K. I. [Kiss Ilona], N. L. [Neményi László], Y. L. [Yehuda Lahav]

Nyomtatóbarát változat

Egy őrült hét


A legidősebb és legtapasztaltabb izraeliek se igen emlékeznek még egy ilyen hétre. Pénteken este a terroristák meggyilkolták a túszként fogva tartott izraeli katonát. Hétfőn államférfiak kézjegyükkel látták el a jordán–izraeli békeszerződést. Szerdán Tel-Aviv szívében nagyerejű bomba robbant egy buszban. Pénteken kijelentették: „Nem engedjük, hogy a Hamasz szabja meg a békefolyamat irányát és ütemét.” A közhangulat gyorsabban változott, mint az októberi időjárás: mint valami megbolondult inga. De azért továbbra is normális izraeliek maradtunk. Voltak ugyan tüntetések a terror ellen, az arabok ellen és a béketárgyalások folytatásáért. A legnagyobb tömeg azonban – 60 ezer ortodox zsidó – azért tüntetett Jeruzsálemben, hogy szombatonként egy utcát zárjanak le a forgalom elől.

Megbolondult ingához hasonlított a sajtó álláspontja is. A katona-túsz megmentésére irányuló, balsikerű akciót nem bírálta az ellenzék: úgy tűnik, a nacionalista ellenzék minden harcias tettet támogat, még akkor is, ha egy baloldali kormány kezdeményezi. Annál hevesebben bírálta Rabin miniszterelnököt a sajtó és néhány kormánypárti politikus: miért határozott az akcióról egyedül, a kormány beavatása nélkül? Miért nem várta ki, hátha a terroristák valóban meghosszabbítják az ultimátumukat? Egyáltalán, miért adott parancsot az akció végrehajtására, amikor nyilvánvaló volt, hogy a terep nem teszi lehetővé a meglepetésszerű támadást, és nem gátolható meg az túsz kivégzése.

A tel-avivi véres merénylet után újra a kritika özöne zúdult Rabinra, amikor olyan kihallgatási módszerek törvénybe iktatását követelte, amelyek hatékonyabbá tehetik a terrorizmus elleni harcot. A követelésnek megvan a logikája, és a dilemma egyáltalán nem könnyű: vajon lehetséges és szükséges-e ügyelni minden emberi jog betartására, amikor emberéletek megmentéséről van szó? Rabin egy példával is szolgált: egy terrorista, akit arra akartak rábírni, árulja el, milyen további terrorakciókat terveznek társai, panasszal fordult az Izraeli Legfelsőbb Bírósághoz, hogy egy-egy kihallgatás között nem hagytak neki elegendő időt az alvásra. És a törvény értelmében a bíróság valószínűleg neki ad igazat.

Az emberi jogok megsértése hosszú távon jobban veszélyezteti a társadalmat, mint bármilyen terror – mondják Rabin bírálói. Közéjük tartozik Rabin kormányának igazságügy-minisztere is, aki – tegyük hozzá az igazság kedvéért – igazságügy-miniszter volt már az előző kormány idején is. Ellenzéki mivoltát meghazudtolva a Likud-kormány volt külügyminisztere, David Levy volt az első, aki hangosan kimondta, amit sokan gondoltak: ha az általános elvekkel ellentétben ki kell engedni a börtönből egy terroristaszervezet vezetőjét, s így megmenteni egy katona-túsz életét, akkor menjenek az elvek a fészkes fenébe.

Aligha volt Izraelben ember, aki e napokban nem tette fel önmagának a kérdést – hogyan tovább? Ben-Gurion egykori izraeli miniszterelnök így fogalmazott 1942-ben: „Úgy kell harcolnunk a brit hatalom ellen, mintha nem lenne háború, és úgy kell részt vállalnunk a világháborúban, mintha Palesztinában nem lenne brit hatalom.” Szavait ma így lehetne parafrazálni: úgy kell harcolni a terror ellen, mintha nem lenne békefolyamat, és úgy kell előrevinni a béketárgyalásokat, mintha nem lenne terror.

Y. L.

Szappanopera és alkotmányjog


A brit trónörökös és külön élő felesége újabban könyveket vagdosnak egymás fejéhez. Diana kezdte, Károly visszavágott, de már repült Diana viszonválasza is – és ki tudja, hol áll meg.

Két évvel ezelőtt jelent meg Andrew Morton könyve a hercegnőről „Diana: Her True Story” címmel. Morton Diana szemszögéből részletezte az évszázad házasságának korántsem épületes történetét, és sikerült neki a királyi hálószobatitkok iránt érdeklődő közvéleményt (tehát nagyjából mindenkit) a hercegnő pártjára állítania. Károly mindent elkövetett, hogy a róla kialakult előnytelen képet kedvezőbbé alakítsa, mérsékelt sikerrel. Végül bevetette azt, amit csodafegyvernek vélt: kiöntötte lelkét egy Jonathan Dimleby nevű újságírónak, rendelkezésére bocsátotta naplóját és levelezését; Dimleby televíziós interjút csinált a trónörökössel, majd könyvet, autorizált életrajzot írt róla („The Prince of Wales: A biography”). A Sunday Times ez idáig két részletet közölt a könyvből. Ami eddig többek között kiderült: Károly boldogtalan ember, aki kiskora óta szenved apja durvasága és anyja hidegsége miatt, Dianát sohasem szerette, a házasságba apja kényszerítette bele. Károly azt is kifecsegi, hogy szerelme, szeretője egy férjes asszony. Aki még többet szeretne tudni, annak csak november 8-ig kell várnia: akkor jelenik meg egy újabb könyv Andrew Morton tollából, amelynek „Diana: Her New Life” lesz a címe.

A csodafegyver – a viharos visszhangból ítélve – visszafelé sült el. És nemcsak azért, mert a közvélemény a herceg nyilvános kitárulkozását ízléstelennek találta. Sokak szemében már önmagában az a tény is nevetséges, hogy a trónörökös a közvélemény kegyét keresi. Mert – nyilatkozta az Independent on Sunday-nek egy politológusprofesszor – „ha kampány folyik az államfői poszt betöltéséért, akkor miért nem csináljuk rendesen, és választjuk az államfőt?”. Igaz, az Economist szerint éppen ez az alkotmányos monarchia központi ellentmondása: adva van egy tekintélyt sugárzó intézmény, amelyet nem választanak, hanem a születés véletlene révén testesül meg, de amelynek legitimitása a népakaraton múlik. A kínosnak talált Károly-életrajz – meg természetesen az elmúlt évek végeláthatatlan királyi botrányai – következtében sok brit polgár élesebben látja ezt az ellentmondást.

A brit monarchia nincs ugyan végveszélyben, túlzott nyugalomra mégsincs oka a királyi családnak. Több mint száz év óta először a britek komolyan vitatkoznak a monarchia esetleges eltörléséről. Egy olyan – a monarchiához hasonlóan tekintélyt sugárzó – intézmény, mint az Economist, a múlt héten címlapsztorit áldozott a monarchia válságának, és vezércikkben szállt síkra az Egyesült Köztársaságért. Az Independent on Sunday felmérése szerint a munkáspárti képviselők 44%-a a monarchia eltörlése mellett van. De azok sem lelkes király(nő)pártiak, akik nem tették le a voksot a köztársaság mellett. Egy tiszteletlen érv a monarchia mellett: annyira nem számít semmit, megszüntetése nem éri meg az azzal járó felhajtást.

Nem mindenki van ezzel így. Azok a nem feltétlenül republikánus csoportok, amelyek egy írott alkotmány jótéteményében szeretnék részesíteni Nagy-Britanniát, egy az alkotmányozást akadályozó reakciós erőt látnak a királyi házban. Számukra a királyi család körüli viharok ingyenreklámot jelentenek: írott alkotmányt követelő érveik a politikai viták középpontjába kerültek.

Így függnek össze a walesi herceg és hercegnő szexuális indiszkréciói az alkotmányjoggal.

N. L.

Oroszországi „patkányölő”

„Ha a patkánysaslikhoz nincs kéznél Ankl Benz mártás, jó bőven sózzuk meg, és rágjunk hozzá csalánlevelet, mert nehéz a húsa. A mezei egér nagyon kalóriadús, hernyóból, gilisztából viszont legjobb levest csinálni. A legfontosabb: mielőtt mindezeket a jószágokat ételkészítéshez használjuk, alaposan mossunk kezet” – Dmitrij Holodov, az 1994. október 17-én meggyilkolt orosz újságíró írta le ezt a „recepturát” október 10-én a Moszkovszkij Komszomolec (MK) hasábjain abban a riportban, amelynek gyaníthatóan sok köze van brutális felrobbantásához (gyilkosai elhitették vele, hogy titkos dokumentumokat kap kézhez, holott a táska kinyitására időzített bomba robbant a csomagban). Persze nem azért kellett meghalnia, mert leleplezte, milyen módszerekkel edzi a hírszerző főnökség különleges osztagait arra, hogy étlen-szomjan túléljék a legvadabb terepviszonyokat is, hanem egyebek közt azért, mert rájött: az állami kiképzőhivatal szívesen közvetít ki a legkülönbözőbb helyekre bérgyilkosokat, például a Csecsenföldre (ahonnan Dudajevék „ki innen, orosz patkányok” felkiáltással kitiltottak minden orosz újságírót). A Csecsenföldön folyó harcokról egyébként sok kellemetlenséget írt Holodov az orosz katonai vezetésre nézve is. A 27 éves riporter legnagyobb fogása azonban alighanem a Burlakov-ügy volt: néhány nap múlva állt volna Holodkov az Állami Duma bizottsága elé, hogy feltárja újabb bizonyítékait a Nyugati Hadseregcsoport egykori főparancsnokának fegyver- és egyéb ügyleteire vonatkozóan, és arról, hogyan fonódik össze mindez Gracsov honvédelmi miniszterrel. A külföldi ideiglenes állomásozásból hazatérő Burlakovnak augusztus végén kreáltak nagy hirtelenjében egy honvédelmi miniszterhelyettesi tárcát, Gracsov másik bizalmasa, Panyicsev katonai főügyész és általános főügyészhelyettes pedig egyik pillanatról a másikra magas katonai rangot kapott, amire Jelcin kénytelen-kelletlen rábólintott. Gracsov most arra készül, hogy az „újdonsült” Burlakovon kívül lecserélje összes helyettesét. Ha ezt sikerül végrehajtania, örökre fátylat lehet borítani a nyugati hadseregcsoport tranzakcióira és a legfelsőbb katonai vezetés üzelmeire.

Holodov történetéből megint csak az látszik, hogy nem vagy nem egyedül Jelcin az igazi úr a Kremlben: Gracsov marsall, mint tavaly októberben is, kezd fölébe kerekedni. Tavaly kapott egy új orosz katonai doktrínát és egy jelentős pótköltségvetést, most pedig – ha keresztülviszi terveit – megkapja hozzá az egész katonai irányító elitet is. A katonai ügyészség lenyelésével pedig azt biztosította, hogy bármi disznóságot csinál, semmi sem derül ki. Mint ahogy aligha derül fény annak a 12 orosz újságírónak a sorsára is, akik a közelmúltban lettek politikai gyilkosság áldozatai.

K. I.

• Extra Hungariam