Skip to main content

Bevezetés – csak kezdőknek!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Avagy: Mi a különbség az erotika és a pornográfia közt a moszkvai rendőrkapitány szerint?


Micsoda mocsokban, micsoda fertőben leledzik megint a mi szegény Oroszországunk! Pedig nemrég még minden nagyon jó, minden nagyon szép volt. A nyalka belügyes legények megfojtották a Jisót, az utolsó pornográf cseppet az erotika tengerében, s mindjárt mindenki fellélegzett. Könnyebb és vidámabb lett az élet. Még az inflációt is derűsebben nyögtük, még a Csecsenföldön harcolók is jobb kedvre kerekedtek. Mosolygós statisztikusok vetették rá magukat a pornográfia bevett várára, hogy mindent szépen összeadjanak, mindent szépen megszámoljanak. Ám ekkor szörnyűséges dolgok derültek ki. A pornográfiának nemcsak hogy az írmagját nem irtották ki, hanem még dúsabban virágzik, mint valaha. Gyorsan közvéleményt kutattak hát a frissnyugdíjasok, mint lakosságunk legreprezentatívabb rétege körében, nyílt, őszinte, mi több, időnként kemény formában adva fel a kérdéseket. „Volt már dolga a pornográfiával?” A válaszok: „Naponta többször is” – 60 százalék, „Csak azzal van dolgom” – 20 százalék, „A-jaj” – 10 százalék, „Kikérem magamnak” – 10 százalék. „Mi a pornográfia?” – „Nemi aktus” – 90 százalék, „Mozi, zene, rap” – 5 százalék, „Egyéb” – 5 százalék, teljes zűrzavart árulva el a dolog velejét illetően. Pedig szerkesztőségi postánkból is jól látható, hogy az oroszországi lakosságot ma egyetlen kérdés kavarja fel: hogyan lehet megkülönböztetni egymástól a pornográfiát és az erotikát? Ráadásul a pornográfia frontján újabb hadtestek sorakoztak fel: falloszimitátorok, művaginák, gumianuszok, bábuk és más egyéb undokságok. A tanácstalan levélírók gondjain ezúttal Probkin őrnagy, a pornográfia elleni harc edzett katonája enyhít. Egyszóval: meddig erotika az erotika?

Kezdjük a nőkkel, mondja Probkin.

Ha egy nő lemeztelenítette pornográf helyeit, de még dupla vattatakaró alatt piheg kikapcsolt lámpa mellett, úgyhogy egy lélek se hallja, egy lélek se látja – ez természetesen még tiszta erotika. A százszázalékos garancia érdekében persze jobb, ha az illető hölgy ráadásul süketnéma, mi több, ütődött is, akkor végképp nincs semmi kockázata annak, hogy a pornográfiának akár a határát is súrolja. Ha viszont a hölgy az említett, 60-as méretű, másodrendű frissességű, Csuvas ASZSZK Lenin Rt. márkajelével díszített alsónemű levételekor épp egy ott lábatlankodó, kövér, rózsaszínű malacba botlik, majd felvisít, s magára rántja a függönyt, a vodkát meg a kötözött sonkát, a fejére borít egy tál savanyúkáposztát, s ha még ezenkívül ott lábatlankodik éppen egy sertésztenyésztő is kínai tolldzsekiben, igaz, tökrészegen, aki, az asszony hátuljánál elhelyezkedve már elő is húzza kigombolt sliccéből a második üveg vodkát, hogy koccintson vele – nos kérem, ez már tiszta pornográfia. De még csak puha.

Ha viszont ott terem egy fotós, aki mindezt megörökíti, majd ráadásul a fotókat le is közli a „Gyerekeknek kölyökállatokról” c. rovatban, akkor ez már kemény pornó minden tekintetben. Először is, a nő kövér, tehát pusztán erotikus fotózásra alkalmatlan, arc helyett különben is csak egy tál káposzta látható, meg egy nagy fenék, bal partján a jól kivehető tetoválással: „Itt járt Vászja”, a jobb partról meg a múlt háború emlékére egy repeszszilánk meredezik ki, a nő talpa is leginkább a ’17-es proletárforradalom idején használt utcakőhöz hasonlítható – nos erre egyetlen szakértő se mondaná, hogy csupán a nyugati divat utánzása lenne. Különben is, a felvételen alig domborodik ki a kép eszmei-művészi mondanivalója: csak a háttérben villan fel egy pillanatra a Vadpofa című irodalmi mű nyitott példánya, finoman utalva a sertésztenyészet sertésztenyésztőjének intellektuális színvonalára. A tapasztalt szakértőnek még az is rögtön feltűnik, hogy bármily értékesen nevelő hatású, de mégsem hazai termékről van szó: nevezett regényben Juan Alberto ugyan utánzásra méltó gyöngéd erotikával szereti Luisát és az ő rokkantkocsira kárhoztatott bátyját, de erre csak egy mexikói lélek képes, nem a mi sertéstenyésztő honfitársunk, csak hát, istenem, a piac az piac.

Igen, kár a mi nagy birodalmunkért, sóhajt fel Probkin őrnagy, de nincs még minden elveszve, ha honfitársaink ilyen bonyolult korszakban sem vetik meg a könyvet, legyen az bár mexikói. Egész lakosságunk átrágta magát például Freudon, s tudja, miért káros az exhibicionizmus – állapítja meg elégtétellel Probkin őrnagy, alkotó értelmiségünk kollektív levelét a kezében tartva. „Mélyen tisztelt Leonyid Iljics! Az Okruzsnaja 46. számú ház előtt rendszeresen megállnak mindenféle gyanús alakok, és mindenféle undokságokat húznak elő a sliccükből. Mélységes aggodalommal tölt el bennünket, hogy az exhibicionizmus istenkáromló címkéjével takarva be akarják csempészni utcánkba a pornográfiát. Annál is inkább, mivel reggeltől estig az utcán tartózkodnak lelkileg amúgy is kiegyensúlyozatlan gyerekeink, akikre egy előhúzott hímtag látványa kiszámíthatatlan következményekkel járó hatást gyakorolhat.” Erre a levélre Probkin őrnagy és osztaga személyesen és tettekkel reagált: menten kiszállt a tetthelyre, ezúttal csupán magasrendű eszmeiséggel és gyors észjárással felfegyverkezve – nehogy azt gondolják, hogy a rendőrség azonnal pisztolyt és vakgránátot ránt. Körbekerítették a körzetet, a megrendült lelkületű gyerekeket kiemelték, s állandó lakhelyükre szállították, majd pedig a nevezett 46-os számú ház sarkánál valóban megállapították, és adatokkal alátámasztották a tömeges hímtagmutogatás 15–65 életkor közötti férfiúk általi elkövetésének tényét. Közben persze fény derült egy apró mellékkörülményre is: a szóban forgó gonosztevők egyáltalán nem az exhibicionizmus perverz aktusát hajtották végre a metró felé siettükben, hanem a tömeges vizeleteltávolítás amúgy ugyancsak nem engedélyezett aktusát (merthogy a nevezett házban zugsörkimérés nyílt), amit a szakértők döntése értelmében nem lehet előre megfontolt szándékkal elkövetett pornográfiának minősíteni, mindössze a cselekvő szándékától függetlenül előállt erotikának.

És ezt teljesen törvényesen megtehették, fűzi hozzá Probkin őrnagy, az Állami Duma ugyanis immár harmadik olvasatban is elfogadta azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében csak a pornográfia tiltott, az erotika nem, s immár a helyszínen döntik el a rend őrei, mi számít pornográfiának, mi erotikának. Mind a mai napig reménytelenül kóválygott a Btk. 228-as cikkelye alapján tett feljelentés következtében az ügy a bíróság és a nyomozás között, a kirendelt szakértők véleménye rendszerint fele-fele arányban megoszlott, ami roppant kínos volt mindenkinek. Most viszont a rendőrség magára vállalta ezt a gigantikus munkát, ami természetesen kiterjedt ismereteket igényel a jogtudománytól a művészettörténetig. Csak hát, lássuk be, ki vállalná magára ingyen, hogy felelősséggel döntsön: erotikus-e a Méhtenyésztők kisenciklopédiája. A helyszíni értékelés egy-egy könyvesbódénál elérte a 10 millió rubelt is – készpénzzel, zsebbe –, így azonban minden áruba bocsátott könyvbe belekerült az „erotikus” boldogító pecsétje, még az Amur menti légiközlekedésbe, és a bibliofil ritkaságnak számító, tunguz nyelvű Sztálin-összesbe is. Pofonegyszerű megoldás, mindenki jól járt. A rendőrség, az ügyészség, még a könyvesek is.

Ha minden erotika, nincs pornográfia!                                           

Csakhogy volt itt egy újabb bökkenő: mégpedig az olyan segédeszközökkel, amelyeknek pornografikus rendeltetését még maga Probkin őrnagy sem tagadhatta le, egyébként is szervesen beépültek népünk mindennapi életébe. „Vettem tegnap egy nagyméretű falloszimitátort – írja Szaratov városából Marija Ivanovna Kehlerova háziasszony –, kiválóan lehet vele rósejbninek való krumplit szeletelni, amit imád az unokám. Nem pornográfia ez? Használhatom erre a falloszimitátort?”

Falloszimitátort mindenhol, és minden napszakban lehet használni, ráadásul az időjárás viszontagságainak sincs kitéve – hangzik Probkin őrnagy megnyugtató válasza. – Ha viszont a hároméves kisunokája ott a konyhában az ideiglenesen krumpliszeletelésre használt imitátort a szájába veszi, s kiadós használat után kékülni kezd, azt ne tekintse feltétlen a nemi élvezet jelének.

Érdemes vigyázni az Oleg típussal is. Ha nem rendeltetésszerűen használják, érhetik meglepetések, miként egy brjanszki kiskatona levele tanúsítja: „Vettem egy Oleget a menyasszonyomnak, ne unatkozzon, míg kénytelen vagyok távol lenni tőle. Egy év se telt bele, írja, hogy kaukázusi nemzetiségű ikrei születtek. Tényleg léteznek ilyen falloszimitátorok?”

„Vettem egy extraméretű gumivaginát – írja egy szenvedélyes pecás, T. Horkov Moszkva mellől –, nagyon jónak látszik arra, hogy szabadidőmben káposztát savanyítsak benne. Higiénikus ez?”

A legteljesebb mértékben – véli Probkin őrnagy. Számos találékony polgártársunk alkalmazza már ezt a tárgyat még sósuborka-tárolásra is, amit rendőrségünk melegen üdvözöl. Csak minél messzebb a bűntől!

„Összedobtunk egy kis pénzt egy műanuszra, most aztán hancúrozhatunk kedvünkre. Csak az a baj – írják aggódva egy barnauli szakmunkásképző pedáns tanulói –,  nem tudjuk eldönteni, hím, vagy nőnemű ez az anusz.”

Pedig sürgősen definiálni kell a nemi orientációt, mert ha netán hímnemű lenne, a homoszexuális perverzió egészen különös esete forogna fenn. Az a javaslatunk – teszi hozzá építőleg az őrnagy – tegyenek félre a sexshopban minden álszenteskedést, és tisztázzák a modell nemét ott helyben. A „Kacsingató Ánya” nagy valószínűséggel nőnemű, az „Álmodozó Igor” pedig hímnemű, feltéve, ha nem 25 százalékkal leértékelve vagy nagy tételben akarják a vevőre rásózni. Hogy akkor mit tegyenek, nincs ötletünk…

„Hogyan szerezzünk falloszimitátort, hogy eközben ne kövessünk el pornográfiát?” – kérdezi a Hegyi Altáji népi színház egy alkalmazottja.

Nem egyszerű dolog, vallja be mindezek után Probkin őrnagy. Először el kell dönteni, hogy élettelent vagy élőt akar. Ha az előzőt, akkor praktikus testszínűt választani, ne mondjuk olyan zöldet, amilyenre a laktanyabudit szokták festeni. Ne higgye el az eladónak, ha azt mondja, nincs ilyen. Arról is győződjön meg, nem vasból vagy rézből van-e. Igaz, hogy az ilyen tartósabb, kényelmességével kapcsolatban viszont vannak fenntartásaink. Nem ajánlanám a fafalloszt sem, különösen nem, ha gyalulatlan vagy göcsörtös dorongból készült. Keressék a költői nevű darabokat, a Raffaelt, az Artúrt, viszont kerüljék a Vászja bácsi és a Petrov közlegény elnevezésűeket, bármennyire is olcsók.

Egy magára valamit is adó nő persze eleven imitátort használ, azt is feltétlenül a „Hippopotamus” adatbankból választja ki, s utánvéttel szállítják le neki az óhajtott tapasztalt, „30 év munkaviszonnyal” rendelkező Arkagyij Ivanovicsot. Arkagyij Ivanovics igénytelen, nem beszél vissza, nem veri az asszonyt, egy valamit imád, ha munka után négy lábra ereszkedhet, és elmehet sétálni. Séta után evés, majd irány a bili, s ott ül szép csendben, míg csak fel nem hangzik a vakkantás…

(Fordította: Kiss Ilona)




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon