó (írtam ezt!) felderítés, hol van. Derekas élet. S akkor: az írás? Nem mentség! Belerepülhet a billentyűk közé. Így infózz.

Jegyzet

1          Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez megmutatkozik, ez a misztikum.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges