Skip to main content

Előnyben a „nómenklatúra”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kárpótlási korlátok


A sajátos román demokrácia sajátos gazdasági programjai között különösen sajátos a „földállomány törvénye”, amely 1991. február 21-én lépett életbe. Nagyon sokan, nagyon rég várták ezt a törvényt, különösen a tsz-belépési nyilatkozatokat „önkéntesen aláírók”. Már az 1989. decemberi fordulat megcsillantotta a földtulajdon visszaállításának reményét. Az alig megalakult ideiglenes kormány rendeletet adott ki bizonyos földterületek tartós használatba adásáról. Néhány helyen azonnal vérszemet kaptak: s máris feloszlatták az mtsz-t. Ám a végleges törvény megjelenését két tényező is késleltette: egyrészt a kétkamarás parlamentáris rendszer működéséből adódó nehézségek, másrészt a tervezet terjedelmessége. Végül igencsak csalatkozniuk kellett a reménykedőknek.

Bár 10 hektárig visszajuttatják földet az egykori birtokosoknak, az állami gazdaságok területeit – a földvagyon 34 százalékát – oszthatatlannak nyilvánítják. E földek korábbi birtokosai csupán részvényesei lehetnek a részvénytársaságokká alakuló gazdaságoknak.

De a törvény a termelőszövetkezeti vagyonban is megkülönböztet egy osztható és egy oszthatatlan hányadot. A gazdasági épületek, gépi berendezések jelentős részét valóban nehéz volna felosztani. Kevésbé magától értetődő, miért a jogi személyiséggel rendelkező társulások válnak az oszthatatlan vagyon közvetlen örökösévé. Igaz ugyan, hogy a társulásnak kárpótolnia kell a nem társuló földtulajdonosokat az őket illető oszthatatlan vagyonrészért. Csakhogy a kártalanítás során a régi árakat – a mai árak töredékét – veszik figyelembe, azt sem azonnal, hanem csak néhány éven belül kell a társulásnak kifizetnie, ami a mostani infláció mellett szintén sújtja a kilépőket. S mivel az új földtulajdonosok túlnyomó többsége sem megfelelő munkaeszközökkel, sem igavonó állatokkal vagy erőgépekkel nem rendelkezik (s a várható kártérítésből nem futja ezek beszerzésére), az újdonsült gazdák nagyon könnyen arra kényszerülhetnek, hogy felhagyjanak eredeti szándékukkal, és mégiscsak belépjenek a társulásba. Belépni rendkívül könnyű, kilépni azonban már csak föld nélkül lehet.

A viták során nyilvánvalóvá vált, hogy a Front nem nagyon óhajtja a közös tulajdon felszámolását. Vagy fél, vagy igazából nem is akarja a magántulajdont. Az államhatalom kizárólagosságán hízó csordaszellem nemcsak a törvénytervezet vitáján vonult végig, hanem az elfogadott törvényt is áthatja. Az ellenzék kitartóan, de kevés eredménnyel harcolt a frontos többséggel. Az, RMDSZ parlamenti frakciója több mint hatvan módosítási indítványt adott be, és ugyanennyi elutasítással büszkélkedhet.

A kormányzat szorgalmazására lényegében megteremtették a feltételeket a régi termelőszövetkezeti struktúrák átmentésére, garantálva természetesen a pozíciók megőrzését a téeszek mai vezető garnitúrája – a termelőszövetkezeti „nómenklatúra” – számára. Már megindult sokhelyütt a „szervezőmunka” is. A társulások „hívei” a burkolt fenyegetéstől („Tőlünk aztán nem kaptok majd sem gépet, sem mást!”) a megtévesztésekig minden eszközt latba vetnek. Ráadásul a gazdasági társulásokra vonatkozó törvény még nem is került a Parlament elé. Nem zárható ki, hogy e törvény újabb – a téesz-utód társulások pozícióit erősítő – korlátozásokat jelent majd.

A földtörvény a legnagyobb kiábrándulást bizonyára az erdőtulajdonosoknak okozta. Mindössze 1 hektár erdős terület adható vissza. Ez a rendszabály – mondjuk ki – elsősorban az erdélyi lakosságot sújtja. Csavaros észjárásra vall az a kitétel is, hogy a vissza nem igényelt, vagyis „gazda” nélkül maradt földterületek átmennek egy kimondottan e célból létrehozott Falufejlesztési Ügynökség tulajdonába, mely ügynökség aztán eladhatja őket. Íme a földforgalmi intézkedés az át- és betelepítésekhez!

A földtörvény azért is hátrányosan érinti a magyarság jelentős részét, mert nem a kommunista hatalomátvételt közvetlenül megelőző, hanem a magyarságot diszkrimináló, háború előtti birtokviszony okát tartja mérvadónak. Így nem ismeri el az Erdélyben honos, de a Regátban ismeretlen telekkönyvrendszert, valamint a székelységben hagyományos közbirtokosság (az erdők és a legelők közösségi birtoklásának) intézményét sem.

Hasonlóan diszkriminatívnak ígérkezik a törvény az egyházak vonatkozásában is. A számtalan esetben nagy vagyonokkal rendelkező egyházi közösségek mindössze fél hektár földterületet kaphatnak vissza, a kolostorok kivételével. De félő, hogy mire a felekezeti törvény a parlament elé kerül, kimerül a szétosztható földalap, s az egyházak jogos követeléseit semmiképp sem lehet kielégíteni.

Mindennek ellenére kelletlenül bár, de az RMDSZ parlamenti csoportja is megszavazta a földtörvényt. Igaz, szerfelett tökéletlen törvény ez – indokolták e döntést –, mégis több, mint a semmi.

Bíró Béla (Sepsiszentgyörgy),

Borbély Ernő (parlamenti képviselő, Bukarest)




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon