Skip to main content

Csongovai Per Olaf (1930–2005)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

November 5-én – 17 évig tartó betegség után – az egyik legnagyobb forradalmár távozott.

A zsidó-svéd-magyar származású „Csolaf” Ankarában született. Édesapja – mint a Vörös Hadsereg tisztje – a Tanácsköztársaság bukása után menekülésre kényszerült. (Családi fáma szerint úti célja Ausztrália lett volna, csakhogy Törökországban elfogyott a pénze.) Ott ismerkedett meg gyermekei későbbi édesanyjával, egy német vagy cseh-osztrák tánccsoport tagjával. A család 1939-ben települt haza. Az apát a háború idején munkaszolgálatra vitték, 1945-ben lépett be újból a kommunista pártba. Fia is baloldali érzelmű volt, 1949-ben (érettségi után) követte, de egyre kritikusabban ítélte meg a Rákosi-rendszert – akárcsak legjobb barátai: Angyal István, Gáli József és Eörsi István –, miközben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomát szerzett, és a filmgyárban helyezkedett el. Ott volt barátaival a Petőfi Kör vitáin, Rajk újratemetésén, Gáli József Szabadsághegy darabjának bemutatóján. „Én már a forradalom előtt a munkástanács híve voltam. Nekem egy rögeszmém volt a munkástanács, és senkivel nem tudtam magam megértetni ezzel, s föl is merült bennem, hogy nem pörögtem-e be. [...] De a forradalomban az volt az óriási, amikor létrejöttek. Hogy hirtelen rájöttem, nem is voltam bepörögve, amikor megvalósultak ezek. A Szovjetunió forradalmában a munkástanácsok spontán létrejötte, és azoknak a gazdasági és a politikai hatalma, hogy ne torzuljon el, ezt tartottam fő célnak.”

„Ultiztunk éjszakákon át
ötvenöt őszén és telén
négy szerencsevadász barát
Pista Jóska Olaf meg én
nosztalgikus füst kavarog
ötvenhat is majd így telik
keverjük osztjuk a lapot
januártól októberig
[...]
ám hirtelen októberi
kártyánkat elfújja a szél

Szélfutta labirintus, Pista és Olaf ledöfött benne pár tucat
            Minotauruszt,
Jóska meg én tintát fröcsköltünk a sebzett vadállat szemébe,
ámde ez többen volt, hármunkat szarvára tűzött, magasba
            dobott majd bőgve lenyelt,
Jóskát és engem odvas foga rácsain át kiköpött néhány év
            múlva, de Pistának örökre nyoma veszett borzalmas
            bélrendszerében,
Olaf három határon átkúszva meg sem állt a Boulevard
            d’Hopital-ig…”

(Eörsi István: Románc az ulti-csatatér lovagjairól. Párizs, 1988. Részlet)

Október 23-án részt vett a tüntetésen, Gálival és Angyallal – a tömeg viharos ünneplése közepette letépték a Sztálin utcatáblát. A Rádiónál már folyt a csetepaté, amikor egymagában, nyugodt lépésekkel bejutott az objektumba. „Bent az irodában Benke Valéria az asztal alatt ülve telefonált. De szó se lehetett arról, hogy beolvassák a 16 pontot. [...] Amikor kifelé jöttem, ott láttam az első ÁVH-s tisztet, aki holtan feküdt, és két ÁVH-s között kellett elmennem, hát nem gondoltam, hogy élve kijövök innen.”

Amikor meglátta Angyallal az első szovjet harckocsikat, azon elmélkedtek, hogy miért nem 1919-ben avatkoztak be, amikor a rendszer veszélyben volt. Merthogy mindketten úgy vélték, hogy ekkor, 1956 októberében a szocializmus Magyarországon nem volt veszélyben.

25-én nagy tömeg tüntetett a belvárosban a szovjet beavatkozás ellen. Ők ketten elérték, hogy a tüntetők ne az amerikai követség elé, hanem a jugoszláv követséghez menjenek, ahol át is adták a követeléseiket. Ezt követően „Csolaf” néhány tüntetővel a közeli Vörös Csillag Nyomdában kinyomtattatott a korábbi 16 pont mellett még egy új röplapot, amelyben az ÁVH leszerelését, az éppen lezajlott Kossuth téri sortűz vétkeseinek felelősségre vonását, új ideiglenes forradalmi nemzeti kormány megalakulását, a szovjet egységek kivonását, a Varsói Szerződés felmondását követelték. A röpcédulát Az Új Ideiglenes Forradalmi Magyar Kormány és Honvédelmi Bizottmány aláírás jegyezte, s ez valószínűleg Csongovai humorát dicséri. Ám a megérkező katonai alakulat nem tréfált, mindnyájukat három napig fogva tartotta.

Október 28-án fegyverszüneti megbízással szabadultak, mivel ekkor a Központi Vezetőség elfogadta a tűzszünetet, és a politikai kibontakozás mellett szállt síkra. „Csolaféknak” a felkelőcsoportokat kellett volna összevonniuk. A Corvin köz és környékén tevékenykedve véletlenül találkozott Angyallal, és a Tűzoltó utcai felkelők társparancsnoka lett.

Másnap délelőtt a corvinisták küldötteivel együtt tárgyaltak a politikai és a katonai vezetőkkel, köztük Nagy Imrével és Janza Károllyal, a tűzszünet feltételeiről. A Parlamentbe belépve Hont Ferenc így fogadta: „Olaf, nem tudod elképzelni, milyen boldog vagyok, hogy egyik legtehetségesebb hallgatóm ennek a ragyogó magyar ifjúságnak az élén áll.” 38 évvel később, ezt felidézve, a következőket fűzte hozzá: „Makk Karcsit is, úgy tudom, Jancsót is ő tanította, tehát enyhén túlzott.” A tárgyalásról pedig Nagy Imrével folytatott pengeváltását elevenítette fel: „S akkor Nagy Imre azt mondta nekünk, hogy van ő olyan magyar hazafi, mint mi vagyunk. Erre azt vágtam vissza neki: lehet, hogy van olyan hazafi, de jelenleg forradalom van kinn az utcán, és fontosabb az, hogy melyikünk a jobb forradalmár, ezen múlik a nemzet sorsa.” Végül eredménytelen maradt a megállapodás, mert a felkelők semmiképpen sem mentek bele az egyoldalú fegyverletételbe.

Másnap, 30-án – többek között – Kádár Jánossal tárgyaltak: „…ide figyeljen [...], ha maga átáll a forradalomhoz, a párt át tudja venni a forradalom vezetését is, csak el kell fogadni a forradalom követeléseit. Erre Kádár azt mondta, hogy nagyon érdekes javaslat, de előbb szimbolikusan adjunk őrséget a pártközpont védelmére. Hát mondtam, idefigyeljen, nem azt ajánlottam, hogy a forradalom lépjen be a pártba, hanem a párt lépjen a forradalomba.” Csongovainak – akárcsak Angyalnak – szimpatikusabb volt Kádár, mint Nagy Imre: „Jó, nagyon jó viszonyunk volt sajnos Kádárral. Azért mondom, hogy sajnos, mert Pista bedőlt Kádárnak, de én is hittem neki, bíztam benne. Tehát nagyon pofára ejtettek minket, bevettük a csövet.”

31-én éjszaka, Szirmai Ottóval – ketten civilként – részt vett a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány megalakításában. Megérkezésükkor Váradi Gyula vezérőrnagy a katonai tanácsok működésére vonatkozó szervezeti határozatot olvasta föl. Hamarosan azonban Csongovai félbeszakította, sőt félretolta, és kijelentette: „Mi nem azért jöttünk ide, hogy szervezeti kérdésekről hallgassunk előadást, hanem azért, hogy megtudjuk, a honvédség a forradalom mellett van-e, vagy ellene.” Majd Szirmaival megszövegezett egy nyolcpontos határozatot, amelyet végül a tisztek is elfogadták, és másnap 10.55 órakor a rádióban el is hangzott („A forradalmi erők megbízottainak és a néphadsereg forradalmi tanácsainak felhívása”). Végül az ő indítványára megválasztották elnöknek Király Bélát, és megszavazták a szervezet vezetőségét.

A Nemzetőrség legfőbb szervébe, a 10 fős Operatív Bizottságba beválasztották, a fegyverszüneti időszakban már általában a Deák téren dolgozott, de estére visszatért a felkelőkhöz. Így volt ez a november 3-áról 4-ére virradó éjszaka is: „A Tűzoltó utcában egy íróasztalon aludtam. S akkor bejöttek a srácok hajnalban, mondván, hogy itt vannak az oroszok. S emlékszem, az első gondolatom, megjegyzésem az volt, hogy az isten bassza meg őket, nem tudtak várni még egy-két órát, olyan jól aludtam.”

Osztagával a Nagyvárad téren vette fel a harcot a megszállókkal. A parancsnokság minduntalanul tárgyalóasztalhoz akart leülni a szovjetekkel, s ez egyszer, november 5-én eredményre vezetett. Ez sem volt veszélytelen kísérlet – gondoljunk Maléterék tőrbecsalására. „Mi hittünk annyira az igazságunkban, hogy mertünk tárgyalni.” Csongovai és Szirmai, valamint egy tolmács 19 óra körül érkezett a volt Kossuth Akadémia épületéhez, és éjjel háromig próbáltak kedvező feltételekben megállapodni. A szovjet parancsnokság azonban feltétel nélküli kapitulációt követelt, erről viszont „Csolafék” hallani sem akartak.

A felkelők a harcot egyre súlyosabb körülmények között folytatták. November 7-én ismét olyasmi történt, ami sehol másutt nem: „Pistának volt az ötlete, hogy kitűzzük a vörös zászlókat. Én nagyon helyeseltem. Hogy mi elismerjük, sőt a ’17-es forradalomnak a hívei vagyunk, ezt akartuk bizonyítani ezzel. A srácok nagyon tartózkodtak, nem szerették ezt.”

1993-ban azt mesélte el, hogy a fegyveres ellenállás leverése után az volt a terve, hogy megszervez egy tárgyalást Kádárral, és a „legvadabb srácok” hírében álló Baross tériekkel merényletet követnek el ellene. „Az volt bennem, ha Kádárt lelövik, akkor kénytelenek elismerni Nagy Imrét, tehát a visszaútra van lehetőség.”

Ő sem tudta Angyalt rávenni a távozásra, bár szintén úgy érezte, hogy élete csúcspontját érte el. Kétszer is átszökött a határon, mivel december elején visszajött Párizsból, hogy Király Béla fiktív bakonyi ellenálló egységéhez csatlakozzon. De a biztonság sem javított sokat a kedélyállapotán: „Próbáltuk magunkat vigasztalni, hogy bujdosók vagyunk, de gyenge volt a vigasz.”

Amikor Gáli József és Obersovszky Gyula halálos ítéletéről hírt kapott, részt vett a francia közvélemény mozgósításában. Aragon megígérte, hogy küld a magyar kormánynak táviratot, ha ezt titokként kezelik. „Az első dolgom az volt persze, hogy kikürtöltem, és le is jött, hogy Aragon tiltakozott. Erre aztán az egész francia baloldal is tiltakozott.”

Trockista szervezetek aktív tagja lett. Amikor a szervezete – antisztálinista okból – törvényt sértett, azt helyeselte: „Sosem voltam a törvénynek szenvedélyes híve.”

Először operatőrként, majd vágóként dolgozott egy filmstúdióban. Később létrehozott egy rajz- és reklámfilmeket készítő filmvállalatot. A reklámfilmek előállítása és „balos” világnézete azonban óriási belső feszültségekkel járt, és valószínűleg ennek tudható be, hogy 1988-ban nyaki ütőere eldugult, és lebénult az egész bal oldala. A betegsége 17 éven keresztül mindinkább elhatalmasodott rajta. 1989 óta többször látogatott Magyarországra.

„…Olaf baloldala béna (épp a baloldala, felfoghatatlan),
trockista torzóját balzsamozgatják a Boulevard
            d’Hopital-i kórházerődítmény Racine-részlegében
                                   [...]
ruhástól fekszik az ágyon, trockista kistőkés filmmachinátor,
vad zokogásban tör ki, ha az ulti-csatateret eszébe idézem…”

(Eörsi István: Románc az ulti-csatatér lovagjairól. Párizs, 1988. Részlet)

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon