Skip to main content

Érzelmes utazások – avagy a „francia kapcsolat”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(In memoriam Nagy W. András)


A hetvenes évek végén egy nyári délutánon váratlanul csöngettek lakásunk ajtaján. Bonjour, mosolygott rám egy ismeretlen vörösesszőke fiú, és elindult befele. Nyomában további ismeretlen francia fiúk-lányok nyomultak be a korlátozott légterű lakótelepi szobába, nyolcan-tízen; jöttek, egyre jöttek.

Nem beszélek franciául, de annyit megértettem, hogy konspiratív okokból nem jelentkeztek be se levélben, se telefonon, hogy lyoniak, és monsieur Kendétől kapták a címünket. Nem engem, hanem a ház épp távol levő urát, a már akkor megrögzött és tapasztalt szindikalistát keresték, a magyarországi szakszervezeti állapotokról akarták faggatni.

Ott üldögéltek tehát körben a padlón ama régi nyári délutánon; a nyelvi nehézségek miatt szép hallgatagon mosolyogtunk egymásra, és vártunk. Besötétedvén a fiúk leosontak a kocsikhoz, és rejtélyes csomagokkal jöttek vissza. Én meg közben addig telefonálgattam, míg sikerült előkerítenem és hazahívnom a ház urát, s megindulhatott a kommunikáció. Kivilágosodott a kép. Lyoni és Lyon környéki szervezett munkások, fiatal értelmiségiek voltak, különböző szakszervezeti szövetségekhez tartoztak – CGT-hez CFDT-hez, Force Ouvriere-hez – de egy baloldali, enyhén trockista, a francia kommunista párttal élesen szemben álló csoportot képeztek. Jean Sintes volt a társaság középpontja, motorja – ő volt a vörösesszőke fiú – csupa érdeklődés, csupa tettvágy; akár az eleven tűz.

A munkás-önigazgatás eszméje foglalkoztatta őket; részben épp az ötvenhatos magyar munkástanácsok példája keltette föl az érdeklődésüket Kelet-Európa iránt, s a kelet-európai ellenzéki, mindenekelőtt munkásmozgalmi kezdemények iránt. Jártak már akkor Lengyelországban, Romániában (természetesen mindenütt a saját pénzükön, a saját nyári szabadságuk alatt, sátorozva), és magyar kapcsolatot keresve jutottak el egy közös barát révén a Párizsban élő Kende Péterhez.

De nemcsak kapcsolatra vágytak, hanem cselekvésre is. Készek voltak segíteni, s készek voltak kockáztatni is; ami akkoriban nem volt jellemző az ellenzék idelátogató híveire. Vállalták, hogy nagyobb mennyiségben csempésszenek be tiltott emigrációs irodalmat. Mindenekelőtt a Kende szerkesztette Magyar Füzetek sorozat könyveit. Fölutaztak hozzá Lyonból, és kartonszám hordták haza tőle a köteteket. Szétosztották egymás között, majd a lányok éjszakákon át csomagolták kisebb kötegenként vastag zsírpapírba a kiadványokat, a fiúk pedig elrejtették ezeket a kocsik titkos helyeire, alvázba, olajtankba. Kerülővel, Jugoszlávián át jöttek, ahol a határon nem kellett oly alapos ellenőrzéstől tartaniuk. A Római-parti campingben laktak, kíváncsiságtól égve futottak be minden nyáron; a fellazító irodalom meg a Rajk-butikban és az önkéntes terjesztőknél ért partot. Később annyira vérszemet kaptak, hogy nyomdafestéket, sőt egy kis nyomdagépet is hoztak be – szétszedve, több kocsi több dugesz-rejtekében.

Kezdettől kapcsolatban voltak az Alternative, majd a Nouvelle Alternative című folyóirattal; később szép kiállítású saját folyóiratot indítottak Diagnoles Est–Ouest címmel, amely ma is megjelenik, a kelet–nyugati szolidaritás és tájékozódás szellemében. Szerkesztőbizottságában ott van a már említett Jean; tudósítóik vannak Moszkvában és Tiranában, Varsóban és Temesváron, Prágában és Ljubljanában, valamint (Csákó Mihály személyében) Budapesten is.

Jean, Mary-Line, Edith, Gérard és a többiek a nyolcvanas években is minden nyáron beállítottak, lázas érdeklődésükkel és titkos rakományaikkal; éppúgy bejelentés nélkül, éppúgy sátorral, saját költségen. Hangulatuk együtt szárnyalt föl, együtt hanyatlott le a miénkkel, attól függően, épp győzött-e Gdanskban a Szolidaritás, vagy leverte a katonai puccs; elindultak-e Magyarországon a szépreményű demokratikus szervezkedések, vagy heves korrodálódásnak indultak; tágra nyílt szemmel figyelték, mint vált liberális párttá a demokratikus ellenzék. Történt pedig, hogy abban a szépséges évben, amikor legmagasabban állt Ká-Európában a remény csillaga, 1989-ben, Jean elveszítette az állását. Hála erős szakszervezetének, takaros végkielégítés ütötte a markát. Ifjú családapaként biztosan jó hasznát vehette volna a pénznek – ám ő egyetlen centime-ot se tartott meg magának. Gondos számítással úgy osztotta föl a pénzt, hogy abból a lengyel Szolidaritás, a román Fratia, a magyar Liga, a bolgár Podkrepa meg a csehszlovák, orosz, albán független szakszervezetek arányosan kapjanak adományt; e pénzeket rejtett csatornákon, utazó barátok révén juttatta el a címzettek alapítványaihoz.

Oly sok kitüntetés került az elmúlt években különféle keblekre a magyar szabadság kivívásában szerzett vitézi érdemekért. Plecsni helyett hadd szóljon Jean-ért és a többiekért legalább ennyi érzelmes emléksor – még mielőtt a Beszélő s vele a demokratikus ellenzék emléke is elhomályosul.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon