p.é./nwa [Pleszkán Éva–Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt héten jó dolguk volt e rovat összeállítóinak Göncz Árpád németországi útját ismertetve arról írhattunk, hogy az Európai Közösséghez való csatlakozást kellene jövőképünk középpontjába állítani. És indulni is kellene e jövőkép felé, mert nincs már túl sok időnk. Ehelyett az itthoni kárpótlási viták hátrafelé húznak, az Expo ügye pedig a pártok és érdekcsoportok kiismerhetetlen dzsungelharcává vált Azért kivehető, hogy a liberálisok és modernisták óvatossá és konzervatívvá, a tradicionalisták és konzervatívok pedig vakmerő radikálissá válnak, ha az Expóról van szó.

Expo – Édentől keletre?

Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy ennyire radikálisok és merészek tudnak lenni konzervatív beállítottságú honfitársaink. Az általános megrökönyödést okozó bécsi nem-szavazat után megnyíltak a tisztes magyar visszavonulás útjai. Senki a szemünkre nem vethetné az új helyzetben, ha szép csendben retirálnánk. De nem, mi inkább támadásba megyünk át. Megcsináljuk egyedül! Ha nem kell a Nyugatnak, áthozzuk Keletre az édent.

S mindezt egyetlen nap alatt, drámaian megváltozott összhelyzetben, újra térképezés, számítás, adatgyűjtés nélkül el is döntötte a magyar kormány! Még szerencse, hogy a nemzetközi kiállításokat a rendező szerv, a BIE nem ennyire huszáros, maga is érzi a bajt. Októberig gondolkodási időt kaptunk. Ezt az időt most tényleg gondolkodásra, ha nincs más, jól előkészített népszavazásra kellene felhasználni. Minél forróbb a vita, minél mélyebbre ásunk, annál inkább az derül ki, hogy az Expo körül a legalapvetőbb kérdéseket sem tisztázták még. Kevés vigasz, hogy az nagy osztrák pártok, érdekszövetségek is hamis képet melengettek a bécsi polgár vágyairól. A magyar kormány mindenesetre gyanútlanul végigülte az ominózus bécsi szavazás napját, és azt sem vette észre, hogy időközben kihúzták alóla a kiállítási széket. Ezek után nem mondhatja, hogy csalhatatlan, jobban tudja mit kíván a nép, mint a nép maga. Nem mintha mi tudnánk! Mindenesetre nem lehet a végtelenségig egy dologról veszekedni. Döntsön a nép, aztán zárjuk le ezt az ügyet.

Búcsú a KGST-től

Moszkvában ezen a héten határozták el, hogy egykori édenünk, a KGST június 28-án itt, Budapesten feloszlatja magát. Hogy örültünk volna húsz évvel ezelőtt ennek a hírnek. Most már elfásultunk, szinte sajnáljuk is jó öreg KGST-nket. Mivel 2 nappal az oszlatás után, az orosz katonák kivonulása őrömére úgyis nagy utcabál készül, egy-két lassú búcsútrepakot, -gopakot a megboldogult gazdasági testület tiszteletére is eljárhatna a szépreményű, EK-ba készülődő ifjúság. Lengyel táncot, polkát, mazurkát azonban véletlenül se járjanak, mert történelmi testvérnépünktől éppenséggel nem búcsúzkodunk. Lengyelországot most vették fel a Pentagonáléba, amelynek neve a továbbiakban már Hexagonále lesz. Így most már nem négy, hanem öt másik tagállam szorít a jugoszlávoknak, maradjanak békén, egyben. A lengyel–magyar sorsközösség alakulását a jeruzsálemi vendégkönyvekből is nyomon lehet követni. Dr. Antall József beírása után mindjárt Lech Walesa e heti beírása következik. Vajon miért ez a nagy vendégjárás?

Energia

De a lengyeleknek legalább sok és jó szenük van. Nekünk meg kevés, rossz és drága. Ezért – meg a többi energiahordozó, az olaj, a földgáz beszerzési nehézsége miatt – nem is osztatlanul vidám esemény a közelgő KGST-búcsúbál. A fűtő- és tüzelőanyagok most bejelentett áremelését épp csak megemlítjük, mert nem kívánjuk kedves olvasóinkat idegesíteni. A független szakszervezetek Ligája már tiltakozott is a szociális kompenzáció csekély volta miatt, és teljesen igaza van. Hát még ha a május 17-i Pesti Hírlapban ismertetett adatok is bekerültek volna a Liga értékelésébe. A lap szerint az 50 millió márkás német szénsegély több mint felét elpazarolták. Legalább az elektromos áram kimaradt a mostani szórásból. Itt is számolni kell azonban a szovjet áramszállítások akadozásával. A hét hírei közé tartozik, hogy nagyobb lendületet vettek a nyugati energiahálózatba való csatlakoztatásunk előmunkálatai.

Párttalálkozók, zászlóbontások

A német szociáldemokraták türelme kimeríthetetlennek látszik. Kezdik túltenni magukat a magyar szocdemalakzatokkal kapcsolatban szerzett lehangoló tapasztalataikon. Erre utal, hogy a Friedrich Ebért Alapítvány a hét végén Sárospatakra hívta a különböző hazai szocdem-csoportosulásokat, és megpróbálta közös asztalhoz ültetni őket Meghívták az MSZP szociáldemokrata orientációjúnak tartott képviselőit is. Vezéralakjuk, Vitányi Iván arról beszélt, hogy nem elég a szűken vett szocdemösszefogás, szélesebb baloldali szövetségre van szükség a jobbratolódás ellensúlyozására. Azért lenne szükség rá, hogy a magyar szocdemek összeszedjék magukat, mert a munkavállalói érdekvédelem még mindig nagyon gyenge lábakon áll Magyarországon.

Amíg Vitányi professzor Sárospatakon szervezte a baloldal egységét, budapesti intézetébe befészkelték magukat a népies baloldaliak. Pozsgay Imre és Bíró Zoltán Nemzeti Demokrata Szövetség elnevezéssel centristának, harmadik utasnak minősített mozgalmat indított útnak. Erről a vállalkozásról mostani lapszámunkban külön tudósítás szól.

A Független Kisgazdapártban nem nyugszanak a kedélyek. Már bírósághoz készültek fordulni a két pártelnök. Nagy Ferenc József és Torgyán József ügyében, de azután meggondolták magukat, megpróbálják párton belül rendezni a kérdést Érvénytelenítették az előző választást, és június 29-ére új nagyválasztmányi gyűlést hívtak össze. Nem lesz „társelnöki” funkció – mondotta Nagy Ferenc József. Visszatérve az Expóra: a kisgazdák akkor támogatják, ha a falu, a magyar vidék is méltó helyet kap benne.

• A hét üzenetei