Skip to main content

Egy gyakorló szülő, hajdani tanár és szociológus megjegyzései a „korlátozott autonómiájú iskola” tervéhez

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Orosz István a Beszélő 9-ben körvonalaz egy „korlátozott autonómiájú iskolát”, s cikke bevezetésében felkéri érdekelt olvasóit, hogy kapcsolódjanak be a koncepció kidolgozásába. Ennek jegyében némileg kiegészítem, némileg vitatom a szerző gondolatait.

Nem hinném, hogy Orosz Istvánnak és az iskola kérdései iránt érdeklődő olvasóknak újat mondok, mégis felhívom rá a figyelmüket: mai iskolánk csődje a nem végrehajtott s az adott feltételek mellett teljességgel végrehajthatatlan tanterv-utasításos szisztéma eredménye. A tervutasításnak persze egyik lényeges vonása, hogy végrehajthatatlanná váljék; hogy terv és valóság elszakadjon egymástól, sőt, a terv és tény viszonya ne is legyen kontrollálható. Mégis vannak fokozatok. Az apróra kidolgozott tantervek, nevelési tervek, készséges ismeretszint-követelmények árnyékában a főváros számos iskolájában az is napról napra megoldhatatlan nehézséget jelent, hogy valamilyen pedagógus beosztású egyént belökdössenek minden csoport minden órájára; a fő feladat megszámolni és megőrizni minden gyereket, akit oda reggel hat és délután hat között beadtak; s a legtöbb leleményt kívánja, hogy minden (kötelezően) fölvett gyereket sikerüljön bezsúfolni egy-egy terembe.

Mindenfajta változás alfája és omegája az oktatási ráfordítások jelentős növelése. Bár való igaz: az alkotó energiák fölszabadítása (legyünk hűségesek Orosz István rokonszenves hangütéséhez: korlátozott fölszabadítása) maga is jelentős erőforrás, de pusztán a láncaikat vesztett pedagógusok áldozatkészségére és lelkesedésére nem szabad apellálni. Azt hiszem, csak olyan iskolai munka – s általában munka – lehet eredményes, amely pedagógusnak, gyereknek és szülőnek egyaránt módot ad a személyiségszükségletükkel harmonizáló életformára. Ez a legkevésbé sem jellemző a mai kötelező pedagógus-óraszámra és kötelező túlóraszámra, az egész nap iskolába-óvodába zárt gyerekeket nyomorító csoportlétszámokra vagy a hallgatólagosan, illetve kimondva is a szülők nyakába sózott otthoni „foglalkozásokra”.

Az oktatási ráfordítások növelése önmagában, mindenféle szerkezeti változás nélkül is elviselhetőbbé és hatékonyabbá tenné az iskolát, ezért az érdekeltek minimális követeléseképpen ezt fogalmaznám meg. A mai iskolával szemben a pedagógusoknak még csak van valamilyen fegyvere, a sztrájk sajátosan szocialista formája: elhagyják a pályát. A szülők és gyerekek azonban szinte teljesen védtelenek. Pedig a ráfordítások növelését s általában a jelentősebb változást, azt hiszem, nem nagyon csikarhatja ki más a hatalomtól, mint valami szülősztrájk. Felvirradhat egyszer egy olyan szeptember 1., mikor a szülők tömegesen nem hajlandók az adott feltételek mellett iskolába küldeni gyerekeiket. Előfordult már ilyesmi Békásmegyeren. A szokásos cinizmussal tervezett iskolába nem fértek el a környék gyerekei, s ezen az oktatási hatóság átkörzetesítéssel óhajtott segíteni. Ily módon a gyerekek százai kerültek a karnyújtásnyira lévő iskola helyett a forgalmas főútvonal másik partján, tőlük viszonylag távol épült, s még nem benépesült terület iskolájába. A szülők lázadását a főváros oktatási főhatósága egy sebtiben beállított iskolabusszal volt kénytelen leszerelni.

A hatékonyabb iskolának még egy feltételét említeném, amit Orosz István nem érint. A politikai tömegszervezeteknek, vagyis az úttörőmozgalomnak és a KISZ-nek ki kellene vonulni az iskolából. A KISZ-t inkább csak a rend kedvéért teszem szóvá, mert az a benyomásom, hogy jelentősége a megfelelő korosztályok iskolai életében elég csekély. Gondolom, azért, mert a serdültebb ifjúságot már nehezebb úgy táncoltatni, ahogy fütyülnek neki. Ám a militarizált úttörőmozgalommal megfejelt iskolának még a korlátozott autonómiája is igen kétséges lenne. Az úttörőmozgalmat demilitarizálni és demokratizálni eléggé reménytelen, hisz lényege a felülről-kívülről irányítottság és a katonásdi. Ám legyen, éljenek és virágozzanak a napiparancsok, zászlófelvonások, jelentések, dobpergések és hátra arc!-ok – de ne a kötelező iskolába járással kibogozhatatlanul összefonva.

A fenti kiegészítő megjegyzések után most vitába szállnék Orosz Istvánnal, s általában az antiiskola-nézetekkel, melyekhez gondolatmenetének egy része kapcsolódik. (Egyébként véleménykülönbségünknek nincs nagy jelentősége, hisz a „korlátozott autonómiájú iskola” rendszerében békében élhet egymás mellett többféle koncepció. S ahogy Orosz István nem kívánja központi nevelési céllá előléptetni saját véleményét, én sem az enyémet.)

Orosz István abból indul ki, hogy a tanárok tudása a hivatalos európai kultúra elemeiből áll, mely a hatalmi elit terméke és sajátja, az elnyomás eszköze. Lényeges vonása a represszív kommunikációs viszony a kultúra átadására hivatott „felkent papok” és a művelendő plebs között: a beavatottak kinyilatkoztatnak, s mukkanni sem hagyják a beavatatlanok nyáját. Ezt tették a keresztes hadak, a jezsuita hittérítők, a küldetéstudatot érző felvilágosult civilizálók, protestáns etikusok, s ezt teszi a mai iskolarendszer is. A gyerekek viszont egy másik, elnyomott kultúrát képviselnek. Az új iskolában meg kell szüntetni az egyenlőtlen kommunikációs viszonyt, hogy a tanárok és gyerekek kultúrája egyenrangú felekként találkozzék. A tanárnak nem is szabad arra törekednie, hogy racionális, írásbeliségen és verbalizáláson alapuló, európai magaskultúrája legyűrje a gyerekek szubkultúráját.

Szerintem – legyek bár megrögzött konzervatív – az európai magaskultúra piszkos múltja (és piszkos jelene) ellenére, vitathatatlan érték, melynek éppen hogy győzedelmeskednie kellene az iskolában! Mindenféle pedagógiai megújulás legfőbb értelmét abban látom, hogy – miként a fejlett országokban a legutóbbi évtizedek során kiszélesedett a mindennap jóllakók köre – általánossá váljanak az európai kultúra javai is.

Mostanában nem nagyon divatos történettudósunk, Hajnal István (s az őt nagyon tisztelő Kemény István) abban látta az európai intellektualizmus specifikumát, hogy minden más magaskultúránál kevésbé különült el a mindennapi szokásszerű élettől, példátlanul rugalmas, a legkülönfélébb forrásokból a legkülönfélébb eredményeket magába építeni képes képződménnyé alakult. Mivel születésekor eleve többféle hagyomány gyúródott össze, egyaránt táplálkozhatott belőle többféle uralmi rendszer, s még a tagadásuk is, s így éppen az erők nyers összecsapásának, a kölcsönös rombolásnak fékezője lehetett. Az európai gondolkodás fogalmai és kommunikációs rendszere nemcsak az érdekek eltiprásának, hanem artikulációjának és érvényesítésének, nemcsak a személyiségtartalmak elnyomásának, hanem kifejezésének is eszköze, s a magam részéről nem szeretném sutba dobni őket.


















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon