Skip to main content

Délszláv válság: egy újabb álom vége / Japán: fordulat történt? / Oroszország: „nekünk »Afgán« kell”?! / Tovább a lezsáki úton / Egy kemény igen / Zöldségesblokád?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Egy hét


Délszláv válság: egy újabb álom vége

Pozsony, Budapest és Prága vitája a Közép-európai Kezdeményezés hétvégi csúcstalálkozóján (részletes elemzéseinket lásd a 12. és a 13. oldalon) háttérbe szorította az (egyik) alapkérdést: mihez kezdhet egy regionális együttműködés a régió két olyan kulcsállama nélkül, mint a hadviselő Szerbia és Horvátország? Az ugyan többnyire mindenki számára világos, hogy a KeK perspektivikus működése egyáltalán nem a taglétszám kérdése, mégis vannak, akik még a jelenlegi tagországok számát is sokallják s szívesen osztják a térséget az „Európához való közelség” szempontjából elsőrendű és másodrendű államokra. A zárónyilatkozat ennek ellenére a találkozó egyik eredményének nevezi Macedónia tagfelvételét, amely Szlovénia és (az egyelőre nem tudni, milyen státusú) Bosznia-Hercegovina után a KeK harmadik délszláv résztvevője lett.

Ami Bosznia-Hercegovina helyzetét illeti: Izetbegovics bosnyák elnök vasárnapi bejelentése alapján úgy tűnik, hogy a bosnyák–muzulmán vezetés végül is beletörődik az ország konföderálásába. Persze Milosevics és Tudjman minapi közös nyilatkozata után – mely arra utal, hogy a konföderációt illetően legalábbis, teljes a szerb–horvát egyetértés – a muzumánoknak valóban nem maradt sok választási lehetőségük. A konföderációs terv elfogadása ma a békét jelent(het)i, az egységes Bosznia (a muzulmánok álma) pedig a háború folytatását, amit azonban a muzulmánok aligha nyerhetnének meg.

A délszláv térségben csupán egyetlen „reális” álom maradt érvényben: az, hogy egy háborúval kevesebb legyen. A civilizált konföderáció még akkor is megnyugtató megoldást kell nyújtson, ha a délszláv háborút kirobbantó agresszió megtorlatlan marad. Kérdés persze, hogy ez a kikényszerített megbékélés kit s meddig nyugtat meg.

Japán: fordulat történt?

Veszített, és mégis marad a Liberális Demokrata Párt? – kérdezik a hétvégi japán választások értékelői a választási eredmények láttán. A választásra jogosultak mintegy egyharmad része el sem ment szavazni, a szavazók többsége viszont azt fejezte ki voksaival, hogy nem örülne, ha az eddig kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) megannyi pénzügyi visszaélés után is megőrizné összes pozícióját. Az LDP azonban a többség elvesztése ellenére is még mindig messze a legtöbb képviselővel rendelkezik majd az új parlamentben: a párt az 511 helyből 223-at szerzett meg.

Ez a viszonylagos kisebbség egyben többséget is jelenthet az LDP-nek, hiszen a legtöbb szavazatot gyűjtő szociáldemokrata párt, az eddigi legerősebb ellenzéki erő történelme egyik legrosszabb eredményét érte el, és csupán 70 mandátumhoz jutott. Az újonnan alakult és kormányképességben bizakodó polgári pártok külön-külön alig szereztek többet ötven mandátumnál. A Japán Új Párt, az Új Élet Pártja és az Előfutár előzetesen szövetséget kötött. Mellettük a szociáldemokraták, a függetlenekkel együtt, rákényszeríthetik az akaratukat Mijadzavára – ha félreteszik nézeteltéréseiket. Az ellenzék megosztottsága miatt erősen kétséges, hogy e pártok képesek lesznek-e valóban élni a páratlan lehetőséggel. Mijadzava mindenesetre közölte: egyplőre esze ágában sincs távozni, s mindent elkövet a többpárti kormányzás elkerülése érdekében.

És Mijadzava csöppet sem esélytelen: több mint ötven éve aktív politikus, negyven éve parlamenti képviselő, volt pénzügyminiszter, külügyminiszter, kereskedelmi és ipari miniszter, az LDP egyik legmarkánsabb frakciójának vezetője, s közel az egész Japán vezető politikusa. Féltucatnyi potenciális ellenfele között favoritként emlegetik Hata Cutomu pénzügyminisztert, Hoszokava Morihirót, a Japán Új Párt elnökét. Konzervatív jelentkezőkben sincs hiány: Kaifu Tosiki, Vatanabe Micsio, Gotoda Maszaharu vagy Hasimoto Rjutaro egyarán tapasztalt politikusai az LDP-nek. A sorsdöntő parlamenti ülésszak összehívásáig harminc napot kell még várni, addig szabad az alku.

Oroszország: „nekünk »Afgán« kell”?!

Oroszország a Kuril-szigetek kérdésének békés és civilizált megoldását várja „az új japán csodától” – adja tovább a hivatalos moszkvai értékelést egy orosz lap, némiképp ellentmondásban az orosz parlament nacionálkommunista ellenzéke és a vezető katonai körök egy részének azon szándékával, hogy a végletekig kiélezzék a „birodalom” peremén az amúgy is pattanásig feszült helyzetet.

Alig ült el ugyanis a vihar a fekete-tengeri konfliktusok körül – anélkül persze, hogy a tartós megoldás legcsekélyebb jele mutatkozna akár az orosz–ukrán flottavitában, akár a grúz–abház–(orosz) háborúban –, július 13-án a tádzsik–afgán határon súlyos fegyveres összecsapásra került sor a tádzsik ellenzéki csapatok és az orosz határőregységek között.

1992 decembere óta Tádzsikisztánban egyébként is a „vörösbarnák” legszebb álmai szerint alakulnak az események: a fegyveres túlerő révén a kommunista klán a főváros, Dusanbe elfoglalásával teljes egészében visszaszerezte a hatalmat, s a húszas évek vörösterrorját felülmúló megtorló akcióba kezdett. (A tádzsik polgárháborúnak eddig közel 50 ezer halálos áldozata van, s közel félmillióan menekültek Afganisztánba.) Mindez ráadásul a Tádzsikisztánban állomásozó 201-es orosz hadosztály szeme láttára történt. Arról, hogy a „hallgatólagos beleegyezés” most miért változott „aktív katonai beavatkozássá”, mindegyik fél másként számol be. Tény az, hogy az ország visszafoglalásáért harcoló ellenzéki tádzsik modzsahedek átkeltek a határ menti Pjandzs folyón, s a visszaverésükre kivezényelt orosz határőregységekhez csatlakozott a légierő is, amely ismeretlen okból szétbombázta Szári Gor határ menti falut. Az orosz katonai vezetők azzal indokolták az orosz parlament ülésén a beavatkozást, hogy a tádzsik ellenzék csapataiban ott voltak az afganisztáni 55. gyalogos hadosztály katonái is, sőt, a határ mentén intenzív csapatösszevonásokat hajtanak végre; az afgán Tahor tartományban székelő tádzsik Ellenállási Tanács elnöke viszont azt nyilatkozta, hogy egyetlen afgán modzsahed sincs csapataikban. Az orosz parlament mindenesetre Kobec tábornok, hadügyminiszter-helyettes javaslata alapján már elő is készítette határozatát a radikális orosz válaszlépésről, Gracsov marsall pedig – a hivatalos kommunista tádzsik kormány egyetértésével – máris megerősítette az orosz hadosztályt, úgymond az ott élő orosz anyanyelvű lakosság védelme érdekében. Közben „a szégyenletes afgán vereség” megbosszulását már nem is csak a patrióta sajtó követeli, s egyre többen éltetik Ruckoj alelnököt, az „afgán hőst” is, aki épp a „legszebb álom, az orosz nemzeti nagyság” visszaszerzésének jelszavával óhajtja jelöltetni magát Oroszország elnöki székébe.

jj–km–ki

Tovább a lezsáki úton

Nem könnyű kormánypárti frakcióvezetőnek lenni. Az MDF Országos Választmányának vasárnapi csopaki ülésén értékelték a választmányi tagok körében végzett korábbi kérdőíves felmérést. Kiderült, hogy a választmányi tagokat a frakcióvezető – meg az igazságügy-miniszter – kedvenc vesszőparipája érdekli a legkevésbé: az igazságtétel. De hát ha őket se érdekli, kit érdekel még?

De választmányi tagnak lenni se könnyű. A testület teljes támogatásáról biztosította a kormány privatizációs politikáját, nevezetesen a tőkebevonás erősítését; egyúttal elmarasztalta a privatizációs bevételek ésszerűtlen növelésére való törekvést.

Tudjuk, hogy a monopolisták épp ezt kárhoztatják: az ÁVÜ kiárusítja az állami vagyont. Nehéz feltételezni, hogy a választmányi tagok jó része ne ugyanezt gondolná: a közvélemény többsége gyanúsnak véli a privatizációs üzleteket. A választmányi tagok pontosan tudják, hogy a nyilatkozatuk ellentmond annak, amit éreznek. De közelednek a választások, ilyenkor minden párt szorosabbra zárja a sorait: a Központi Bizottság plénuma határozatban erősíti meg, hogy a párt és a kormány jó úton halad, akármerre kanyarog is az az út. Két nappal később aztán az MDF képviselői – legalábbis egy részük – a parlamentben, immár sokadszor, leszavazták Szabó Tamást. Pedig a privatizáció minisztere ott is ugyanazt mondta, amit Csopakon: jól tette az ÁVÜ, hogy a Nyírségi Dohányfermentáló Rt.-t a kevesebbet kínáló amerikai vállalatnak adta el a többet ígérő magyar helyett, az amerikai mamutcég ugyanis dinamikusabb fejlődést biztosít a magyar dohányiparnak, mint a gyenge hazai. Persze könnyebb rábólintani egy általános érvényű határozatra, mint ország-világ előtt igent mondani egy konkrét ügyben. Be kár, hogy az ember csak egy kézzel szavazhat, miközben a lelkében két érzés birkózik.

Egy kemény igen

A rendkívüli nyári ülésszak utolsó két napján az Országgyűlés két teljes műszakon át folyamatosan szavazott. Nem volt azonban kétséges, hogy az oktatás egészét szabályozó három törvényt a hosszúra nyúlt vita és a sok száz módosító indítvány ellenére a koalíciós többség elfogadja. Tétje csak egy törvénymódosítás megszavazásának volt.

A vallásszabadságról szóló törvény eddig – alkotmányellenes módon – csak az egyéni vallásgyakorlatot engedte meg a hadseregen belül: a módosítás lehetővé tette a csoportos vallásgyakorlatot is. A változtatással minden párt egyetértett. Csakhogy a módosítás nyomán lehetővé válik a tábori lelkészi szolgálat kiépítése. Törvény szabályozza-e a szolgálat felállítását, vagy elég hozzá a rendelet is – ez volt a kérdés. A határozathozatal előtt az igazságügy-miniszter kijelentette, hogy a kormány elutasít minden olyan módosító indítványt, amely kimondaná, hogy a további szabályozásról törvénynek kell gondoskodnia. Kijelentette: „semmilyen körülmények között nem képzelhető el, hogy törvény szabályozza az egyházak belügyét”. Ez szépen hangzik, de valójában azt jelenti: rendelet fogja szabályozni. A végszavazás előtt Kuncze Gábor elmondta: az SZDSZ a módosítással egyetért, de a további törvényi biztosíték hiányában nem tudja megszavazni a törvényt, tartózkodni fog.

Kövér László sokkal élesebben fogalmazott: sosem hittek – mondta – a bizottsági egyeztetések során kialakult megállapodásban. „A bírósági törvény óta már kevés olyan dolog van, amit az igazságügyi miniszter úrnak elhiszünk.” De a Fidesz, amely mindig is az alkotmányosság talaján állt, nem működhet közre egy alkotmányellenes helyzet fenntartásában. Ezért a fiatal demokraták a kormány indítványát megszavazzák. Csakazértis.

A lepocskondiázott miniszter elégedett mosollyal nyugtázta a Fidesz döntését. A módosítást a parlament 201 igen szavazattal, 77 tartózkodás mellett elfogadta.

Zöldségesblokád?

A nemzeti középosztály kormánya a reménybeli középosztállyal boldogul a legnehezebben: a kisvállalkozókkal. Működésének első évében csaknem katasztrófába torkollott a kormány képtelensége arra, hogy tárgyaljon a taxisokkal. Időközben valamennyire kialakultak az érdekegyeztetési mechanizmusok, de – biztos, ami biztos – megerősítették a rendőrséget is, és páncélozott harcjárművekkel szerelték fel a Határőrséget. Minden rendszer az előző forradalom leverésére készül, pedig minden forradalom más, mint az előző volt – ezért törnek ki újra meg újra forradalmak. A határőrségi PSZH-k kiválóan alkalmasak egy kamionosblokád feltörésére, de teljesen tehetetlenek egy zöldségespulttal szemben, amelyre ki van írva: »Szabadság« miatt zárva.

Amikor a parlament a múlt év őszén, 1993. július 1-jei hatállyal kötelezővé tette a nyugtaadást, a képviselők valószínűleg nem gondoltak bele, hogyan is működik majd a törvény a gyakorlatban. (Vagy – némelyek – úgy gondolták: most elkapjuk végre a zöldséges maffiát. Mert a nemzeti középosztályt kellemesebb Tímár Mihályként elképzelni, mint zöldségeskofa vagy taxisofőr képében találkozni vele.)

Az adóhatóság, a pénzügyi kormányzat ki akarja kényszeríteni, hogy piaci, csarnoki árusok, a zöldségesek is adjanak eladásaikról nyugtát, vagy használjanak pénztárgépet. A törekvés – akárcsak a benzinár felemelése – önmagában jogos. Ugyanakkor a szigorúan adóztató országokban sem szokásos, hogy az utcai, piaci árusok pénztárgépet kezeljenek.

A problémának sokféle megoldása lehetséges, és a világon minden bizonnyal ki is próbáltak jó néhányat. A jelen helyzetben azonban a végrehajtó hatalmat is köti a törvény, a képviselők pedig szabadságra mentek, és őszig nem tudnak módosítani rajta. Igaz, ez a lehetőség a parlamenti szünet beálltáig sem vetődött fel, holott a válság már július 15-e előtt kirajzolódott.

Az egyezkedési kísérletek az elmúlt két hétben sorra csődöt mondottak. A pénzügyminiszter július 21-re vállalta, hogy leül tárgyalni az árusok képviselőivel – közben újabb értékes napok teltek el. A nézeteltérés, amely kezdetben csak az érintetteket foglalkoztatta, látványos konfliktussá terebélyesedett. Lapzártakor, szerkesztőségünk tőszomszédságában, a Rákóczi téri csarnokban a magánkereskedők – a pék és a tejes kivételével – már második napja zárva tartanak. Hasonló a helyzet a Fény utcai piacon. A Fehérvári úti, a Hold utcai meg a nagybani piac ellenben információink szerint zavartalanul működik.

A konfliktus megosztja a közvéleményt, megosztja az árusokat is. A boltosok, akiknek van pénztárgépük, gyanakszanak, hogy a standosok irdatlan jövedelmekre tesznek szert. A kormány, ahogy ilyenkor szokta, a pártállam jogrendje felé hátrál vissza. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium rendelettervezetet készített, amely részben visszaállítaná az 1989-ben „deregulált” rendtartást: kötelező nyitvatartási írna elő, a maximum 30 napos évi szabadságot pedig előzetes bejelentéshez kötné. A rendelettervezet egy régóta folyó jogszabályalkotó munka része, állítják a minisztériumban, semmi köze az akut helyzethez. Ennek azonban nemcsak az mond ellent, hogy a tervezetet július 14-én küldték meg az érdekképviseletnek, hanem az is, hogy szó sincs benne kötelező záróráról, holott az efféle szabályozások főleg ez utóbbit szokták előírni.

A taxisblokádra való utalás nem szerkesztőségünk sötét víziója: a Rákóczi téri csarnok környékén azonnal ez ötlik az emberek eszébe. Persze a helyzet nem olyan feszült, mint amilyen 1990. október 25-én volt, amikor az első taxik keresztbe álltak az Erzsébet hídon. De ha a kormány megint erőszakoskodni kezd, megint elveszti a józan mértékletességét, ki tudja, milyen reakciók következnek.

Mert csak a megtervezett államcsínyek egyformák. A népmozgalmak kiszámíthatatlanok, mert mindig másképp kezdődnek el.

K. F.
































































Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon