Skip to main content

Doktor Boross törvénye – I.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

K. F. [Kőszeg Ferenc]: Rendeleti úton…


A deregulációs törvény értelmében „a rendőrséget a belügyminiszter – a jogszabályok és az államirányítás egyéb eszközei útján – irányítja”.

Minthogy a rendőrséggel kapcsolatos törvények elfogadásához kétharmados többségre van szükség, a kormányzati munkamegosztás módosításáról szóló törvény (1990. évi LXVIII. tv., 1990. szept. 15.) nem is foglalkozik a rendőrség irányításával.



Akármi történik is, a törvényszöveg lényeges megváltozására aligha számíthatunk. Nyomon követve a tervezet alakulását, végig a kormány első félidejének két éve alatt, csak azt állapíthatjuk meg, hogy készítői egyre inkább központosított, egyre inkább hierarchikus, kasztszerű rendőrséget képzelnek maguknak.

Cikkünk első része a rendőrség irányításának és az önkormányzatokkal való kapcsolatának kérdéseivel foglalkozik. A jövő héten szólunk a rendőr jogállásáról és az állampolgár joga állásáról.




A pártállamban a rendőrség látszólag szigorúan hierarchikus rendben működött. Az elvi döntések a pártközpontban születtek, az elvi irányítás a nevezetes KAO – a közigazgatási és adminisztratív osztály – feladata volt. Az országos rendőrfőkapitány egyúttal a belügyminiszter helyettese, tőle függtek a főkapitányok, azoktól a kapitányok és így tovább. A valóságban azonban egy megyei főkapitány legalább úgy tartott a megyei pártbizottság első titkárától, mint a belügyminisztertől. Hogy melyiküktől jobban, az a pillanatnyi erőviszonyoktól függött.

Reformerek és ellenzékiek

A pártállam bomlása idején követelésként fogalmazódott meg, hogy legyen vége a minisztériumi kézi vezérlésnek. „Megfontolandó, hogy a szolgálat legfelső parancsnoki szintjét elválasszák a minisztériumi vezetés szintjeitől” – mondta 1989. március 1-jén tartott előadásában Verebélyi Imre, a belügyi-közigazgatási reformfolyamat legfőbb szakértője, jelenleg a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára. Az egymástól elválasztandó szolgálatok – rendőrség, határőrség, állambiztonság, tűzoltóság – főparancsnokai Verebélyi tervezete szerint az Országgyűlésnek kellene kineveznie, vagy – az országgyűlési bizottság állásfoglalása után – a köztársasági elnöknek. A belügyminiszter ebben a rendszerben „nem a szolgálat folyamatos vezetője, hanem csak felügyelő és rendkívüli esetekben intézkedő közigazgatási szint”. Ha mindenről a miniszter, a minisztérium dönt, a szolgálatok minden döntést „felcsúsztatnak”, és ez elmossa a parancsnoki felelősséget. Helyi szinten ellenben a „fogyasztói felügyeletnek” kellene markánsabb szerepet kapnia. „Ami a rendőrségi feladatokat illeti, ezek egy része szerintem jól elviselné a tanácsi (önkormányzati) szervezési módot” – mondta Verebélyi épp három esztendeje.

E tervezettől teljesen függetlenül hasonló javaslatokat-követeléseket fogalmazott meg az SZDSZ is 1989 februárjában. „A Belügyminisztériumról és a rendőrségről” szóló írás, amely a Kék könyv talán legkorábbi darabja volt, az állambiztonsági szervezet és a Belügyminisztérium elkülönítését követelte s a központosított bűnügyi meg a decentralizált helyi rendőrség szervezeti különválasztását ajánlotta. Holott Verebélyi és az SZDSZ szakértői nem beszéltek össze. Csak mindkét oldalon ismerték a rendőrségre vonatkozó nyugati tapasztalatokat (meg a magyar hagyományokat), és meg akartak szabadulni a pártállam szervezési modelljétől. Ez ugyanis nemcsak politikailag vált elviselhetetlenné, de az évek során az is kiderült róla, hogy akár a gazdaságban, az igazgatásban, sőt a rendészetben is rosszabb hatásfokkal működik, mint a nyugati világ látszólag kuszább szervezeti modelljei.

Különösen Verebélyi Imre hangoztatta e szakmai érveket. Fáradozása eredménnyel járt. A vezetésével folyó deregulációs munka befejezéseképpen a régi Országgyűlés utolsó ülésszakán megszüntette a belügyminiszter közvetlen irányítási jogát a rendőrséggel szemben. Volt hát mit jóvá tennie az új miniszter régi államtitkárának.

E jóvátétel már áprilisban megkezdődött. Egy szakmai-pártközi megbeszélésen, amely az új parlamenti pártok részvételével, de még a régi kormány felügyelete alatt és gyakorlata szerint jött létre, Verebélyi kijelentette: nincs többé értelme a doktriner ragaszkodásnak az önkormányzati rendőrség eszméjéhez, hiszen már van demokratikusan választott parlament, lesz demokratikusan választott kormány. Mire hát ez a nagy védekezés a központ hatalmával szemben? A hivatalba lépő új kormány nyomban meg is kezdte a küzdelmet a két reformgondolat – az önálló felelősséggel működő és s az önkormányzati – rendőrség eszméje ellen, a miniszteri irányítási jog visszaszerzéséért.

De ki nevezi ki a kinevezőt?

Az új kormány első rendőrségi törvénytervezete Horváth Balázs miniszterségének végére készült el. Ez a tervezet visszaállította volna a belügyminiszternek azt a jogát, amit az összedőlő pártállam elvett tőle, azt tudniillik, hogy a miniszter közvetlenül alája rendelt szervként irányíthatja a rendőrséget, nem csupán „jogszabályok és az állami irányítás egyéb eszközei” révén. E jogosítványt azonban a ’90. novemberi tervezet szerint még korlátozza a parlament és a köztársasági elnök. Az Országgyűlés „közvetlenül és bizottságai útján alkotmányos felügyeletet gyakorol a rendőrség felett”, azaz kinevezése előtt a bizottság meghallgatja az országos rendőrfőkapitány tisztségére jelölt személyt. A jelöltet a belügyminiszter javaslata, a miniszterelnök előterjesztése alapján végül a köztársasági elnök nevezi ki, öt évre.

A kinevezés törvényi szabályozására nagyon is szükség lett volna. A rendőrségről szóló 1974-es törvényerejű rendelet és a hozzá kapcsolódó minisztertanácsi rendelet a sok módosítás és a dereguláció következtében ugyanis olyan lyukacsos lett, hogy hatályos változata, amely pontosan meghatározza, hogy a rendőrkapitányokat a főkapitányok, a főkapitányokat az országos főkapitány nevezi ki, arról mit sem tud, ki nevezi ki magát az országos főkapitányt. Nos, némi nyomozás után ez is kideríthető: a már említett (1990. évi XXII.) deregulációs törvény. Csak az a visszás, hogy épp a legfőbb rendőri vezető kinevezéséhez nem ír elő a jogszabály se pályázatot, se parlamenti meghallgatást.

Az 1991-ben elkészült első tervezet lényegében változatlanul viszi tovább a ’90. novemberi szöveget. A későbbi (a ’91-es második) tervezet ellenben teljesen elhagyja a kinevezések rendjéről szóló szakaszokat, viszont részletezi a miniszter irányítási jogkörét. Eszerint a miniszter gyakorolja az ORFK vezetője felett a munkáltatói jogokat, és jóváhagyja az ORFK szervezeti és működési szabályzatát. A korábbi tervezettel ellentétben, amely ezt határozottan tiltotta, a miniszter egyedi ügyekbe is beleavatkozhat, sőt „az ügy érdemi eldöntésének kivételével utasításokat is adhat”.

A legújabb tervezet mindezeket a jogosítványokat megerősíti. Egyúttal vége a kertelésnek: az országos főkapitányt a belügyminiszter javaslatára a miniszterelnök nevezi ki. A parlamentnek és a köztársasági elnöknek a rendőrséggel kapcsolatban semmiféle jogosítványa sincs.

Az önkormányzati rendőrségtől a közbiztonsági bizottságig

Már említett bizottsági meghallgatásakor Horváth Balázs elárulta: a miniszterelnök nem ért egyet az önkormányzati rendőrséggel. Helyi maffiák alakulhatnak ki, mondta aggodalmasan. Verebélyi államtitkár megvigasztalta a hozzá fordulókat: egyelőre még nem érett a helyzet. Ma a legtöbb rendőri vezető ezt visszhangozza: még túl korai lenne önkormányzati rendőrséget létrehozni.

A kétharmados szótöbbséggel elfogadott önkormányzati törvény a helyi közbiztonságról való gondoskodást az önkormányzat feladatai közé sorolja.

Hogyan gondoskodhat azonban az önkormányzat bármiről is, ha semmiféle felhatalmazással nem rendelkezik hozzá?

A kialakult önkormányzati rendszer az önkormányzati rendőrség létrehozását valóban lehetetlenné teszi. A törvény megszüntette a megye közhatalmi funkcióját, de nem hozta létre a városkörzeti rendszert, amelynek eszméjét Erdei Ferenc vetette fel, és Bibó István dolgozta ki aprólékos gonddal, még a hetvenes években. A „város és vidéke”, a szervesen összetartozó körzetek helyett a törvény egyenrangúvá tette a várost a hozzá tapadó kistelepüléssel, a megyeszékhelyet az apró faluval s végezetül a fővárost a saját kerületeivel. Ugyanakkor érintetlenül hagyta a megyék intézmény- és hivatalrendszerét. Háromezer egyenrangú önkormányzati rendőrség valóban képtelenség – ezért nem szorgalmazza már az ellenzék sem az önkormányzati rendőrséget. Ebből azonban nem következik, hogy az önkormányzatoknak semmiféle befolyásuk ne legyen a rendőrségre.

A Horváth Balázs idején készült tervezet négy jogot biztosított volna az önkormányzatoknak. Az önkormányzat véleményezi rendőri szerv létesítését a területén; részt vesz a rendőri vezetők pályázatának elbírálásában; megállapodást köthet a rendőrség helyi szervével bizonyos közbiztonsági feladatok ellátásáról, és rendeletben feladatokat határozhat meg a helyi rendőrség számára. Az első 1991-es tervezet ezeket a szabályokat pontosította.

Időközben a parlament a rendőri vezetők kinevezése dolgában ennél többet is elért. 1990 novemberében a rendőrség hivatásos állományával kapcsolatos jogszabályok módosításáról szóló (1990. évi LXXXII. tv.) kétharmados törvény elfogadásakor jelentősnek tetsző kompromisszum jött létre a kormány és az ellenzék között. A kormány – még mindig Horváth Balázs – beleegyezett, hogy az önkormányzatoknak egyetértési (magyarán: vétó-) joga legyen a rendőrkapitányok kinevezésénél. Cserébe a budapesti és megyei főkapitányok kinevezésénél az ellenzék megelégedett a semmire sem kötelező véleményezési joggal.

Gyakorlatban a siker nem sokat ért. A kinevezéseknél nem vették figyelembe a pályázatokat elbíráló bizottság (ezekben részt vett az önkormányzatok képviselője is) véleményét, a vétójoggal pedig az önkormányzatok – minthogy nem ismerték a kinevezendő kapitányt – többnyire nem tudtak élni. Az 1990 decemberében kinevezett új belügyminiszter, Boross Péter kijelentette: nincs ínyére a pályázati rendszer.

1991 tavaszán a belügyi vezetés egyszerre próbált megszabadulni a pályázati rendszertől meg az önkormányzati vétójogtól, és próbálta meg törvényi szabályozással is helyreállítani azt, amit a gyakorlatban rendeletek révén (lásd keretes írásunkat) már úgyis visszaszerzett: a miniszter irányítási jogkörét.

Az ellenzék ismét kompromisszumot ajánlott. A kormány rendeletével, indokolt esetben, meghatározott időre megbízhatja a belügyminisztert a rendőrség közvetlen irányításával – így szólt a javaslat; pontosan ezt ajánlotta Verebélyi 1989-es dolgozatában. Az engedmény fejében az ellenzék azt kívánta, váljon teljes körűvé a vétójog: terjedjen ki a főkapitányokra, legyen megvétózható a rendőri vezető elmozdítása, de legyen lehetséges lemondatása is, ha a munkájáról szóló éves beszámolót az illetékességi területén működő önkormányzatok többsége kétszer el nem fogadhatónak minősíti. A megegyezéssel kecsegtető tárgyalásoknak hatalmi döntés vetett véget. Nincs kompromisszum – hangzott a verdikt. A kétharmados többséget sem a kormány javaslata, sem az ellenzéki módosítások nem kapták meg. Az önkormányzati hatásköröket szabályozó törvényben lyuk tátong a rendőrséggel foglalkozó fejezet helyén. A szabályozásból csak annyi maradt, hogy a rendőri vezető írásban beszámol az önkormányzatoknak tevékenységéről.

A múlt év decemberében valamennyi ellenzéki párt kifogásolta, hogy a törvénytervezet legfrissebb változata körülbelül annyi jogot ad az önkormányzatoknak, hogy kaphatnak egy rendőrőrsöt, ha megfizetik, de a működésébe nem szólhatnak bele.

Az ellenzéki kifogásokra a kormány azzal válaszolt, hogy felajánlotta, feltámaszt egy pártállami sóhivatalt, a Bűnmegelőzési Tanácsot. Az intézmény, a legújabb törvénytervezet szóhasználatával a: „bűnmegelőzési és közbiztonsági bizottság”, állást foglal a települési közbiztonság helyzetéről. Ha a bizottság és a rendőrségi vezető között véleményeltérés támad – a felettes rendőri vezető dönt. Nesze neked, önkormányzati szabadság!

Ugyanakkor a főkapitányi kinevezésekkel kapcsolatban az önkormányzatoknak még a véleményezési joga is megszűnne. Budapesten csak a kerületek mondhatnak véleményt kapitányukról, a főváros főkapitányáról nem. A megyék és a főváros helyett a köztársasági megbízott véleményez. Akinek ki is a főnöke? Ördögöd van, olvasó: ugyancsak Boross Péter.

A lakosság érzékeny a közbiztonságra. Nem nehéz olyan helyzetet, hangulatot teremteni – Budapesten már volt rá példa –, hogy az emberek azért, amivel elégedettek, a rendőrséget dicsérjék, azért, amivel elégedetlenek, az önkormányzatot szidják. Megtisztították az aluljárókat: végre határozottan lépett fel a rendőrség. Elviszik a tilosban parkoló autókat: eldemszkyzték. Holott a rendőrség mindkét ügyben a saját szakállára (meg Boross úr intésére) cselekszik – vagy nem cselekszik; a főváros joga, hogy jó arcot vágjon hozzá.

A rendőrség központosítása önmagában is hatalom. Kétszeresen az attól, hogy jól forgatható eszköze lehet az önkormányzatok lejáratásának.

(Folytatjuk)



























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon