Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

1990-ben az SZDSZ óriásplakátjairól három arc nézett a választópolgárra: Pető Iván, Rajk László, Magyar Bálint. Tudjuk. Merjük. Tesszük. A Fideszt s a fiatal demokraták három, jelszóként hirdetett értékét ugyancsak három politikus képviselte. Orbán Viktor testesítette meg a radikalizmust, Fodor Gábor a liberalizmust, Deutsch Tamás pedig az alternatív szemlélet- és életmódot. Mára a radikális és az alternatív gyanús jelző lett a Fideszben, eláshatja magát, akire rásütik. Ami meg a liberalizmust illeti, a feszültségek a Fideszben – a nézetek szintjén – akörül támadtak, kinek mit is jelent a liberalizmus.

Sokszínű vagy kétfejű párt?

A párton belüli pártosodás kísértete lassan valamennyi parlamenti pártot végigjárja. Az SZDSZ idejében túlesett a vezetési válságon. A Fidesz valószínűleg túl sokáig halogatta a formális vezetési struktúra kialakítását, és most egyszerre kell szembenéznie a „pártépítés”, a jelöltállítás és a vezetők közötti konfliktusok gondjával. Méghozzá olyan időben, amikor (vagy: annak következtében, hogy) a párt népszerűsége csökken, sajtója romlik.

Kövér László úgy véli, jobb lett volna, ha Fodor Gábor a Fidesz áprilisi kongresszusán elfogadja a jelölést az elnöki posztra. Akkor egyértelműen eldőlt volna, őt vagy Orbán Viktort támogatja-e a többség. Így viszont, ha az Orbánhoz közel álló Szájer József ellenében Fodort választják meg az országos választmány elnökévé, akkor a választmány „olyan fontos testületévé válhat a Fidesznek… hogy az élén álló személy komoly politikai súlyt kaphat. Mi több, a választmány elnöke a sajtóbeli megnyilatkozásaival azt a benyomást keltheti, mintha a mögötte álló testület véleményét képviselné (Magyar Narancs, szeptember 30.). A probléma ismerős, az SZDSZ 1990. decemberi szombathelyi küldöttgyűlésén is az váltotta ki a legélesebb vitát, hogy legyen-e az Országos Tanácsnak elnöksége és elnöke. A javaslatot végül megszorítással fogadták el: az OT elnöke nem tehet politikai nyilatkozatot. Az aggodalom is azonos volt: az Országos Tanács – itt a választmány – elnöke révén a párton belül önálló hatalmi központ, s végül kétfejű párt keletkezik.

De mi a Fidesz-beli ellentét tartalma? Mi a különbség? Orbán Viktor köre a kérdezőt a másik félhez utasítja: ők beszélnek, mondják, a különböző irányvonalak, az eltérő stílusok együtthaladásáról, mondják meg ők, mit takar a különböző irányvonal.

A nyilatkozatok azonban nem igazítanak el. A sokszínűség és a sokszínűség tiszteletben tartása, amiről Fodor Gábor ez év áprilisában kongresszusi beszédében a Fidesz legfőbb értékeként szólt, mára a kétfejűség szinonimája lett. Pedig néhány nappal a kongresszus előtt Orbán Viktor is sokszínű pártnak nevezte a Fideszt, „ami nemcsak a stílusok és személyiségek sokszínűségét jelenti, hanem az egymás mellett létező alternatívák és stratégiák sokszínűségét is, melyek egy-egy fontosabb pillanatban megütköznek (Magyar Hírlap, 1993. április 15.).

Most, amikor a Fidesz hamarosan összeülő választmánya megválasztja a párt – az elnök és a frakcióvezető után következő – harmadik legfontosabb tisztségviselőjét, a fiatal demokraták megmutathatnák, hogy valóban képesek voltak olyan politikai kultúrát kialakítani, amelyben az eltérő álláspontok – ezek is Orbán Viktor szavai – „az alulmaradt kisebbség számára is képviselhetővé válnak a nyilvánosság előtt” (u. o.).

Ki kit győz le?

Sportszerű mérkőzés helyett mindkét oldalon idegesség, hisztéria. A képtelennek tetsző híresztelést, hogy a választás mikéntjétől függően akár a pártból való kilépését is fontolóra veszi, Fodor Gábor úgy cáfolja, hogy az akár megerősítésének is olvasható. Szájer József nagyvonalúan felajánlja lemondását a jelöltségről, ha Fodor is visszalép, mintha nem tudná, hogy mindenki tudja: gesztusa átlátszó demagógia. Hiszen Fodor „vonalának” nincs Fodorral azonos súlyú képviselője, Orbán „vonalát” viszont hárman-négyen is képviselhetik a választmány élén. A Fidesz szervezeteiben gőzerővel folyik a kampány, a mértékadó személyek megdolgozása, hogy a szervezetek olyan embereket küldjenek a 78 tagú választmányba, akik biztosan Fodor ellen szavaznak. Ha mégis Fodor nyerne – mondják ellenfelei –, egy rendkívüli kongresszus összehívása is szóba jöhet, mintha a legnyurgább, legnépszerűbb Fidesz-vezető szabályszerű megválasztása a végveszélyt hozná a fiatal demokratákra.

Kakukktojás

Főpolgármesterré választása után, amikor Demszky létrehozta a főváros magisztrátusát, a reprezentatív testületbe az SZDSZ-szel rokonszenvező értelmiségieket hívtak meg – mondják Fodor Gábor ellenfelei körében –, olyanokat, akiknek a nevét nem politikai, hanem művészi vagy tudományos teljesítményük tette ismertté. A kakukktojás Fodor Gábor volt. Ugyanez ismétlődött meg a Demokratikus Charta szóvivőinek megválasztásakor: az SZDSZ (és most már az MSZP) értelmisége, értelmiségi politikusai mellett a Fideszt ismét Fodor Gábor képviselte volna. A fiatal demokratát társainak mindkét esetben hatalmi szóval kellett visszatartani a részvételtől, ahogy attól is, hogy szónokként lépjen fel Magyar Bálint, Mécs Imre és Vitányi Iván mellett a Charta 1992. szeptemberi tüntetésén. Magyarán: Fodor inkább az SZDSZ-szel rokonszenvező értelmiség csapatába tartozik, mint a Fidesz-politikusokéba, eltűri, hogy manipulálják, sőt a szószólója vagy eszköze annak, hogy az SZDSZ a Fideszt a maga képére formálja. E vélekedésekben a fideszes elit meghökkentően egységes. Mintha összebeszéltek volna, ismétlik egymástól függetlenül is, milyen alaptalan a vád, hogy Fodor mellőzött lenne a Fideszben, hiszen egyetlen Fidesz-vezetőnek sincs annyi tisztsége, mint neki, s ő az egyike a három Fidesz-vezetőnek, akiket Orbán a leendő kormány minisztereiként nevezett meg. E véleménycsokorba tartozik, hogy a Fidesznek azért kellett elhatárolódnia az egykori Fidesz Akadémiától, mert az egyre inkább SZDSZ-akadémiává vált, holott az eredeti tervek szerint az előadók sorában éppúgy szerepelnie kellett volna Kulin Ferencnek, Szabad Györgynek, mint a szabad demokrata értelmiségnek. (Mit sem számít, hogy a jelen helyzetben az említettek aligha vállaltak volna előadást a Fidesz nevét viselő intézményben.)

A másik oldal a Fodor önálló politikai szerepével kapcsolatos riadalomban paranoiás jeleket vél felfedezni. Fodor jó kapcsolata az SZDSZ-szel, az SZDSZ-értelmiség rokonszenve iránta sosem volt titok, kár ebben SZDSZ-es behatolási kísérletet sejteni. A Fidesznek kezdettől fogva létszükséglete volt, hogy megkülönböztesse magát az SZDSZ-től. Ennek érdekében először önmagától balra, szociáldemokrata pozícióba próbálta beszorítani „természetes szövetségesét”, majd miután ez nem sikerült, maga próbálkozott meg azzal, hogy megnyerje a jobboldali szavazókat. Ennek a törekvésnek kiszámíthatatlanság, taktikázás lett a következménye, s végül politikailag káros, morálisan elfogadhatatlan döntésekre került sor. A Fidesz szembekerült a nyugdíjasokkal, a tb-önkormányzati választás hárommillió szavazójával. A destruktívnak bélyegzett egyházak költségvetési támogatásáról folyó vitában a Fidesz-frakció ellenvetés nélkül hallgatta végig Fodor Gábor érvelését arról, hogy egyes egyházak kirekesztése a költségvetési támogatásból – nem igazolt gyanúsítások alapján – sérti a diszkrimináció tilalmának alkotmányos elvét, majd megszavazta a kirekesztő javaslatot. A politikában van erkölcs, állítja Orbán Viktor, de a politikusi morál nem azonos a hétköznapi erkölcscsel; nincs kétféle erkölcs, feleli rá Fodor Gábor. Október 5-én a parlament arról szavaz, állítson-e fel az Országgyűlés bizottságot az MDF és a Fidesz székházügyének kivizsgálására. Soha ennyi fideszes nem volt még jelen egyszerre egy kedd délutáni határozathozatalon: a javaslatot a Ház – hat igen szavazat híján – elveti. Fodor Gábor tüntetően távol marad a szavazástól.

A céltábla

Minden párton belül van egy MDF, és van egy SZDSZ, mondta egyszer Csengey Dénes. Az MDF-ben és az SZDSZ-ben is, a Fideszben és az MSZP-ben is. A szállóigévé vált a bon mot-t, hogy a Fidesz elvált szülők, a „népi” hagyomány és az „urbánus” hagyomány gyermeke, éppen Fodor Gábor idézte fel a szamizdat-Beszélő 25. számának megjelenése alkalmából rendezett első nyilvános Beszélő-esten a Jurta Színházban, 1988 decemberében. 1989-ben a politikai egyeztető tárgyalások és a népszavazási kampány során mégis úgy tetszett, a Fidesz az SZDSZ szövetségese. A választások után azonban a Fidesz mindent megtett, hogy „egyenlő távolságot” tartson, és alkalmasnak mutassa magát a majdani koalícióra akár az MDF-fel is.

Az MDF viszont egyre kevésbé látszott alkalmasnak erre a szerepre: egy olyan párttal, amelynek Csurka volt a hangadója, a Fidesz nem közösködhetett. A Csurka-jelenség értékelésében azonban jelentős különbség volt a Fidesz és az SZDSZ álláspontja között. Az SZDSZ hosszú időn át úgy vélte, hogy az MDF centruma és jobbszéle között csak stílusbeli különbségek vannak, s ezért a Csurka által vezényelt szélsőjobboldali tömegmozgalom veszélyével szemben baloldali összefogást szorgalmazott. Nem revideálta álláspontját még az MDF országos gyűlése után sem, holott akkor már nyilvánvaló volt, hogy Csurka kiszorítása az MDF-ből csak idő kérdése. Fodor Gábor az SZDSZ értékelésével értett egyet, ellentétben a Fidesz többi vezetőjével, akik úgy látták, hogy Antall és Csurka között valódi küzdelem zajlott le és fog folytatódni az MDF szervezeteiben. „Minden önmagát demokratikusnak tartó erőnek támogatnia kell Antall Józsefet Csurka István ellenében” – nyilatkozta Orbán Viktor a Népszabadságnak (1993. március 22.).

E támogatás azonban egyre inkább csak eszmei lehetett; az Antall-féle MDF népszerűsége rohamosan zuhant. A Fidesz hirtelen ráeszmélt, hogy elhatárolódva az SZDSZ-től magára maradhat. Így fedezte fel újból „természetes szövetségesét”. Az SZDSZ pedig arra eszmélt rá, hogy az erősödő MSZP mellett könnyen a kisebbik baloldali párt szerepébe szorulhat. A két párt megállapodását ezúttal a két párt elemi érdekei kényszerítették ki – az egymásrautaltság a pártszövetségnek szilárdabb alapja lehet, mint a puszta eszmei rokonság volt. A jobboldal és a baloldal között elhelyezkedő liberális centrum, amely Tölgyessy eszménye volt, az SZDSZ és a Fidesz együttműködése, amelyre Fodor Gábor mindig is törekedett, megvalósulni látszik Pető Iván és Orbán Viktor pártközi egyezményében. „Az együttműködési és a támadási készség párhuzamos erősödése jellegzetes vonása a Fidesz SZDSZ-hez való viszonyának” – mutatta ki Révész Sándor a két párt kapcsolattörténetéről írott tanulmányában (Beszélő, 1993. március 13., március 20.). E támadási készségnek most elsősorban Fodor Gábor a céltáblája.

A bölcsesség szükséglete

Érthető, ha egy párt, miközben szorosabbra fonja a kapcsolatát egy másik párttal, belső egységének erősítésére törekszik, hiszen a közeledés egy másik párthoz a saját megkülönböztető kontúrjai elmosódásához vezethet. De talán bölcsebb politika ennek az ellenkezője. Ha egy párt együttműködésre, netán kormányzati koalícióra készül egy másik párttal, azokat a személyiségeit helyezi előtérbe, akik a legközelebb állnak a reménybeli partnerpárthoz. Az ügynököt szimatoló gyanakvás ugyanis kikezdheti a két párt közötti bizalmi viszonyt is.

Az SZDSZ Országos Tanácsa ellenszavazat nélkül erősítette meg a pártközi megállapodást. A Fidesz választmányában azonban korántsem biztos, hogy ez lesz a helyzet. A Fidesz szervezeteiben és önkormányzati frakcióiban sok ellenzője van a liberális együttműködésnek. Ha az együttműködés támogatói Fodor Gábor, ellenzői viszont Szájer József híveiként érkeznek a választmány ülésére, a vita az egyezmény megkérdőjelezésével is végződhet. Ez pedig kínos fordulat lenne a Fidesz vezetése számára.

A Fidesz elnökségében és országgyűlési frakciójában Fodor hívei biztos kisebbségben vannak. A szervezetekben azonban sokat számít Fodor Gábor évek óta csorbítatlan népszerűsége. A képviselőjelölt-állítás helyenként már így is meglepő eredményekhez vezetett. Az V. kerületben egy frissen belépett új-fideszest választottak képviselőjelöltté a Fodor köréhez tartozó Hegedűs István ellenében. A III. kerületben viszont Hegedűs Istvánnal és Ungár Klárával szemben Deutsch Tamás szenvedett súlyos vereséget: bukásában része lehetett annak, hogy beszédében élesen támadta Fodor Gábort.

A liberális közvélemény úgy tartja: nagyon is kívánatos volna, ha a két liberális párt lenne a jövendő kormánykoalíció meghatározó ereje (ahogy a két párt egybehangzóan hirdeti), de egyúttal aggódik is, képes lehet-e erre a két párt, amelynek viszonyát át- meg átszövi a gyanakvás az együttes kormányzásra. Egy koalícióban ugyanis nem előzhet meg minden döntést olyan kemény alkudozás, amilyen a pártközi megállapodást létrehozta. A Fodor Gáborral való kiegyezés választók tömegében erősítené meg azt az érzést, hogy a két liberális párt képes lehet az együttes kormányzásra.

Orbán Viktornak 1989 nyara óta nem volt olyan rossz sajtója, mint jelenleg. „Állítsák meg Orbán Uit” – írta például Berecz János akkor, amikor Orbán a Hősök terén „ünneprontóként” a szovjet csapatok kivonulását követelte. Ebben a beszédben jelent meg a fiatal politikus karizmája, amely őt pártja vezetőjévé, aprócska pártját mára a kormányzati hatalom várományosává tette. Orbán rossz sajtója ma mindenekelőtt e győzelmi esély reflexiója az ellenfeleivel rokonszenvezők lapjaiban.

Fodor Gábort nem a politikusi karizma, hanem lényének kellemessége tette a Fidesz legnépszerűbb és a magyar politikai élet legvonzóbb személyiségévé. A karizmát nem kezdheti ki a kellem. De a kapálódzás ellene, az kikezdheti.

És akkor azok fognak örülni, akik sem kellemmel, sem karizmával nem rendelkeznek.

• Beszélő