Skip to main content

Gyors privatizációt – de hogyan?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A jelek szerint az Antall-kormány a privatizáció brit–német módszerét igyekszik átvenni. Csakhogy ezek a módszerek a magyar esetben nem, vagy – miként az eddigi hazai privatizációs tapasztalatok is mutatják – csak igen rossz hatásfokkal alkalmazhatók.

Ki más hozhatná létre…?

A brit–német módszer mellett lehetséges privatizációs út az állami vagyon szétosztása is. Az „állampolgári részvény” gondolatát az utóbbi években több neves nyugati közgazdász – többek között Anders Aslund, Oliver Blanchard és Richard Layard, Milton Friedman, valamint Jeffrey Sachs – vetette fel. Lényegében két érvet hoztak fel az elképzelés mellett. Egyrészt a privatizáció Kelet-Európában indulatokat korbácsol fel, törekedni kell tehát a lehető legigazságosabb megoldásokra. Azaz olyan privatizációt kell megvalósítani, amely a legkisebb tömeges ellenállásba ütközik. Az SZDSZ ennek az „éremnek” a másik oldalát hangsúlyozza, véleményem szerint helyesen. Nevezetesen: ez idáig a magyarországi privatizáció az emberek feje felett, valahol a magasságos állami hivatalokban zajlott – ha zajlott –, ami a magyar lakosság többségét – és ez még a jobbik eset – közömbössé tette a folyamat iránt. Márpedig az állami vagyon magántulajdonú vagyonokká történő átalakítása kulcskérdés. Ha ebbe az emberek többsége nem kapcsolódik be, akkor ki más hozhatná létre a hőn áhított piacgazdaságot?

A nyugati szakértők másik érve az – összhangban az SZDSZ-szel –, hogy a gazdasági átalakulás, amely amúgy is számos veszéllyel terhes, annál sikeresebb lehet, minél gyorsabban zajlik le. A külföldi tőke részvétele kevés, a tulajdonviszonyok és a tényleges tulajdonosi jogok „egy csapásra” történő átalakítására van szükség. Ezért javasolják a teljes állami (nem számítva a közszolgáltatásban működő és a „kisprivatizáció” – nálunk előprivatizáció – körébe tartozó) vagyont.

Mennyi osztható szét?

Ez a módszer azonban számos, eddig megoldatlan problémát vet fel, amelyekkel most nem kívánok foglalkozni. Csak azt hangsúlyoznám, hogy – és ebben egyetértek a Soós–Tardos-féle javaslattal – egy meghatározott körre szükséges korlátozni az állami vagyon szétosztását. De hogyan határozzuk meg ezt a kört? Szerintem – és ennyiben más a véleményem – az állami vagyon hozzávetőleges könyv szerinti értékének 10 százalékában (200 milliárd forintban) megjelölt határ esetleges, közgazdaságilag nehezen alátámasztható. Ehelyett valódi kritériumot kell keresnünk.

Ilyen ésszerű kritérium lehet a következő. A kisebb vagy viszonylag könnyen decentralizálható vállalatokat a tényleges adásvétel útján szerencsés magánkézbe adni. Ugyanakkor létezik az állami vállalatoknak egy olyan csoportja – talán 150–200 cégről lehet szó –, amelyek nehezen centralizálhatók, hazai méretekben monopóliumoknak számítanak, és amelyek privatizálása és hatékonnyá tétele jelenti a legsúlyosabb problémát. Ebben a körben lehetne alkalmazni az állampolgári részvényt. Persze e vállalatok mielőbbi talpra állítása érdekében a külföldi tőkét is be kell vonni.

Az eljárás innen kezdve viszonylag egyszerű és kidolgozott: az Aslund–Blanchard–Layard-koncepciónak megfelelően az említett vállalati kör részvényeit a lakosság számára azonos összetételű részvénycsomagokban kell kiosztani. A vállalatokat azonnal be kell vezetni a tőzsdére, és a részvényeik forgalmára – a Soós–Tardos-javaslatnak megfelelően – kötelező tőzsdei értékesítést kell előírni.

Az ÁVÜ szolgálatában?

Többen vetették fel és jogosan, hogy 10 millió állampolgár nem lenne képes hatékonyan ellenőrizni vagyonának működtetését. A probléma valóban komoly, de nem megoldhatatlan. Jelentős szerepet kaphatnának ugyanis az olyan – főként külföldi – beruházási bankok, tanácsadó és auditáló cégek, amelyek már ma is szép számban működnek Magyarországon, és asszisztálnak az ÁVÜ (Állami Vagyonügynökség) nehézkes privatizációjához. E cégeket azzal kéne megbízni, hogy befektetési társaságok szervezésében vegyenek részt, vagy maguk alakítsanak befektetési társaságokat.

Jelenleg e tanácsadó cégek – az ÁVÜ megbízottaiként – csakis abban érdekeltek, hogy az ÁVÜ számára elfogadható vagyonértékelést készítsenek, és minél pénzesebb, de legalábbis az ÁVÜ-nek tetsző vevőt találjanak, tehát keressék az összhangot az ÁVÜ bevételnövelési szándéka és más irányú privatizációs törekvései között. Ez az érdekeltség szükségképpen rövid távú – mert a vagyon eladásához, nem pedig a vállalat eladás utáni működéséhez kapcsolódik. Amennyiben viszont az említett cégek befektetési társaságokként működnek, akkor fő törekvésük a vagyon hosszú távú és minél nagyobb mértékű gyarapítása is, hiszen saját, bevételük és profitjuk is ahhoz kötődik. Hatni kezdene tehát a hosszú távú és – ami szintén lényeges – az ÁVÜ helyett, a részvénytulajdonosok, a lakosság megbízásához szorosan kapcsolódó érdekeltség.

Az időzítésről

Súlyos kételyeim vannak a tekintetben, hogy vajon helyes volt-e a javaslat időzítése. Részben azért, mert – legalábbis az általam ismert források alapján – a javaslat meglehetősen kidolgozatlan. De ami ennél is fontosabb: fennáll a nagyon is reális veszélye annak, hogy a javaslatot az MDF és a kormány mint az FKgP-követeléssel homlokegyenest szemben álló másik szélsőséget tudja gyengíteni a közvélemény előtt. Ez taktikai hiba lehet, mert a lényegi kérdésről – a privatizációról – a figyelmet megint máshová, az MDF–FKgP közötti huzavona medrébe tereli. Van azonban egy ennél is rosszabb lehetőség: az a veszély, hogy végül is az MDF és a kormány valamilyen „kompromisszumos” módon – amilyet eddig is több ízben láttunk – belekeveri az SZDSZ-javaslatot a saját zavaros elképzeléseibe, valamint az FKgP-vel folytatott alkudozásába. Ez esetben az SZDSZ-nek sikerül részlegesen „megreformálnia” a kormányálláspontot, de közben maga a javaslat is felvizezódik, és még inkább kiütköznek tisztázatlan vonásai. Persze az SZDSZ reálpolitikusként nem tehet mást: megpróbálja befolyásolni a kormányt. Erre alkalmat kínált a kárpótlási törvény vitája, és kérdéses, hogy lezárulása után lesz-e még egyáltalán szó a parlamentben privatizációról. Mindezek ellenére szerencsésebbnek tartottam volna, ha az SZDSZ a kárpótlási törvény körüli zűrzavartól elkülönítetten, például a közeljövőre beharangozott stabilizációs programja keretében állt volna elő elképzeléseivel.

Bauer Tamás elutasítja az állami vagyon egy részének ingyenes szétosztását (Beszélő, 1991. február 16.) Abban egyetértek Bauerral – miként az a fentiekből is következik –, hogy nem volt szerencsés a Soós–Tardos-javaslatnak a kárpótlással történő összekapcsolása. Itt két, elméletileg és gyakorlatilag is teljesen különböző dologról van szó. Viszont nem fogadom el Bauer fejtegetését, amikor az állampolgári részvény lehetséges veszélyei és tökéletlenségei miatt bírálja a Soós–Tardos-javaslatot. Igen, az állampolgári részvénynek is vannak veszélyei, de eddig nem találtunk jobb és megvalósítható megoldást.

(A szerző az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének, illetve jelenleg a stockholmi szovjet–kelet-európai gazdasági kutatóintézet munkatársa.)






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon