–szeg– [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Olvasom a Magyar Nemzetben (április 24.), hogy a Luni című román hetilap megtámadta Mihály exkirályt, amiért az bemocskolta Antonescu marsall emlékét. Eddig úgy tudtam, hogy a román nacionalizmus nagy mítosza augusztus 23., a kiugrás meg a hozzá tartozó legenda, miszerint a román csapatok lényegében maguk szabadították fel az országot. Persze tudtam, hogy ezzel a történettel a nacionalizmus fura logikája szerint megfért Antonescu dicsőítése. A fordulat mégis meglepett: az új történetből az derül ki, hogy Románia – persze a diszkréten zárójelbe tett Hitler társaságában – a kereszténység utolsó védőbástyája volt Európa keleti felén.

Jót derülnék a román nacionalistákon, ha nem volna olyan közel Marosvásárhely. Jót derülnék rajtuk, ha nem kellene attól tartanom, hogy párjukra lelnek a határon innen is. A magyar nacionalizmus kedves mítosza mindeddig az volt: nem felel meg a valóságnak, hogy mi lettünk volna Hitler utolsó csatlósa, hiszen fáradhatatlanul kísérleteztünk a kiugrással. Persze tudom, hogy ezzel a mítosszal a nacionalizmus furcsa logikája szerint eddig is megfért a búsongó dicsekvés a fegyvertársi hűségünkkel. Mégis meglepne, ha valamelyik nap arról értesülnék egy hazai lapból, hogy az október 15-i forradalom mentette meg a magyar nemzetet az árulás szégyenétől, hogy Imrédy gazdasági zseni volt, és Karl Pfeffer von Wildenbruch meg Hindy Iván várvédő helytállása csak Klapka Györgyével, Dobó Istvánéval valamint Heinziével hasonlítható össze.

Dehogy szeretnék cenzúrát. Csak azt szeretném, ha az efféle gondolatok még jó darabig illetlennek számítanának, és civilizált ember legfeljebb holtrészegen vagy a pszichoanalitikusánál mondaná ki őket.

De miért festem az ördögöt a falra? Csak mert Adynál meg azt olvastam, hogy „…a nacionalizmusnál internacionálisabb erő és idea nincs”.

• Harmadik oldal