Skip to main content

Egy emlék­rom­bo­lásra

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bán Zoltán András Szomory-képéhez

Minden Szomory Dezsőről szóló írást izgalommal olvasok, hiszen darab ideje célom, hogy, mint egy avartüzet, fellobbantsam az iránta való érdeklődést. Ezt – a dolog felületéről nézve – könyvkiadóként teszem – de ki a kiadó? s miért és mit ad ki? – éppen most, a Gutenberg-galaxis végi s a jelenlegi magyar időkben? Nincs tér ebbe belebonyolódni, ehhez – Szomory kedvelt kifejezésével – („micsoda”) balzaci mélységek és körültekintések szükségeltetnek. A mai magyar kiadók többsége nem üzleti vállalkozásból, hanem valami más, e helyen bizonyára ismert okokból igyekszenek kihasználni a könyvkultúrában még benne lévő, talán még évtizednyi lehetőséget. Azonban a felgyújtandó érdeklődés sikere a recepción múlik – amely jól irányított fuvallataival fölserkenthetné a kiadó álmodta, kívánta futótüzet.

Amikor a Szomory Dezső Művei sorozatot elindítottam – a Horeb tanár úr című kötetettel (Budapest, 2005) –, az utószóban áttekintettem a 60-as, 70-es, 80-as években eszmélkedő, művelődő fiatalember számára akkor elérhető vagy kézenfekvő Szomory-irodalmat – a Nyugat évfolyamai nem voltak fönt az akkor még meg sem álmodott interneten –, megmagyarázandó, hogy jómagam, családilag is Krúdy-rajongó, miért nem fedeztem fel a hozzá léptékben és stílusban oly hasonló írót? Pedig olvastam – ezekről még lesz szó – a két Szomoryról szóló könyvet, Réz Pál Szomory Dezső című kismonográfiáját (Budapest, 1971, az Arcok és vallomások sorozatban) és Kellér Andor Író a toronyban művét (Budapest, 1964), mindkettő dedikált példány volt, igaz, az utóbbi nem Kőbányai Jánosnak, hanem Györgynek címezve. Azt elemeztem itt, hogy ezek a könyvek minden erényük és Szomory-ügyben megkerülhetetlenségük ellenére, miért inkább elzártak a Szomory-igazság megismerésétől, mint Kafka A törvény kapujában című novellájában az őr az ajtót az igazságot szomjúhozó elől. A megvilágosodáshoz vezető gyújtózsinórt Kertész Imre egy Szomory-idézete s az ahhoz fűzött mondata gyújtotta meg a K. dosszié című önéletrajzi művében: „Nincs mindenki a világon, aki megszületik – mondja a Horeb tanár úr című csodálatos regényében Szomory Dezső” – s utána elindult a fölfedezés a maga útján. Lehet, e mondat önmagában nem lett volna elég – ehhez hozzákapcsolódott a Kertész életműve iránti kíváncsiság, hiszen legendásan nem nevezte meg irodalmi elődeit, különösen nem a magyar irodalomhoz kapcsolódó viszonyát. (Ezt később, éppen Szomory-élménye kapcsán – kikényszerítettem belőle: Lásd A 21. századi Lót dilemmái című beszélgetésemet vele, Múlt és Jövő, 2009/3.)

Tehát minden recepciós mozzanatnak – akár csak egy jó mondatnak is – rendkívüli a szerepe és felelőssége az újraolvasásban, netán a kánon átértékelésében, hiszen minden újrakiadás, de különösen az összegyűjtött művek ezt célozzák meg. (Tandori Dezső újraolvasásának meghatározó szerepe volt abban, hogy Szép Ernő visszakerült a könyvkiadásba, olvasásba, s talán egy kicsit a kánonba is, noha súlyához képest még nem igazán.)

Bán Zoltán Andrásnak a Beszélő 2011/6. számában megjelent, Szomory Dezsőről szóló szerkesztett előadásszövege – „Leírások, nagyjelenetek és élőképek. Adalékanyagok Szomory Dezső prózájának élvezéséhez” – terjedelemre a leghosszabb az utóbbi évtizedben keletkezett Szomory-recepcióban, s különösen, mióta elindult a ma hatodik (lehet, e válasz megjelenésekor a hetedik) köteténél járó vállalkozás, amely Szomoryt szeretné visszahozni a köztudatba és ennek nyomán a kánonba. Bán fogalmazványát – sok oknál fogva – nem kívánom értékelni. (Ami talán ebből idetartozik, arra a Beszélő-publikáció is utal, mégpedig igen finoman, de ha valaki, én megértettem. Bán megjegyzése – hogy a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről idézeteit a fogalmazvány az első kiadásból adja – utalt arra, hogy az általa is remekműnek tartott könyvnek van egy már nem csak az antikváriumokban nagy ritkán felbukkanó kiadása is. Ez az önleleplező, egyébként a maga szempontjából is szűkkeblű kirekesztés elárulja a vállalkozáshoz való viszonyt, hiszen minden íróról, műről szóló írásnak az együttolvasás igényéből és feltételezéséből illene kiindulnia.)

Szomory Dezső alakjára sok lehántani való legenda vagy előítélet rakódott különböző okokból. Azt azonban senki sem állította, hogy A párizsi regényben központi szerepet játszó Les Grands et les Petits Moineaux című könyvét ne írta volna meg, s azt ne adták volna ki Franciaországban, franciául. Bán mégis ezt a szóbeszédet lebegteti meg: „az sem totálisan világos, hogy az önmaga által sokat emlegetett francianyelvű [!] [az eredetiben helyesen: francia nyelvű – a szerk.] elbeszéléskötete, a Les grands et les petits moineaux tényleg megjelent-e Párizsban, a lehetséges koronatanú, Szomory állítólagos protezsálója, Alphonse Daudet 1926-ban már 19 éve halott.”

Bán állításával szemben a Párizsi regénynek van cselekménye és szervező motívuma: az íróvá küzdés-válás. Ezt a folyamatot érzékíti meg az emlékező, mégpedig a francia fővárosban írt két első könyve, az Elbukottak (Budapest, 1892) és a nevezett francia könyv (magyarul Mesekönyv, Budapest, 1898) megírása és kitalpalása történetében. Erre az epikai szálra kristályosodik föl a bizony kitűnő jellem- és környezetrajzokkal fölvázolt portrésorozata a XIX. és XX. század fordulójához érkező Párizs magyar és francia alakjairól. Bánnak abban „igaza van”, hogy ahhoz, hogy koncepcióját alátámassza, valamit tennie kell a nonfiction könyv tényeivel – fikciósnak minősítvén azokat. Meg is tette.

De…

A francia nyelvű könyv szerepel az OSZK gyűjteményében, s elérhetősége az interneten is megtalálható (a 194.583-as raktári számon).

Azonban nem az a kérdés, hogy meg kell-e cáfolni egy írót rossz színben föltüntető – mondjuk ki, hazugsággal – meggyanúsító legendát. Az a kérdés, hogy Bán miért ír le ilyesmit ma?

Hiszen…

Hiszen Réz Pál monográfiája nemcsak egy fél oldalt szentel e könyvnek, s benne Daudet szerepének, hanem a könyv címlapját is reprodukálta egy (a 46.) teljes oldalon. Alphonse Daudet e könyvről szóló, Szomorynak írt levelét – ez az epizód A párizsi regényben is szerepel – közli a szintén Réz Pál által összeállított Az Irgalom hegyén. Szomory Dezső emlékezete című remek szöveggyűjtemény (In memoriam sorozat, Budapest, 2004). (Ez a Figaróban s a Fővárosi Lapokban is megjelent a maga korában.) A valóban oly szegényes Szomory-irodalom másik alapműve, Kellér Andor portré-regénye, szerintem ludas sok legendában. Átsüt rajta Szomory varázsa, s a tanítvány-barát legendává emelő rajongása. Azonban amikor erről a francia nyelven megjelent könyvről számol be, éppen azt a mítoszt rombolja le, hogy Szomory önmítoszépítő lett volna. Azt beszéli el, hogy kérte, Szomory mutassa meg neki a könyvet a maga fizikai valójában, amit az író elhárított. Kellér ezért hajlott arra, hogy e könyv önlegenda, s majd elmeséli, hogy Hatvany Lajosné természetes mozdulattal emelte le a polcról, s adta a kezébe, amikor e gyanújának hangot adott egy társaságban.

Lehetetlen, hogy Bán e három forrásnak egyikét ne olvasta volna. Nem tisztem elemezni, hogy miért követte el azt, amit. Bizonyára csak irodalmi szándékai voltak vele, hogy elméletét igazolja, hogy Szomory akkor is fikciót ír, amikor nem fikciót alakoskodik. Ezért volt muszáj az írónak fabuláló fantasztaként megérzékítődnie a mai, korántsem bennfentes olvasó számára, olyan személyiségnek, akinek csak a saját valósága az érdekes.

Még az igazi fikció, nagy farce esetét sem tudja reálisan ábrázolni bizonyos reáliák elhallgatása nélkül. Ugyanis Szomory a Harry Russel-Dorsant a Nyugatban közölte – Harry Dorsan néven nem sokkal a háború kirobbanása után fogott bele a három éven keresztül tartó folytatásokba. (Nem vették be katonának, s a többi írótársa háborús élménybeszámolóiból – Balázs Béla, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc – nem akart kimaradni.) Egy darabig legalábbis a tréfa működött, mert sokáig a korabeli olvasók azt hitték, hogy egy angol tudósító riportjait olvassák. Bán szinte az összes betűjét idézi Szomory önleleplező előszavának, amikor könyv alakban, a saját neve alatt közzétette a művet – csak azt a mondatot nem, ami a nagy kitaláció reális kereteire utal. „Ezeket az írásokat csakugyan mind kitaláltam. Kis adataim voltak hozzájuk a hírlapokból, s nagy emlékeim is voltak. Mert a londoni pályaudvarokon s a Marne mentén a virágos réteken és a Champagne-i szöllőföldeken is gyakran megfordultam hajdan, magányos fiatalember és nosztalgiás vándor, aki voltam. És az összes szélmalmokat ismertem Ypernben.” Ezek a mondatok világos képet adnak az alkotás lélektanáról, sőt technikájáról is.

Bán közleménye másik súlyos emlékrongálásáért nem csak ő felelős. Azonban az elődök legendagyártása senkit nem ment fel, hogy forrásait ne kezelje kritikával. „És mennyire jellemző, hogy az 1930-as években írt zenekritikái nagyrészt részben szintén fikciók: köztudott, hogy Szomory gyakran el sem ment a koncertre, hanem részben barátnője beszámolói, részben a saját kitalációi meg persze valóban létező zenei tudása alapján írta a recenzióit”. Most leszámítva a henyeséget, hogy Szomoryval kapcsolatban semmi sem „köztudott” – hiszen mind az élete, mind a művei nagy része ismeretlen (drámái, regényei szunnyadnak kiadatlanul, nemkülönben több ezer oldal remek újságprózája), de arra nincs konkrét adat, hogy ne ment volna el az eseményekre, amelyekről tudósított. Épp az ellenkezőjéről viszont van adat. Szomory ugyanis ezt írja: „Irodalmi hagyatékom között (4-5 kötet novella és egyéb írásmű) könyvtáramban feltalálható díszkötetes Fidibuszbeli regényem és 2 kötet Zene és élet hangjainál c. munkám kiadatlan. …. Az utóbbi 2 kötet, azoknál a művészeknél fogva, akik szerepelnek benne, zenekritikai munkának számít, s szerintem igen nagy sikerre számíthat.” Szomory mindezt nem „pózos” önmutogató-gúnyoló ironikus játékai kapcsán írta. Hanem egy csillagos házban, 1944-ben, a végrendeletében – a halál sokszor megtapasztalt árnyékában, nem az életéért aggódva, amellyel már leszámolt, hanem az utóéletéért. A teljes szöveg a Zsolt Béla szerkesztette Haladás című hetilap 1946. október 17-i számában jelent meg – s noha többek előtt is ismert ez a megrendítő s igen informatív dokumentum, teljes terjedelmében eleddig a szintén nehezen hozzáférhető hetilap hasábjain szunnyad. Szomory önértékelését – ami aligha vonatkozhat fikcióra – senkinek nincs joga kétségbe vonni. Különösen azután nem, hogy ez a vágya teljesült. Unokaöccse, Szomory György – az Operaélet szerkesztője – gondozásában, jegyzeteivel és utószavával megjelent a Zene és ének hangjainál zenekritikai gyűjteménye (Budapest, 2009) – sajnos nem a gondosan összekészített, de elpusztult hagyatékból, hanem a Színházi Élet 1933., 1934., 1935. és 1937. évfolyamaiból rekonstruálva, mert ott jelentek meg eredetileg rendszeresen ezek a zenekritikának és írásművészetnek egyaránt olvasható, élvezhető gyöngyszemek. Maguk az írások és a jegyzetapparátus példásan cáfolja a legendát. (Ennek az egyébként igen szép kritikai visszhangot kiváltó kötetnek a létezését nemcsak nem elegáns, hanem poétikailag is nonszensz említetlenül hagyni, ha már utalt rá.)

Bán fogalmazványában, ahová nyúlunk, annyi a csúsztatás és füllentés. Azt írja: „Hiszen Szomory Párizsban eltöltött tizenhat évéről (1890–1906) [Réz könyvében 1889–1907 – K. J.] a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült bármi komolyan megfoghatót kiderítenie az irodalomtörténetnek.” Nem igaz, hogy történt ilyen erőfeszítés. Mondjon rá egyetlen példát! A Szomory nincs-recepciótörténetnek épp az a jellemzője (valósága, igazsága), hogy az irodalomtörténet lemondott róla. Azonban A párizsi regény leírja a tizenhét éves hírlapírói hajszát, amelynek honoráriumaiból tengette életét. Megnevez lapokat, szerkesztőket, s a velük való kapcsolattartás módját. Ismert és ismeretlen, sőt külföldi párizsi tudósító kollégáit is leírja, ezeket az adatokat és arcéleket lehetne rekonstruálni. Ezek a párizsi eseményeket ábrázoló és kommentáló cikkek olvashatóak – csak be kell menni értük a könyvtárba. (1900-tól a PIM remek bibliográfiával is rendelkezik róluk.) Réz könyve felsorolja e lapok címeit. A harmincas évek közepétől Emlékek szárnyán címen újságprózája szinte egy második párizsi regényt produkált a Pesti Napló hasábjain. (Egy ilyet az In memoriam kötet is újraközöl.) Ezekben rendkívül pontos rajzokban kiegészíti A párizsi regényt, például Ady, Rippl-Rónai életmódját festi le plasztikusan, majd olvasói levelekre válaszolva vagy azok információit felhasználva, Rippl-Rónai lakótársaiét is. Ezekben az emlékezésekben nemegyszer azt is megmagyarázza, hogy egy-egy párizsi epizód, figura miért – szerkezeti okokból – maradt ki a nagyívű emlékfolyamból. (Például ifj. Dumas-val való barátsága.) Szerintem a legrevelációsabb, amikor a saját – üres gyomrú reáliákon alapuló – élményanyagát összeveti Proustéval, akinek Az eltűnt idő nyomában-ja ugyanannak a kornak a Párizsából nyeri az anyagát, s Szomory erre reflektál.

Bán kiemel egy nevet – Bertha Sándorét – a párizsi panoptikumból, de foglalkozását már hasraütve „kitalálja” (miközben ezzel másokat vádol) – ugyanis a valóban elfeledett szerző nem „hírlapíró”, hanem a saját korában ismert zeneszerző (1843–1912) – elég lett volna csak a Google-ba beütnie a nevét. (Most, hogy e cikk kedvéért még egyszer beütöttem, a sors és a technika újabb adalékkal cáfolja Bánt, s jómagamat pedig egy újabb értékes nyomvonalhoz juttat – pedig gondolhattam volna rá. Rippl-Rónai József önéletrajzi részletét dobta ki a keresőprogram, a Nyugatból, az 1910/24-es számot. Az önéletrajzi részlet a Munkácsy Mihállyal való kapcsolatával foglalkozik – aki A párizsi regény több fejezetében is szerepel. Munkácsy szalonjának leírása, az ott megforduló társaság Szomory korántsem fikciós emlékei­re hajaz – s Rippl-Rónai magát Szomoryt is megnevezi e tablón.)

Egy novellaértelmezés („Selyemzsinór”) látszólag a szabad asszociációk tartománya, de itt is, különösen a kontextus miatt, illik megemlíteni, hogy a szecessziós indázású-zeneiségű novellának igencsak van története, az öngyilkosságnak pedig „földi” motivációja, s nem esztétikai, ahogy Bán vizionálja. (A főhőst durván kidobják a kastélyból – miután „az alsóbbrendű néposztályok” felé tesz egy suta, de a kastélybeliekkel szembeni tüntető gesztust.)

Minek vájjak tovább a Szomoryt s minden olvasót ért – szellemi közéletet, ha van ilyen – fájdalmas sebbe? Ott tapasztalni és mégpedig olyan módon a méltatlanul elpusztított, majd elfelejtett író szerepének és nevének emléket állító igyekezetet meghiúsító ellenállást, ahol ez a legkevésbé volt várható.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon