Skip to main content

Győzelem – öngól után

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az Országgyűlés téli ülésszakáról


Az ország, sőt világ figyelmének középpontjába került szeptemberi ülésszak után a decemberit nem övezte különösebb érdeklődés, és különösebb visszhangja sem volt. A kormány számottevő átszervezése[SZJ] figyelmet keltett ugyan, de azt az Országgyűlés csak jóváhagyta, az esemény a Központi Bizottság ülésén történt, mire összeült az Országgyűlés, a legtöbben már mindent tudtak. A decemberi ülésszak mégsem volt érdektelen. A ciklus eddigi menetében kialakult „független képviselő-csoport”[SZJ] learatta eddigi legnagyobb győzelmét, a kormányzat elszenvedte eddigi legnagyobb parlamenti vereségét – és ugyanakkor minden korábbinál világosabban mutatkozott meg a „függetlenek” gyengesége és a kormányzat (a pártvezetés) ebből fakadó ereje.

Az ülésszak napirendjén a kormány átszervezése, a költségvetési vita, a jogalkotásról szóló törvényjavaslat és az Állami Egyházügyi Hivatal beszámolója szerepelt. A vezetés a kormányváltozás ügyében tartott zárt ülésen szenvedte el nagy vereségét, majd a jogalkotási törvény vitájában aratta győzelmét a „függetlenek” csoportja. A költségvetési vita mutatta meg, mennyire gyenge mégis ez a csoport, gyengesége az Egyházügyi Hivatal beszámolójának vitájában is tapasztalható volt.

Az ülésszak a vezetés súlyos öngóljával kezdődött. Folytatni kívánták az új hagyományt: ahogy az ügyrend, majd a miniszterelnök-váltás esetében,[SZJ] most is zárt ülésen kívánták elfogadtatni a kormány átalakítását, a kormányhivatalok átszervezését és a személyi változásokat. Az előző két alkalommal végül is sikeres volt a dolog, hiszen az ügyrend módosítását éppúgy elfogadták a képviselők, mint ahogy egyhangúlag választották meg az új miniszterelnököt. A pártvezetésnek azonban emlékeznie kellett arra, amit a közvélemény – mert nem is nagyon figyelt oda az ügyrend-módosítás ügyére – még pletykákból sem tudott: hogy az ügyrend módosítása körül már annak idején komoly vita folyt a lezárt ülésteremben, a szavazás pedig enyhén szólva zavaros módon folyt le, a képviselők jó része nem is tudta, hogy mire szavaz.

A képviselői engedetlenség fokozatosan terjedt ki mind fontosabb ügyekre az elmúlt években. A korábbi ciklusokban csak interpellációknál illett tartózkodni vagy nemmel szavazni, a törvényjavaslatokat egyhangúlag helyeselni kellett. Azután előbb kevésbé fontos törvényjavaslatoknál lehetett tartózkodni, nemmel szavazni, majd évről évre nagyobb lett a szavazataikkal tiltakozók száma a költségvetési vitában. A személyi kérdésekben azonban nem volt ellenszavazat vagy tartózkodás, nem is beszélve a különvéleményt tartalmazó hozzászólásokról. Ha nyilvános ülésen tárgyalják a kormány átszervezését és a személyi változásokat, talán most sem lett volna. A zárt ülésnek azonban – tapasztalhatták az illetékesek az ügyrend módosításakor – más a hangulata, a játékrendje, itt előzetes jelentkezés nélkül, kézfelemeléssel lehet szót kérni, így könnyebben szánja el magát észrevételeinek előadására az egyszerű képviselő.

Mindjárt a zárt ülés elhatározásánál történt valami. Míg az ügyrend módosításakor a kormány kért zárt ülést – és ilyenkor az Országgyűlés köteles a kérésnek eleget tenni –, ezúttal a képviselőház elnöke tett javaslatot, és a képviselők szavazhattak. Heten a zárt ülés ellen szavaztak – legközelebb bizonyára többen szavaznak majd ellene, hiszen most többeknek eszébe sem jutott, hogy ilyenkor is lehet és érdemes ellene szavazni. (Erről tanúskodik dr. Tallósy Frigyes képviselőnek, a „függetlenek” egyikének a Magyar Nemzetben megjelent nyilatkozata.)[SZJ] Amikor azután a miniszterelnök előterjesztette javaslatát a kormány átszervezésére, figyelemre méltó vita alakult ki a tanácsok irányításának a Belügyminisztériumhoz való rendeléséről: Újvári Sándor Zala megyei tanácselnök ellene, majd Gajdócsi István és Varga Gyula (megyei vezetők), valamint Király Zoltán mellette foglalt állást. Furcsa módon a miniszterelnök nem tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon Újvári Sándor ellenvetéseire, aki a szavazásnál is fenntartotta különvéleményét (ha övé volt az egy ellenszavazat).

Az igazi felfordulás a személyi változások kapcsán következett be. A képviselők – példátlan módon – érdemi indoklást kértek a javaslatokat előterjesztő miniszterelnöktől, amit csak látszatra kaptak meg. Több észrevételt is tettek: felvetették például, hogy nem hárul-e túl nagy teher Marjai Józsefre, aki egyszerre lesz kereskedelmi miniszter és miniszterelnök-helyettes, meg hogy Medgyessy Péter „egye is meg, amit főzött”: maradjon pénzügyminiszter az adóreform végrehajtásának idejére. Ezért azután már akkor voltak ellenszavazatok, amikor a miniszterek eddigi funkciójukból való felmentéséről szavaztak (főleg Medgyessynél); az új funkcióba való megválasztásnál azonban már a törvényjavaslatok esetében a szokásosnál is több, kétszámjegyű ellenszavazatot kapott Marjai József és Medgyessy Péter, és több mint ötven ellenszavazatot a PB-tag Maróthy László, aki annyi kudarc után most környezetvédelmi miniszterként kap újabb bizonyítási lehetőséget. Nem lennénk meglepve, ha a jövőben ismét nyilvános üléseken tárgyalná a parlament a személyi változásokat.

Ha a személyi ügyekben való szavazás a pártvezetés vereségét hozta, a jogalkotási törvényjavaslat vitája az Országgyűlésben kialakult „független” csoport látványos győzelmét. A rendszer sok visszássága közül saját bőrükön a demokratikus intézmények ürességét, formális voltát érzékelik leginkább a képviselők. A ciklus kezdete óta újra meg újra követelik maguknak az érdemi beleszólás és ellenőrzés jogát. Ez az a kérdéskör, amelyben az aktív képviselők különböző csoportjai a leginkább egymásra találtak: számos ilyen követelést fogalmazott meg bizottsági üléseken és plenáris vitában Szabó Kálmán egyetemi tanár, konkrét javaslatokat tett a nyári ülésszakon Király Zoltán, az ügyrend visszamódosítását szorgalmazta Szirtesné Tomsits Erika, majd valóságos programot vázolt fel az Országgyűlés munkájának érdemivé tételére a kormányprogram vitájában Nyers Rezső. Ennek jegyében merült fel újra meg újra az Elnöki Tanács helyettesítési jogainak korlátozása, hiszen ez az elmúlt évtizedek gyakorlatában illuzórikussá tette a parlament törvényhozó szerepét. Nemcsak a képviselők e csoportjának volt ez visszatérő követelése, de azoknak a jogászoknak és politológusoknak is, akik hivatalos felkérésre foglalkoztak „a politikai intézményrendszer továbbfejlesztésével”.

A pártvezetés, a kormányzat mégsem akart érdemi változást. Noha a sokat hivatkozott 1984. októberi KB-határozat kimondta, hogy bővíteni kell a törvényi szabályozás körét, a gyakorlatban az azóta eltelt három évben semmi sem valósult meg ebből, és a jövőre nézve sem kívántak törvényes garanciát adni a változásra. A jogalkotásról szóló törvény tervezetei – a vitákban tett szakértői észrevételekkel nem törődve – fenn kívánták tartani az Elnöki Tanács korlátlan helyettesítési körét. Ahhoz a formális érvhez folyamodtak, hogy a helyettesítési jog szűkítéséhez az alkotmányt kellene módosítani, azt pedig az amúgy is küszöbön álló alkotmánymódosításig már nem érdemes megtenni. Ebben a formában vitték be a törvényjavaslatot a jogi és igazgatási bizottság ülésére is. Álláspontjukat Korom Mihály még az Országgyűlés plenáris ülésén is előadta mint saját korábbi véleményét.

A bizottsági vitára a „közjogi ellenzék” képviselői kidolgozott módosító javaslatokkal érkeztek. Király Zoltán a törvényerejű rendelet általános megszüntetését javasolta, és helyette az elnöki tanácsi rendelet bevezetését a nemzetközi szerződések becikkelyezésére. Mint a plenáris ülésen elmondott hozzászólásában elmondta, csak kompromisszumnak tekinti a végül is elfogadott törvényt. A törvény, amely a bizottság módosító javaslatával került beterjesztésre, végül felsorol számos olyan tárgykört, amelyek tekintetében csak az Országgyűlés alkothat törvényt, az Elnöki Tanács nem hozhat törvényerejű rendeletet. Ezzel az a lehetőség is megszűnik, hogy az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel módosítson törvényeket. Aligha lesz a jövőben mód arra, hogy törvényerejű rendelettel, tehát „suttyomban” vezessenek be olyasmit, mint a szigorított javító-nevelő munka, vagy az új útlevél-szabályozás.

Nem tudjuk, mi késztette a pártvezetést arra, hogy engedjen ez ügyben a független képviselők és az őket támogató szakemberek álláspontjának. Az Országgyűlés elnöke bizonyosan nem tartozott a javaslat támogatói közé, hiszen ő azzal próbálta a bizottsági ülésen kihúzni a talajt a javaslat alól, hogy ő már megállapodott az Elnöki Tanáccsal, hogy az nem fog törvényerejű rendelettel törvényt módosítani. Valószínű viszont, hogy szövetségesükké vált néhány, a kormányzati apparátus kulcspozícióiban ülő felvilágosult szakember, akik az új miniszterelnököt is a javaslat mellé állították.

Nagy győzelem volt ez a „függetlenek”számára. „Meg kell, hogy mondjam – és szeretném, ha képviselőtársaim is éreznék –: boldog és büszke vagyok, hogy e jogszabály megalkotásának ez a parlamenti ülésszak lehet a részese, amelyet olyan jelentőségűnek értékelek, amilyen az elmúlt évtized alatt nagyon kevés volt!” – mondta dr. Horváth Jenő. Hasonlóan fogalmazott dr. Tallósy Frigyes is: …a jelenlegi országgyűlési ciklus talán egyik legfontosabb törvényének megalkotásán fáradozunk.” De mit tud kezdeni az Országgyűlés kibővített hatáskörével? Képes-e arra, hogy érdemben ellenőrizze a kormányt? A decemberi ülésszak azt mutatja, hogy többre, mint a jogalkotási törvény és az alkotmány módosítása, nem futotta a függetlenek erejéből. Az ülésszak másik fontos napirendi pontja ugyanis a költségvetési vita volt. A költségvetési előterjesztés – melyet a miniszterelnök-helyettessé éppen előlépett Medgyessy Pétertől hallhatott a Ház – a kormány gazdaságpolitikájának összefoglalása volt, s ekként vitathatta az Országgyűlés – azaz vitathatta volna, ha képes lett volna rá. De nem volt képes rá: ugyanúgy egyedül lehetségesként fogadták a képviselők a költségvetési előterjesztést decemberben, mint ahogyan egyedül lehetségesként fogadták a kormányprogramot szeptemberben. A kultúrát képviselő Boldizsár Iván és Bánffy György, az egészségügyért szót emelő dr. Péterffy Réka, dr. Juhár János és a többi orvos, a területfejlesztést féltő helyi vezetők egyaránt panaszkodtak szakterületük költségvetésének megnyirbálása miatt, de mint egyedül lehetségest valamennyien elfogadták a költségvetést. (Ellenszavazatok ismét voltak ugyan, de nem volt hozzászóló, aki felszólalását azzal nyitotta vagy zárta volna, hogy nemmel fog szavazni.) Nem vetődött fel a képviselők hozzászólásaiban, hogy valóban nincs-e más lehetőség, mint egyoldalúan a lakosságra hárítani a visszafogás terheit, miközben a beruházások valamelyest még növekednek is. Noha – mint erről a törvényjavaslat bizottsági előadója beszámolt – a bizottsági vitákban a képviselők megkérdőjelezték, szükséges-e, hogy a belügyi és védelmi kiadások reálértékben is megnövekednek, miközben a kulturális, oktatási, egészségügyi kiadásoknál számottevő a csökkenés, a plenáris vitában ezt senki sem tartotta fontosnak felvetni. Észre sem vették a képviselők – noha csak számológépet kellett volna kézbe venniük a törvényjavaslat tanulmányozásakor –, hogy milyen drasztikusan csökkentik a tudományos kutatás támogatását. Medgyessy elismerte, hogy a kormány korábbi ígéretét szegi meg, amikor fenntartja a védhetetlen ellenértékadót, végképp elbizonytalanítva kisvállalkozókat – a képviselők közül egynek sem volt erre szava. Hiába – a „függetlenek” maroknyi csoportja a közjogi kérdéssel volt elfoglalva, meg nem is ért a gazdasághoz, és így nem akadt, aki ezekben az ügyekben szót emeljen. Gazdaságpolitikai vita megint csak nem folyt az Országgyűlésben. Bár a kormányzat társadalmi hitelének romlása, miután ősszel megállt, most újra felgyorsult, az országgyűlési vita kormányzat és társadalom egységének hamis látszatát keltette.

Hasonlóképpen indult az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységéről szóló beszámoló vitája. A hivatalos egyházak vezetői sorra magasztalták a kormányzat egyházpolitikáját, miközben a pártot képviselő Berecz János engedett csak meg magának egy-egy célzást a bázisközösségekre és a szolgálatmegtagadókra, mint akik az állammal és a hivatalos egyházakkal egyaránt szemben állnak. (Szomorú, hogy Szentághotai János akadémikus is szükségét látta, hogy ehhez csatlakozzon.) Ha a hivatalos egyházak képviselőin múlott volna, akkor nyoma sem lenne az ülés jegyzőkönyvében annak, hogy ha nem is az állam és az egyház, de az állam és a vallásosság viszonyában vannak még problémák Magyarországon. A két utolsó, „műsoron kívüli” hozzászóló, dr. Velkey László miskolci orvos és dr. Czoma László keszthelyi múzeumigazgató azonban szóba hozta, hogy „egyes helyeken” még igyekeznek elrettenteni a hitoktatásban való részvételtől, és hogy alacsony szintű jogszabályok rengeteg indokolatlan korlátot állítanak az egyházak tevékenysége elé. Czoma azt is javasolta, hogy szülessen átfogó törvény az állam és az egyházak viszonyáról. (Czoma volt az a független jelölt Keszthelyen, akinek megválasztását a másik két jelölt visszaléptetésével igyekeztek megakadályozni, amiről Kovács András filmet készített.[SZJ]) Furcsa módon az Egyházügyi Hivatal elnöke nem tért ki rövid válaszában Czoma javaslatára (Velkey észrevételére sem), noha egyébként alig volt mire válaszolnia. Az Országgyűlés elnöke szokása szerint észre sem vette, hogy képviselői javaslat hangzott el a teremben.

Az 1988. évi üléseken várhatóan tovább nő a feszültség egyfelől az Országgyűlés hagyományai és Sarlós István elnöklési gyakorlata, másfelől a helyzet követelményei és a képviselők növekvő részének törekvései között: az új jogalkotási rend az eddiginél sokkal több törvényjavaslat tárgyalására kényszeríti a Házat, amit az Elnökség továbbra is évi négy rövid ülésszak keretében szándékszik lebonyolítani. Persze, ők a profik, a renitens képviselők pedig amatőrök, egyikük-másikuk máris belefáradt a folytonos kontesztálásba. Ki tudja, mire lesz még erejük, s mire kell majd erejük legyen a ciklusból még hátralevő jó két évben.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon