Skip to main content

Brüsszel, Budapest: ’56

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Beszélő: Az emigránsszervezetek intézményei rendre hazatértek. Értelmezhetem-e úgy, hogy az ’56-os forradalmat kutató intézet létrejöttével a brüsszeli Nagy Imre Intézet is hazatelepült?

Bak János: Király Béla, az 1989. június 16-i temetésen mondott beszédébe – egyebek mellett – azt is belefűzte, hogy a Nagy Imre Intézetet haza kell hozni. Mi, néhányan az egykori munkatársak közül, másnap azonnal elhatároztuk, hogy eleget teszünk ennek a programnak, annál is inkább, mert tulajdonképpen ma is vállaljuk az egykori intézet célkitűzéseit. Az egykori brüsszeli és a mai budapesti intézet közötti folytonosságot továbbá az is garantálja, hogy az egykori alapító munkatársak – mint Heltai György, Kende Péter, Molnár Miklós – továbbra is részt vesznek a munkában.

Beszélő: Leszámítva néhány publikációt, magáról a Nagy Imre Intézetről meglehetősen keveset tudunk. Ismertetné-e létrejöttének körülményeit, működését?

B. J.: Mindenekelőtt Heltai György aktivitásának köszönhetően az ötvenes évek végén rázódott össze az a társaság, mely az intézet magját alkotta. A tagok lényegében a korábbi párt-, illetve íróellenzékhez tartoztak, és bizonyos mértékig az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjai voltak. Ha nem tévedek, még a miniszterelnök kivégzése előtt elhatároztuk a megalakulást. Nagyon fontosnak tartottuk tisztázni, hogy a forradalom elfojtását követően, konkrétan kik is lehetnek szövetségeseink és kik a vitapartnereink. Kiderült, hogy ilyen partnerek szép számmal vannak. Jelentős részben a francia, olasz és angol baloldalon. Tehát olyan körökben, ahol a XX. kongresszus, a lengyel fejlemények és persze a magyarországi szovjet intervenció végérvényessé tette a felismerést, hogy a moszkvai út nem járható, illetve hogy ez az út nem szocialista út, hanem valamiféle birodalmi vállalkozás. Továbbá azokban az években igen élénk érdeklődés mutatkozott értelmiségi részről a munkástanácsok iránt, hiszen akkor még úgy tűnt, hogy Jugoszlávia – ahol akkor a munkás-önigazgatás fölkapott téma volt – alternatívát jelenthet a szovjet berendezkedéssel szemben.

Épp elég szerző adódott tehát, akik e témákkal bőségesen kitöltötték az intézet két – franciául Études, angolul Review címen megjelenő – folyóiratát. E két kiadásból később Szász Béla Szemle címmel állított össze rendszeres magyar nyelvű válogatást. Évente összehoztunk egy-egy konferenciát is, ahol olyan előadók jelentek meg, akik közül nem egy a mostani, budapesti konferenciánkat is megtiszteli. Az intézet távlati tervei között szerepelt egyfajta könyv- és dokumentumtár létrehozása, a forradalom történetének, illetve a munkástanácsok szerepének – e téma főként Nagy Balázs barátunkat foglalkoztatta – értékelése.

Ám az ötvenes-hatvanas évek fordulóján sok minden kiderült. Egyrészt az, hogy ez a csalódott, baloldali értelmiségi miliő eléggé gyenge; hogy a jugoszláv elvárás meglehetősen kiábrándító, arról nem is beszélve, hogy épp a jugoszlávok szolgáltatták ki barátainkat a halálnak; illetve a Kádár-rendszer relatív stabilizációja, a börtönkapuk megnyitása – nos mindezek levették Nyugaton a forradalmat – mint témát – a napirendről. Döntenünk kellett tehát, hogy félig elfeledett emigránsokként tovább folytatjuk-e addigi működésünket vagy sem. Ezért, valamikor 1963-ban, úgy határozott az igazgatótanács – Heltai, Kende, Molnár –, hogy becsukjuk a kaput.

Beszélő: Ön társszerzője egy, a magyar közelmúlttal, a forradalommal foglalkozó tankönyvnek. Mikor fog a munka az iskolákba kerülni?

B. J.: Én inkább segédkönyvnek nevezném, mint tankönyvnek, de a könyv lényegében kész van. Úgy érezzük, hogy egyértelmű az igény a téma iskolai feldolgozására, de helye a tantervben ma még nem világos; ugyanakkor több történelmi kutatásra van szükség ahhoz, hogy egy minden szempontból időtálló pedagógiai munkát tehessünk le az asztalra. Tankönyvek általában leszűrődött véleményeket tartalmaznak, nekünk még az a feladatunk, hogy dokumentumokat, képeket, emlékeket mutassunk be, és megkíséreljük az értékelést. A részletek bemutatásához még nem elégségesek eddigi kutatásaink. Az első változat – Litván György, Rainer János, Kozák Gyula, Csicskó Mária, Jenei Károly és jómagam közreműködésével – elkészült; nagyrészt kimerítően adja vissza a fővárosi eseményeket és azok értékelését, de a forradalom vidéki történései még nem eléggé ismertek, és szinte csak az elején tartunk a forradalmat követő események feldolgozásának.

Beszélő: Az utóbbi években stabil kép alakult ki Magyarországon a forradalomról. Feltételezhető-e, hogy e kép változni fog még?

B. J.: Lehet, hogy stabil, de mégsem tudjuk igazán, hogy milyen is ez a közös kép. A zászlólobogtatáson túl, gyanítom, nem túl sokat tudunk. Rengeteg sok gondolkodnivaló van még, és ezt bennem is e könyv megírása tudatosította. Például, hogy a meghirdetett rengeteg program valójában mit is jelentett, hogy mennyire is volt átgondoltan szocialista és mennyire nem ezeknek zöme, hogy mennyire volt népnemzeti és mennyire szociáldemokrata. E tekintetben a nevek semmit sem mondanak, hisz Németh László pontosan ugyanazt a programot fogalmazta meg 1956-ban, mint Kovács Béla. S ha közelebbről megnézzük, akkor meglepődve kell tapasztalnunk, hogy tulajdonképpen Mindszenty József sem mondott nagyon mást.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon