Skip to main content

Ismét rendőr lett a rendőr…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Csendes döntések a Belügyminisztériumban


Ki ne emlékeznék Bornemissza Gergőre? – kérdezte egykor Mándy Iván hőse, aki piciknek írt.

Ki ne emlékeznék Horváth Balázsra, a víg kedélyű belügyminiszterre? – kérdeztük mi is, akik nagyoknak próbálunk írni. Hajdanában, amikor a rendszerváltást még nem akadályozták sötét erők, ez a belügyminiszter azt ígérte, hogy „a rendőr-minisztérium belügyminisztériummá válása szükségképpen azt is eredményezi majd, hogy feleslegessé válik a rendőri rendfokozat a minisztérium dolgozói, így például a gépírónők és a gondnokok számára is”. (Népszava, 1990. augusztus 26.)

Egy lépés hátra…

Bizony így volt valamikor. A régi Belügyminisztériumban a gépírónők is törzsőrmesterek voltak, a civil életből jött irányítók pedig őrnagyok és alezredesek. Képesítési problémát ez a gyakorlat egy pillanatig sem jelentett, hiszen a politikai nómenklatúra tagjai munkájuk mellett mind elvégeztek valamilyen katonai főiskolát, hogy a világforradalom kitörésekor nyomban felölthessék az egyenruhát. A mai BM egyik kulcsfontosságú részlegének vezetője, amikor 1982-ben a KISZ KB-ból a BM sajtóosztályára került, még aznap rendőr őrnagy lehetett, lévén jó ideje kezében a Zrínyi Katonai Akadémia diplomája.

No de a rendszervált(oz)ás mindennek véget vetett. Megvalósulni látszott az ellenzék régi követelése, a Belügyminisztérium civilesítése. E törekvéssel a megújhodott minisztérium reformbarát szakmai vezetői is egyetértettek – annál inkább, minél közelebb került a választás napja. Horváth Balázs olyan forradalmi lendülettel kezdett hozzá a civilesítéshez, hogy meg se nézte a vonatkozó jogszabályokat. A minisztérium hivatásos állományú tagjainak szolgálati beosztását miniszteri utasítással polgári munkakörré minősítette át. A döntés sértette az egyenruhátlanított minisztériumi rendőrök érdekeit, ezért a Független Rendőrszakszervezet bírósághoz fordult, hangsúlyozva azonban, hogy a változás tartalmát nem kifogásolja. Az ügyben végül a parlament döntött: a törvény felhatalmazta a minisztert a szolgálati beosztás átminősítésére. A javaslat lényegével, a civilesítéssel minden párt egyetértett. A minisztériumban a múlt év őszétől őrmesterek és őrnagyok helyett előadók és osztályvezetők dolgoztak.

Két lépés előre

Így volt ez kerek egy évig, szeptember 18-ig. Szeptember 19-én a minisztérium Rendészeti Hivatalának korábban hivatásos állományú munkatársai visszanyerték rangjukat, ismét rendőrök lettek. Az intézkedésre csendben került sor, a sajtó sem értesült, nem írt róla. A tavaly elfogadott törvény szerint „a polgári munkakörben foglalkoztatott munkaköre ellátása során rendfokozatát nem használhatja és egyenruhát nem viselhet, továbbá nem tarthat szolgálati fegyvert”. A visszakatonásított tisztviselők értelemszerűen mindezt megtehetik. „Szerencséd, hogy őrnagy úrnak szólítottál” – mondta a hétfejű sárkány a zsörtölődő tapsifülesnek, és kibiztosította maroklőfegyverét.

Van azonban egy bökkenő. Minden rendőr az Országos Rendőr-főkapitányság állományába tartozik. Az országos rendőrfőkapitány a minap mintegy nyolcvan rendőrt vezényelt a Belügyminisztériumba, a Rendészeti Hivatalba, azzal a feladattal, hogy felügyeletet gyakoroljanak az országos rendőrfőkapitány felett. A parancs végrehajtásához a tisztviselő-rendőröknek nem kellett felállniuk az íróasztaluk mellől, hisz eddig is a Belügyminisztériumban dolgoztak, csak nem volt elöljárójuk a főkapitány, akit – jogi eszközökkel – irányítaniuk kell.

A jogbűvészeti mutatvány mindenesetre ismét közelebb hozta egymáshoz a rendőrséget és a minisztériumot. Tavaly a kormány az önkormányzati hatásköri törvény egy bekezdésével a belügyminiszter közvetlen irányítása alá akarta helyezni a rendőrséget. Kétharmados törvényről lévén szó, a parlament ezt a felhatalmazást nem adta meg a minisztériumnak. Korinek László, a Rendészeti Hivatal vezetője kijelentette: „a Rendészeti Hivatal nem a kormány kinyújtott keze lesz, amely belekotor a rendőrség működésébe.” (Beszélő, 1991. július 27.) A pécsi jogászprofesszor szerint a rendőrség kézivezérlése csak válsághelyzetben indokolt. Álláspontja, úgy tetszik, eltér a belügyminiszterétől. Az utóbbi úgy véli, „a rendőrség közvetlen irányítását a mindenkori belügyminiszternek kell ellátnia”. (Magyar Nemzet, 1991. január 29.)

A parlamentben és a szakmában vitatott kérdést dr. Boross Péter rövid úton, férfiasán eldöntötte. A szeptemberben kiadott 16/1991. számú miniszteri utasítás értelmében: „A miniszter irányító és felügyeleti jogkörében bármely szervezési hatáskört magához vonhat, a vezetők szervezési döntését megváltoztathatja vagy hatályon kívül helyezheti.”

Hogy mikor van válsághelyzet, azt én határozom meg – mondta Luegger bécsi polgármester, és nagy pacsit adott a kis Schickelgrubernek.






















Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon