Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

Évekig dolgozott a Terézvárosi Családsegítő Központban. Munkatársai azt mondták róla, hogy Ági már valójában egy cigányasszony, felmegy gondozottjaihoz, és palacsintát süt a gyerekeknek. A szociális munka művelői váltakozó sikerrel, jórészt a pszichoterápia fogalomrendszerét kiterjesztve, igyekeznek megvonni szakmájuk határait. Mindenesetre a professzionális segítőszakmák lényege a távolságtartás, a segítő–kliens kapcsolat szerződéses jellege, a célok közös meghatározása, a folyamat szigorú időbeli lehatárolása. Ági viszont profi távolságtartás helyett palacsintát sütött, és a szakmai protokoll helyett valami más érdekelte.

Egy régi szociográfiájában a börtönbeszélőre érkező cigányasszonyok megterítik az asztalokat és roskadásig megrakják rántott csirkével, sült hússal, kolbásszal, szalámival, kenyérrel, uborkával, csípős paprikával meg persze süteménnyel, palacsintával, madártejjel. Húslevest mernek a tányérokba sok-sok tésztával. A fiatalkorú elítéltek számára tiltott narancsot gerezdenként lopják a gyerekek szájába. A meggybefőttben konyak is van; az asztalok között cirkáló őrök éberségét kijátszva még néhány korty pálinkát is sikerül becsempészni a vizespoharakba. A cigány lakoma nem a napszakokat tagolja; ellenkezőleg, a gádzsó világ által tagolt időben meg nem élhető testvériséget és örömöt szimbolizálja; így aztán szétfeszítheti a fiatalkorú börtön havi kétórás beszélőjének kereteit is.

Ági maga is részese a beszélőnek, igaz, nem fiát, hanem volt intézetis növendékét látogatja. Ő is visz ennivalót, igaz, csak annyit, hogy a fiú elverhesse éhét. A látogatás végére aztán megérti és olvasóival is megérteti, hogy mivégre a végeérhetetlen lakoma. Később, a bögrecsárda iszonyú borát kortyolgatva hangzik el a kulcsmondat: „Jó szívű vagy, kedvesem  – koccint a szerzővel egy cigányasszony –, roma is lehetnél.” Diósi Ági valóban jószívű volt, lehetett volna akár maga is cigányasszony, de mégsem vált azzá. Gondosan felépített írásait a szükséges távolságból komponálta. Nem titkolta, hogy a tizenkét évesen túlélt zsidóüldözésnek döntő szerepe volt abban, hogy érdeklődése intézetis gyerekek, fiatalkorú elítéltek és mindenekelőtt a romák felé fordult. De azt is tudta, hogy nem adhatja fel a megfigyelő független és magányos posztját, ha mindazt meg akarja írni róluk, amit csak ő tud, amit csak ő írhat meg, ami nélküle megíratlan marad, éppen, mert olyannyira érzékenyen rezonált erre a világra, hogy akár roma is lehetett volna. Lehet, hogy a szíve legmélyén azonosulása teljes volt, de ha így is volt, annak titkát magával vitte a sírba.

Vérbeli szociográfus volt; mintha ezt a műfajt egyenesen neki találták volna ki. Nyersanyagát nem akarta szépirodalommá formálni, de írásainak sodró dramaturgiája van. Egyik első szociográfiáját egy szikár, tényszerű interjú foglalja keretbe. A roma fiú elmondja, hogy kegyetlenül megvert egy rendőrt, egy tsz-elnököt és egy tanácselnököt. Hét évet ült. Az utolsó bekezdés a végére marad: a bírói ítélet által megkövetelt bocsánatkérés és a megkövetett tanácselnök gőgösen elforduló feje. A kettő között a falu, a tsz, az iskola leírása és a cigányok, az orvos, a tanító, a rendőr elbeszélése: a mutatványos szinto család kíméletlen családfője és az ellene sikerrel lázadó lánya; a tsz-elnök iszonyú hitegető játéka a napról napra, hétről hétre alkalmi munkáért ácsingózó romákkal; a tollkereskedő cigányok átejtős trükkjei; a roma gyerekek kisegítő osztályokba terelésének többéves, torokszorító folyamata.

Interjú-portréi mögött mindig ott a kérdező, még akkor is, ha a szerkesztett szöveget nem akarta megszakítani kérdésekkel. Igazi műfaja a szorosan egymásra épülő epizódokból álló feszes, komplex településleírás vagy témaelemzés. Meg az elbeszélés. Ha az előszóból nem tudnánk, hogy a Szűz Mária zsebkendője vékony kötetének elbeszélései konkrét helyszínekhez és nyelvi csoportokhoz kapcsolódnak, már-már novellákként olvasnánk a történeteket, novellahősökként ismernénk meg az éles kontúrú szereplőket és fikciókként követnénk fordulatról fordulatra a végkifejlet felé a feszült, kegyetlen történeteket.

Kevésbé volt elemében, ha romák és a többségi társadalom konfliktusait helyezte a középpontba. Csak háborúságot látott, kooperációt nem. A romákból a panasz dől, a gádzsókból az átkozódás. Elbeszélnek egymás mellett. Ezekben az írásaiban a gádzsó társadalmat csak intézmények, munkaadók, rendőrök, foglárok képviselik; parasztok, vevők, eladók, munka- és üzlettársak, ténylegesen vagy jelképesen átvert bolond gádzsók nem.

Alighanem szintézisei a legkevésbé sikerült írásai. Nagy könyve, a Magyarország felfedezése sorozatban 1988-ban publikált Cigányút nemcsak saját addigi tudását kívánta öszszegezni, de mindazt, ami az akkori magyarországi cigányságról tudható volt. Ez nem sikerülhetett, bár a könyv megrázó epizódokat is tartalmaz. Ráadásul át akarta ölelni, karjába akarta venni a hazai roma társadalmat, és mintha nemcsak olvasói, de saját maga számára is azt akarta volna bizonygatni, hogy a legrosszabb elkerülhető. A legrosszabb pedig számára az erőszak: a roma kisdiákokat vallató, pofozó tanárok brutalitása; a cigányokat és a társaságuk miatt gyanússá váló szerzőt „fogd be a pofád”-módra igazoltató rendőr; és a megerősített rendőrosztag, amely az aggteleki cseppkőbarlangból kijövő, a barlangban a „Hazám, hazám”-at és a cigány himnuszt éneklő roma diákokat várja a vasútállomáson – minden eshetőségre készen.

A három éve megjelent „Szemtől szembe a magyarországi cigánysággal” egyfajta tankönyvvé akarja gyúrni a több évtizedes tudást, és szembesíteni akarja a többséget a romákkal és önnön felelősségével. Ági ebben a könyvben is adni akar, de az anyag széthullik kezei közül. A tankönyvnek mások a műfaji követelményei, mint a szociográfiának, és nem tűri azt az érzelmi töltést, ami szociográfiában hiteles lehet. A tankönyvet okulásul forgatók nem önnön felelősségükkel akarnak szembesülni, hanem szisztematikusan meg akarnak tanulni valamit.

Ági írásainak tárgyával szemben távolságot tartott, de önmagával szemben nem. Hiányzott belőle az irónia, a szarkazmus, az én-védelem bármilyen fortélya és a valóság bármely részének idézőjelbe tevése. Ha maga is cigányasszonnyá válhatott volna, bizonyára boldog örömmel teljesíti be életét. De nem válhatott cigányasszonnyá, tudta jól. Családgondozóként palacsintát süthetett ugyan a gyerekeknek, de fogott rajta az átok. Hősei szenvedéseit, megaláztatásait, bukását képes volt írásaiban kidekázni, megformálni, értelmezni, de azt már nem, ha hősei szenvedései saját magát is megrendítették. Hősei érzéseit el tudta valamennyire távolítani magától, de önnön érzéseit már nem. Patikamérlegen mért. Az oly gazdag magyar szociográfiai irodalomban talán senki nem volt képes ilyen mérvű érzelemkészlettel ennyire ökonomikusan bánni.

Ügyeket vállalt, és igyekezett azokat végigvinni. Ha a cigány közéletből érték támadások, az ellen teljesen tehetetlennek érezte magát, mert képtelen volt arra, hogy értelmezze az ellene irányuló indulatokat. Volt szociológiai kutatások munkatársa, intézetis nevelőtanár, családgondozó szociális munkás; évekig dolgozott a cigány nevelőszülői hálózat kiépítésén, írt tankönyveket, oktatási segédanyagokat. Gyakran látta reménytelennek misszióját. Két évvel halála előtt egy rövid írása arról szól, hogy jetskie-sek megöltek egy cigány fiút a Lupa-tóban. Előbb csak köröztek körülötte, játszottak az életével, majd belehajtottak.  „Isten nincs”, mondja a virrasztáson az apa; „Miért nem vándoroltunk ki Kanadába” mondja az anya. Nincs vigasz és nem is lehet.

Csak a szociográfiát nem tekintette „ügynek” vagy missziónak; szakmának tekintette, önmagát meg szakmája művelőjének. Szakmájában magányos maradt. Néhány írását felszínesnek, megbízhatatlannak tekintették kortársai, néhány írásán túllép majd az idő. De szociográfiai életműve összességében maradandó lesz, ez bizonyos.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges