Martin M. Simecka

Nyomtatóbarát változat

A novákyi koncentrációs tábort a szlovák kormány 1942 elején építtette fel a szlovákiai zsidók utolsó állomásául, ahonnan aztán Oswiecimbe indultak a vonatok. Amikor 1942 nyarán leállították a transzportokat, a táborban mintegy 1500 zsidó maradt; ezek még további két esztendeig, 1944 nyaráig éltek ott. Akkor a tábor feloszlott, s a férfiak nagy része csatlakozott a felkeléshez. Juraj Spitzert az Oswiecimbe való elhurcolástól véletlenek összjátéka mentette meg – mint az esetek többségében mindazokat, akik túlélték az üldöztetést. Talán azért úszta meg, mert név szerint ismerte annak a labdarúgócsapatnak a játékosait, amelynek a táborparancsnok szurkolt. A felkelést is véletlenül élte túl – egyszerűen nem találták el a golyók, amelyek táborbeli társait megölték.

Juraj Spitzer könyve szomorú olvasmány. Nemcsak azért, mert halottakról és a halálról szól. Szomorú a maga bölcsességében, szkepszisében: vajon van-e értelme az ilyenfajta írásnak az egyre újabb formákat öltő erőszak közegében? De sokkal inkább azért szomorú, mert hiába keressük benne a végzet fölött aratott győzelem erkölcsi diadalát.

A Nem akartam zsidó lenni című könyvnek hányatott sors jutott, akárcsak az írójának. Húsz évvel ezelőtt, amikor elkészült, nem jelenhetett meg. Mostani kiadása előtt a szerző annyi kisebb esszét illesztett hozzá az alaptörténet magyarázataként, hogy már-már megfordult a sorrend: a történet szolgál bevezetőül az értelmező értekezésekhez. Ez nem hiba, nem fogyatékosság, „csupán” az író kétségbeesett igyekezete, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, leírja a leírhatatlant, elmondja az elmondhatatlant: „Ha véletlenül túl is éljük ezt az időszakot, hátborzongató élményként marad meg bennünk. Igyekezni fogtok mindent elfelejteni, hogy senkiben se ébresszetek lelkiismeret-furdalást, mert az emiatt támadt harag megint csak ellenetek fordulna. Ti elrejtőztök előlük az utcán, mert éppoly tehetetlenek lesztek, mint most vagytok. A zsidó nem tud bosszút állni. Kin, és hány emberen álljon bosszút? A szlovák, aki gárdista volt, és aki nem volt az, mindig közelebb áll egymáshoz, mint a zsidó és a nem zsidó.”

Ezeket a szörnyű szavakat az író az egyik szereplő szájába adta, hogy azonnal vitába is szálljon vele: „Nem tudtam egyetérteni ezekkel a sötét gondolatokkal, mert mintha az én lelkemből is fakadtak volna, mintha a saját szavaimat és kétségeimet hallottam volna.” De közben az egész könyvet áthatja a kétség: hiábavaló a remény, hogy sikerül áthidalnia azt a szakadékot, amely a gonosztevő és áldozata közt tátong, ha az áldozat a véletlen folytán életben maradt.

A könyv ellentmondásossága azonban abból az állandó kettősségből is táplálkozik, amelytől az író nem szabadulhat, amikor egyrészt a borzalmakat túlélő tanúként, a halottak nevében szól – másrészt viszont olyan entellektüelként, íróként, filozófusként, aki visszautasítja az áldozat megalázó szerepét. Ez a helyzet egyfelől felkelti benne az ellenszegülés vágyát, felszakítja régi sebeit, a fájdalom előhívja az emlékeket, az emlékezés felszítja benne a fasizmus elleni tehetetlen gyűlöletet, az afölötti kétségbeesést, hogy mennyire közömbös volt a környezet a zsidóság sorsa iránt, másfelől viszont – mint ismeretekkel és elmélkedéssel felvértezett entellektüel – megértéssel hajtja meg fejét a történelem irracionalitása és a rossz százféle formája előtt, hisz a háború után mint fiatal kommunista maga is részt vett egy további totalitárius rendszer kialakításában, és hamarosan annak is áldozatává vált.

Spitzer számos kérdést vet fel. Hogyan történhetett, hogy a szlovák társadalom olyan közönyösen szemlélte a zsidókkal szemben alkalmazott erőszakot? Miért nem védekeztek a zsidók? Milyen körülmények között kerekedhet felül az erőszak, és hogyan születik meg vele szemben az ellenállás? Mi az antiszemitizmus, és hogyan legyen valaki nem zsidó, ha egyszer az?

Ezekre a gyötrő kérdésekre olyan artista bravúrjával válaszol, aki immár fél évszázada táncol a kötélen e szakadék fölött, érvei olyan megállapítások lenyűgözően egységes építményévé állnak össze, amelyben lehetetlen föl nem ismerni a közép-európai entellektüel maga köré emelt, bevehetetlen bástyáját, s amely mögött továbbra is ott a fő kérdés: összeegyeztethető-e a rossz megértése és a hozzá fűződő személyes viszony? Jómagam nem vagyok benne egészen bizonyos, avagy, hogy nyíltan beszéljek: egészen bizonyos vagyok benne, hogy a rossz mechanizmusának megértése nem kérdőjelezheti meg, s még kevésbé törölheti el a vele szemben elfoglalt álláspontunkat. Spitzer így ír a novákyi tábor parancsnokáról, Mikulas Polhoráról, akinek kezén keresztülmenetelnek az Oswiecimbe irányított transzportok, s aki úgy lehet, Eichmannhoz hasonlóan, saját kezével soha embert nem ölt, sőt később, amikor a transzportokat leállították, megpróbálta a tábort megmenteni: „Bizonyára vegyes érzelmekkel él valahol Mikulas Polhora is. Teljesítette a novákyi gyűjtőtáborból indítandó transzportokra vonatkozó utasításokat, s később a munkatábor megmentőjének szerepében tetszelgett.” Mikulas Polhora Ausztriában él, és Simon Wiesenthal jelenleg pert folytat ellene. Juraj Spitzer Szlovákiában él, és – paradox módon – azért él, mert Polhora nem sorolta be valamelyik transzportba…

Ellentétes érzelmeim támadnak, amikor olvasom ezt a kitűnő könyvet. Igyekszem megérteni az író üzenetét, amely világosan ott van szinte minden egyes mondatában, s egyúttal szemérmesen el is rejtőzik a megértő és bölcs megállapítások sokaságában. Talán a borító hátsó oldalán olvasható mondatok egyike a kulcs: „Nem tudtam elképzelni jövendő életemet végleg elszakítva ettől a darab földtől.”

Juraj Spitzer egész életét Szlovákiában élte le. Azok közt, akik koncentrációs táborba küldték, azok közt, akik segítették, hogy életben maradhasson, azok közt, akikkel együtt harcolt a felkelésben, azok közt, akik ellen fegyvert fogott. Amikor Alexander Machot, a szlovák állam belügyminiszterét, a deportálások egyik fő értelmi szerzőjét elbocsátották a börtönből, Spitzer hosszú magánbeszélgetéseket folytatott vele a történtekről. De nemcsak vele beszélgetett. Találkozott és beszélt olyan emberekkel, akikre a felkelés idején habozás nélkül rálőtt volna, mint ahogy azok is habozás nélkül küldték volna őt a halálba, Oswiecimbe. Én azonban úgy vélem, hogy miközben meg akarta érteni a „rossz” elvét, meg akarta érteni az országot és a társadalmat, ami nélkül nem tudta elképzelni az életét, túlságosan messzire ment megbékélési szándékában.

De nem kívánok-e lehetetlent Spitzertől, ettől a páratlan szlovák entellektüelltől, amikor határozottabb álláspontot várok el tőle az 1939–1945-ös évek szlovák államának elvetemült rendszerével szemben? Nem olyan fogódzót kérek-e számon tőle, amelyet nem tud nyújtani. Az antiszemitizmus ugyanis nem a zsidók problémája, hanem a társadalomé, amelyben megnyilvánul. A zsidók nem lehetnek túszai az antiszemitizmusnak, de azoknak sem, akik épp a zsidóktól várnak segítséget az antiszemitizmussal folytatott párviadalban. Juraj Spitzer üzenete talán éppen az, hogy képes volt (és továbbra is képes) Szlovákiában élni, képes találkozni Pozsony utcáin egykori és mai fasisztákkal, antifasisztákkal, kommunistákkal, antikommunistákkal, nacionalistákkal, antinacionalistákkal, szlovákokkal, magyarokkal, zsidókkal. Mindnyájukat ismeri, mindnyájukkal beszél. Lehet, hogy az ő üzenete épp a túlélés képessége s az a képesség, hogy tiszteletet vívjon ki egy olyan közegben, amely meglehetősen gyanakvó, gátlásoktól terhelt, értelmiségellenes -és antiszemita is. Juraj Spitzer talán az egyetlen szlovák entellektüel, akinek zsidó származása „közismert”, ám akit mindazonáltal mindig kikerülnek a nacionalista sajtó lesipuskásai.

Spitzer könyve azonban akkor jelent meg Szlovákiában, amikor közeledik a szlovák nemzeti felkelés 50. évfordulója, akkor, amikor a szlovák történészek és publicisták egy része arról ír és beszél, hogy a szlovák nemzeti felkelés valójában az állam ellen irányuló puccs volt, akkor jelenik meg, amikor a sajtó hasábjain élénk vita folyik a szlovák történelem értelmezéséről s azokról a támpontokról, amelyekre alapozható volna a mai szlovák államiság eszméje. Akkor jelenik meg, amikor a szlovák társadalom két részre szakadt: egy nacionalista táborra, amely tudat alatt arra vágyik, hogy visszatérhessen a totalitás biztonságába, s egy olyan táborra, amely már képes örülni a szabadságnak. Akkor jelenik meg, amikor Slobodník volt művelődési miniszter éppen megnyerte a pert a költő Lubomír Feldekkel szemben, s ezzel mintegy rehabilitálta azt a fasiszta szervezetet, amelynek maga is tagja volt.

Akkor jelenik meg ez a könyv, amikor épp napvilágot lát egy másik figyelemre méltó kötet is a szlovák államról, egy tanulmánygyűjtemény – az édesapám Milan Simecka nevét viselő alapítvány kiadásában. A címe: A cseh–szlovák kapcsolatok rövid története. II. Iveta Radicová és munkatársai az ún. „oral history” módszerével adják közre a múlt névtelen tanúinak emlékezéseit. Idézek néhány jellemző vallomást:

„Nos hát megmondom őszintén, hogy az akkor élt emberek közül senki a szlovák államot nem szidta, mert az embereknek valóban jó dolguk volt.” (Námestovo, férfi, szül.: 1913-ban.)

„Amit a zsidókkal csináltak, valóban embertelen gazság volt, de mondom, én ezt itt Pozsonyban igazában nem láttam. Nem azért, mintha Pozsonyban nem éltek volna zsidók. Egyszerűen elbújtak valahová, szétszéledtek, Pozsonyban nem voltak.” (Pozsony, férfi, szül.: 1932-ben.)

„Nos, elmondhatom, jó élet volt a szlovák államban. Szabadok voltunk, mindent jegyre kaptunk. Az elnök Jozef Tisko doktor úr volt, az örök világosság fényeskedjék neki.” (Oravsky Biely Potok, nő, szül.: 1921-ben.)

„De azt mondhatom, hogy az a rendszer nekem sehogy sem tetszett, mert egy csomó embert koncentrációs táborokba hurcoltak, nemcsak zsidókra gondolok, hanem egyszerű kisemberekre… Az olyan rendszer volt, amely a szlovákoknak kedvezett, mert ők együvé tartoztak, de különben rettenetes volt.” (Trencianske Bohuslavice, férfi, szül.: 1923-ban.)

„Mi csak tudtunk róla, hogy elviszik a zsidókat… Az emberek véleménye erről a kérdésről: ha a zsidókat valahová kitelepítik, hát tessék, telepítsék ki őket. Lehet őnélkülük élni, ezt akkor így fogták fel.” (Svit, férfi, szül.: 1930-ban.)

Spitzer utolsó mondatai így hangzanak: „De kinek mondom ezt és miért? A barátok tudják, a megátalkodottakat úgysem tudom meggyőzni.”

De van néhány jó hírem is.

1. Spitzer könyve (szlovák nyelven) a pozsonyi magyar Kalligram kiadónál jelent meg. E kiadó létezése számomra eleve valamiféle ontológiai vigasz.

2. A Szlovák Köztársaság kormányon lévő politikusai és elnöke kijelentései szerint elhatárolja magát az 1939 és 1945 közt fennállt szlovák államtól.

3. A pozsonyi Artfórum könyvesboltban, amely Szlovákia kétségkívül legjobb könyvesboltja a minőségi irodalom kínálata terén, Spitzer Nem akartam zsidó lenni című könyve már második hete a legkapósabb könyvújdonság.

(Fordította: Mayer Judit)

Martin M. Simecka szlovák író, társadalomkutató. Itt közölt esszéjét a Beszélő számára írta.

• Szemle