Skip to main content

Én emlékeztetek, Te állítod, Ő kifakad…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szélsőségektől sem mentes vita a szélsőségekről. Ezzel az értékelő felcímmel indította első oldalas tájékoztató cikkét a Magyar Hírlap, miután a parlamenti ellenzék kivonult a plenáris ülésről, Horn Gyula kijelentéseire hivatkozva. A vita a miniszterelnök elhíresült, a bajor Süddeutsche Zeitungnak adott nyilatkozatáról folyt.

Az alábbiakban az írást csak néhány apró szempontból elemzem, nem foglalkozom tehát azzal, hogy az idézettek azt mondták-e, mint ami megjelent tőlük, azt pedig meg sem kísérlem, hogy kiderítsem, „mi az igazság”.

A konfliktus amiatt robbant ki, hogy a miniszterelnök szerint (a többféle megfogalmazásból csak kettőt idézek) a parlament ellenzéki pártjai felkarolnak szélsőséges mozgalmakat, illetve nem határolják el magukat tőlük. A vita tehát részben a szélsőségesekről szólt, míg az újság felcímében csak a szélsőségek szót duplázta meg, miközben a parlamentben történtek egyetlen mozzanatáról sem állították, hogy „szélsőség” lenne. Ha nincs állítás, marad a sugallat.

Az egyik sugallat a szokatlannak szélsőségként való beállítása: maga az ülésről való kivonulás. A cikk címe: Az ellenzék kivonult a parlament üléséről. Kétségtelen, hogy a tiltakozásnak ezt a formáját közvetlenül nem minősíti a cikk, de az aktus ritkasága a szélsőség asszociációját keltheti már önmagában a címmel-felcímmel is. Annál is inkább, mert a parlamenti tudósításban semmi másról nem írnak, amit szélsőségesnek lehetne tekinteni (hacsak nem tekintjük annak, ha valaki „indulatosan leszögez”, vagy „kifakad”). Annak mérlegelése föl sem merül, hogy például az ellenzéki tiltakozás arányban van-e a miniszterelnök kijelentéseivel, vagy a korábbi ellenzéki kivonulások súlyával.

De figyeljük azt, miként árnyalja a lap az ismertetett véleményeket. Mit csinált Horn Gyula a parlamentben? Megvédte korábbi nyilatkozatát: siker ez, mint a kapusnak, aki kivédte a tizenegyest. Még véletlenül sem „védelmébe vette” nyilatkozatát, persze igaz, ha a kapus őrzi is a hálóját, attól még potyagólokat is kaphat. Horn ezenkívül példákat hozott fel, konkretizálva megemlített, utalt valamire, azt is közölte, tudomása van róla, hogy milyen események történtek. Mind-mind olyan fordulat, aminek ismét csak valami valóságsugallata van. A miniszterelnök még véletlenül sem „hivatkozott” valamire, vagy „állított” valamit, hiszen a hivatkozás, az állítás lehet valótlan is. A miniszterelnök válaszában emlékeztetett (kétszer is): tulajdonképpen mindegy is, mire. A lényeg, hogy ismét valami korábban megtörténtre. A hivatkozásoknak volt-e alapjuk? A cikk erről nem szólt.

A miniszterelnök nagy-nagy higgadtságról tesz tanúbizonyságot – legalábbis a cikkben. A vita során ezt-azt hozzátesz, majd amikor az ellenzéki kivonulás megtörtént, még akkor is csak szóvá tesz és nehezményez. Épp úgy, mint úriemberek közt szokás…

Nem így az ellenzék. Az a legkevesebb, hogy az ellenzék kijelent, állít és hivatkozik. Tehát nem „emlékeztet”, nem „szóvá tesz”. A kijelentésekről, állításokról és hivatkozásokról tudjuk jól, vagy igazak, vagy nem. Ezen túl az ellenzék megnyilvánulásaihoz indulati elemek is kapcsolódnak. Az ellenzék követel (ez is kétszer szerepel), ami akár pontosan jelezhetné is a történteket, ha ilyen típusú utalások nem csupán a szemben álló felek egyikéhez kapcsolódnának. Az ellenzék ugyanis ezen túl is csak indulatosan leszögez és kifakad.

A nem túl hosszú újságcikkben 14 olyan fordulatot találtam, ami a Horn-idézetekhez valamilyen viszonyt fejezett ki. Ebből 11 valamilyen megtörténtre való utalást tartalmazott, tehát erősítette a miniszterelnök állításait. Egy volt semleges, amikor a miniszterelnök mondott valamit. Egy-egy alkalommal fordult elő az állítólag és a kijelentette kifejezések, amelyek a szövegösszefüggésben azonban éppen Horn saját kijelentéseinek tekinthetők, tehát nem a tudósító távolságtartásának jelei. Horn ugyanis arról tett kijelentést, hogy mit tenne, ha ez, meg az történne, illetve hivatkozott rendezvényekre, amelyeken egyes források szerint – tehát állítólag – részt vett volna ellenzéki politikus. Az ellenzék esetében 6 hasonló fordulatot találtam, azok mindegyike közvetlen indulati elemeket kapcsolt az ellenzék kijelentéseihez és/vagy nyitva hagyta a kérdést, hogy a kijelentések igazak vagy sem.

Én csupán azt nem értem, egyesek miért csodálkoznak azon, hogy mások szerint a magyar sajtó nem pártatlan…


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon