Skip to main content

Kelet–Nyugat / Európai konföderáció / RMDSZ-konferencia / Expo / Bős / A kormány születésnapja

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Gorbacsov júliusban elmegy a londoni tőkés csúcsra, és nem éri be százmilliárd dollárnál kevesebbel – adták tudtul a hírügynökségek. Mint kiderült, a két állítás egyike sem teljesen igaz, de nem is teljesen hamis. Mindenesetre az új, igen jelentős tőkeigénylő feltűnése tartós hatást gyakorol majd a közép-európai politikusok és pénzemberek Nyugaton tanúsított magatartására.

Kelet–Nyugat

Köztársasági elnökünk máris levonta a helyzet kezdeti tanulságait. Hosszas amerikai látogatása végén összekapcsolta a magyar mezőgazdaság kiviteli gondjait a kilátásba helyezett szovjet segéllyel. Ahogyan két héttel korábban már Bonnban is felvetette, hogy a Moszkvának folyósítandó német segélykeret egy – nyilván kis – részének terhére mi is tudnánk szállítani, építem. Most ugyanezt mondta el Washingtonban. Ahogyan Budapestre hazatérve XVI. Károly Gusztáv svéd királynak is azt ecsetelte, mennyivel jobb lenne, ha nem egyenként, hanem csoportosan jönnének Magyarországra a skandináv befektetők. Látnivaló hát, hogy a magyar elnök, amerre csak jár, magára veszi a gazdasági kijárás nehéz terhét. Végre egy magyar államfő, aki nem muflont lőni, kotorékrókát kergetni járja be a nagyvilágot! Hanem azért, hogy egy kis pénzt, befektetést, munkalehetőséget hozzon haza a magyar népnek. Talán ezért is hívták meg – Walesa, Havel társaságában – a bártfai konferenciára, melyet az amerikai székhelyű Kelet–Nyugat Intézet a gazdasági segélyek, hitelek, befektetések ésszerűbb bonyolítása érdekében rendez. A szintén hivatalos és előzőleg Magyarországra látogató amerikai alelnök remélhetőleg azzal a meggyőződéssel megy Bártfára, majd haza, hogy Magyarország immár tényleg nem áll „kommunista befolyás alatt”, és javasolja az emiatti hátrányos megkülönböztetések feloldását. Remélhetőleg a szintén ide tartó Henry Kissinger is azt találja majd, hogy Magyarországon figyelemre méltó mértékben visszaszorult a kommunista befolyás.

Egyesek szerint már túlságosan is, és igazolásként Jeszenszky külügyminiszter vatikáni útját hozzák fel, összekapcsolva ezt az egyházi javak visszaadása körüli, egyre terebélyesedő vitával. Ezek a kritikusok azonban elfelejtik, hogy Jeszenszky épp Moszkvából repült a pápai székhelyre. Abban ugyan, hogy Antall József mikor menjen Moszkvába, nem tudtak megállapodni; leszögezték viszont, hogy kereskedni kell, ha másként nem megy, „valutakímélő” módon, a közvetlen árucserét, bartert részesítve előnyben. A szovjet szóvivő azt is elárulta, hogy a Szovjetunió nem igazából fél a Magyarország felől kiinduló támadástól. Ezt eddig is sejtettük, mivel kerek Európában nincs olyan hadsereg, amely szárazföldön meg merné vagy tudná támadni a még mindig katonai szuperhatalom Szovjetuniót. Éppen ezért érezzük hamisnak, amikor az alapszerződés e vitájában Moszkva biztonsági aggályairól beszél.

Lényegesen hitelesebbek voltak dr. Antall és népes kormánykíséretének nyíregyházi panaszai. Ezek a szovjet–magyar kereskedelem visszaeséséről, a Szovjetunió fizetésképtelenségéről és az ezáltal is elmélyülő kelet-magyarországi válságról szóltak. A végső tanulság azonban itt is az, hogy a lehetőségek szerint meg kell próbálni felélénkíteni a gazdasági kapcsolatokat. Ehhez tartozik, hogy értelmetlen szimbolikus cselekedetekkel ne nehezítsék az amúgy sem felhőtlen érintkezést. A belügyminiszter a héten körlevelet intézett az önkormányzatokhoz: őrizzék, ne engedjék megrongálni a szovjet katonai sírokat, emlékműveket.

Európai konföderáció

Hiába őrizzük azonban az itteni sírokat, ha közben maga a Szovjetunió „szilánkokra hullik”. Ez a gond gyötörte – igaz, alighanem Jugoszlávia miatt – dr. Antall párizsi vendéglátóját, Mitterrand elnököt is. A gazdaságilag és politikailag stabil demokráciák minél előbb tömörüljenek az európai közösségbe – fejtette ki a francia elnök. Magyarország szerinte ’97–98-ban válhat taggá. A nem teljesen stabil demokráciákat várja az Európa Tanács, s minden európai országot, népet, nemzetiséget az európai konföderáció. Ez az elképzelés mindenekelőtt az önrendelkezésért és egyenjogúságért küzdő nemzeti kisebbségeknek kínál mentőkötelet.

RMDSZ-konferencia

Hogy a párizsi elgondolás mennyire aktuális, azt jól mutatják a hét végi marosvásárhelyi események. Az RMDSZ korábbi főtitkára, a most alelnökké választott Szőcs Géza az erdélyi magyaroknak – a finnországi svédek mintájára – „társnemzeti státust” követelt. Ezzel nemcsak a ceausescui homogén román nemzet koncepcióját kérdőjelezte meg alapjaiban, de utat vágott az egyenrangú, emancipált nemzetek romániai konföderációja felé is. Mint ismeretes, ez az elgondolás a kongresszuson csekély szavazatszámmal alulmaradt. Amibe nyilvánvalóan belejátszottak a megelőző, fenyegető nagyromán megnyilvánulások. Ezek közé kell sorolni, sajnálatos módon, Iliescu elnök magatartását, aki az erdélyi egyházak vezetőivel találkozván értetlenségét fejezte ki a magyar nyelvű oktatás igényével szemben. Mintha még sosem hallott volna ilyesmiről!

Expo

A magyar miniszterelnök azonban nem azért ment Párizsba, hogy az európai konföderáció jövőjét tanulmányozza. Rövid ottléte alatt megpróbálta kipuhatolni, mi a nemzetközi kiállításrendező iroda, a BIE igazi véleménye a kizárólagosan magyarországi Expóról. Elképzelhető! – felelték a párizsiak, akik a bécsi népszavazás megrázkódtatása után októberig döntési haladékot adtak maguknak.

Ennek megfelelően a világkiállítás körüli parlamenti és egyéb viták is az elmúlt hetinél nyugodalmasabb, majdhogynem tárgyszerűbb mederben folydogáltak. A dilemmát legjobban Kupa Mihály pénzügyminiszter fogalmazta meg, aki – ha a Magyar Hírlap helyesen idézi – olyasmit mondott volna a kormányülésen, hogy Expót kétségkívül lehet rendezni, de nem biztos, hogy minekünk kell.

Bős

Hogy ne maradjunk ezen a héten se az egyedi nagyberuházások okozta izgalom nélkül, Carnogursky szlovák miniszterelnök újból felelevenítette a bősi tetszhalottat. Csak remélni lehet, nem gondolta komolyan az úgynevezett C változatot, a Duna nemzetközi békeszerződést és állami szuverenitást sértő átterelését a szlovákiai oldalra. Úgyis van elég bajunk a déli határok mentén, semmi sem hiányzik kevésbé, mint egy művi úton kiélezett magyar–szlovák konfliktus.

A kormány születésnapja

Az elmúlt hét paradicsomi állapotokat hozott a politológusoknak, kommentátoroknak, vezércikkíróknak Ki-ki nagy terjedelemben értékelhette az Antall-kormány egyéves működését. Nekünk sajnos nincs ennyi helyünk. Ezért csak a Gazdaságkutató Intézet éves prognózisából idézünk- „a gazdaság túléli a rendszerváltást.” Ugyanakkor a Szonda-Ipsos közvélemény-kutatás szerint a pártok népszerűségi listáján változatlanul hátul van a kormányzó MDF, miközben a Fidesz és az SZDSZ stabilan tartja élenjáró helyezését. A legendás aczélgyörgyi kategóriákban kifejezve az Antall-kormány egyéves működése után se nem támogatott, se nem tiltott, hanem minden bizonnyal „tűrt” kormány a magyar nép előtt.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon