Skip to main content

Kérdezni szabad?… (demokrata)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vannak kiutak?


Azt hiszem, vagyunk néhány ezren szabad demokraták Mihály Sándorné Kontra Katalinnal együtt, akiknek „soha eszünkbe nem jutott volna írni a lapba, mert újságot olvasni szeretünk, de írni nem tudunk. Ezt mentegetőzésnek is szánhatnám, ha nem a felelősségről szeretnék írni és kérdezni a megnyitott vitában, úgy gondolva, hogy ma mindnyájan felelősek vagyunk, ki-ki azon a helyen, ahová a sors keze, a történelem kereke, a jó Isten akarata, a saját ambíciója, a szerencse forgandósága (nem kívánt törlendő), állította. Ezen a helyen – amely szerepünket, súlyunkat, lehetőségeinket behatárolja – kinek-kinek más a felelőssége.

A szövetség hitele

Volt egy korszak, amikor hozzám hasonlóan ezrek csatlakoztak életükben először egy párthoz, félretéve minden józan előítéletüket a pártélettel kapcsolatban. Nyilván különböző meggondolások vagy érzelmek motiválták a belépőket. Én magamról beszélhetek, de hiszem, hogy a belépett harmincezres tagság nagy része azonos indíttatású volt (ha nem hinném ezt, be sem léptem volna). Azért beszélek a „belépett harmincezerről”, mert senki nem tudja, hogy ez a szám most valójában mennyi, és úgy gondolom, hogy az eltávolodottak között szép számmal vannak olyanok, akiket annak idején az enyémmel azonos motívumok késztettek belépésre, őket pedig kár volna elveszíteni.

Senki nem bízott meg, hogy nevében nyilatkozzam, én mégis veszem a bátorságot, hogy többes szám első személyben fogalmazzak, mert mi vagyunk az a része a „tagságnak”, akik nem szoktunk felszólalni, nyüzsögni, hangoskodni, akik nem vágyunk funkcióra, előmenetelre, karrierre. Valószínűleg arra vagyunk alkalmasak – jó értelemben –, hogy mi legyünk a „tagság” –, amennyiben szükség van egyáltalán ránk. Ha némi keserűséget érezni ki a szavaimból, ennek a mai helyzet az oka.

Gimnazista diákként megélve 1956-ot -emlékét megőrizve, de mélyen magamba zárva (több millió magyar állampolgárhoz hasonlóan) – ma divatosan úgy fogalmazhatnék: belső emigrációban éltem, őszinte szóval inkább úgy, hogy: megalkuvással, gyáván, egyéni-családi boldogulásomat keresve, mindaddig, amíg „a hatalom omladozó bástyáit látva”), mikor már nem kellett bátorság, civil kurázsi hozzá, a fiatalságban átélt eufórikus érzéseket némi nosztalgiával felélesztve úgy reméltem, hogy részt vehetek még egyszer a történelemben. Úgy, ahogy 1956. október 23-án is csak egy voltam a felvonulók közt, nem váltam hőssé, de az események részese lehettem. (Nem mentségül, csak némi magyarázatként ehhez emlékeztetek arra, hogy mi nemcsak a forradalmi hevület mámorító boldogságát, a forradalmat eltipró tankok okozta tragédiát éltük át akkor kamasz fejjel, hanem 1957. május 1-jét is, amelynek több tízezres lufis, integető felvonulói mind a mai napig meg nem emészthető csalódást okoztak.)

Természetesen nekem és a hozzám hasonlóaknak – akik szent borzongással hallottunk, olvastunk az aláírókról, a szamizdatról és a szamizdatból, némi irigységgel is a mások bátorsága iránt, de mégiscsak együttérző óvatossággal suttogtunk egymás között a tüntetőkről, a kizártakról, a demonstrálókról, miközben óvtuk a legvidámabb barakk nekünk jutó, kibrusztolt kis zugát, magánszféránk nyugalmát. Örök lelkiismeret-furdalásunk marad a nagy „lapulásért”. No igen, nem léptünk be az egy-pártba, de ez minden, amit elmondhatunk. Tudjuk, hogy a mostanra sokasodó ellenállókkal szemben pár tucat tevékeny ellenzéki volt.

Nem volt véletlen tehát, hogy amikor eljött az idő, és a kívülálló számára még nem különültek el markánsan a különböző mozgalmak – Hálózat, Fórum – eszmerendszerei, ösztönösen arra fordultunk, ahol azok voltak, akik megtették azt, amihez mi gyávák és óvatosak voltunk. S ha már mi nem mertünk olyanok lenni, mint ők, legalább hozzájuk szerettünk volna tartozni. Ők adták számunkra a szövetség hitelét, a „kék könyv” varázsa is személyükön keresztül hatott.

Ez az érzelmi kötődés az oka, hogy becsapottnak érezzük magunkat. Nekünk persze egyrészről nincs erkölcsi alapunk arra, hogy számon kérjük azoktól, akik „nemcsak a hatalom omladozó bástyái láttán” mertek kiállni az elmúlt évtizedben, hogy most mit akarnak tenni, valamint másrészről, hogy bárkitől, főleg tőlük elvitassuk a döntés jogát a közéletben, pártban vállalt szerepükről.

Mégis megkérdezem Kis Jánostól: Nem érzi-e, hogy lemondásával cserbenhagyta a pártot olyan időben, amikor – mint az SZDSZ tagjaihoz írott levelében maga is állítja – „az országban súlyos politikai válság van”, így lemondása „kockázattal is jár”. Én mint egyszerű, mezei tag, első pillanatban azt feltételeztem, hogy ezt a lépést abban a biztos tudatban tette meg, hogy megfelelő elnökjelölt áll készenlétben. Úgy értelmeztük – hiszen el is hangzott –, hogy elnöki szerepkörét némi önkritikával adja át. Ez nem érinti az ő emberi, erkölcsi hitelét, filozófusi tekintélyét, tiszteletre méltó múltját, csak azt, hogy „az elnöki szerepkörben felemásnak és hosszú távon nem tarthatónak” érzi a személyes helyzetét.

Megértettük, sajnáltuk, de beláttuk, hogy nem kényszeríthető hosszan a számára terhes szerepre. Hiszen oly egyszerűnek tűnt, hogy – mint ígérte levele végén – „szeretlek benneteket és veletek vagyok”, az SZDSZ egyik fő ideológusaként megmarad a vezetésben.

A Nagy Titok

Mielőtt nemes egyszerűséggel besorolnának a Tölgyessyt pártoló populista-radikális meg még ki tudja, milyen szárnyba, kijelentem, hogy semmilyen szárnyhoz nem tartozom. Én úgy hittem, hogy az SZDSZ-hez tartozás egyértelműen liberális, szociálliberális irányzatot jelent.

Én 1989 őszén egy olyan pártba leptem be, amelyet Kis Jánossal együtt hiteles múltú emberek képviseltek, és ezek az emberek hitelesítették az ellenzéki múlttal ugyan nem rendelkező, de szakmailag hallatlanul felkészült és – bár vitatható, hogy szimpatikus vagy ellenszenves, de – tagadhatatlanul szuggesztív, karakteres vitakészségű, frappánsan reagáló Tölgyessy Pétert. Olyannyira hitelesítették, hogy az első szabad választásokon listavezetőnek tették önmaguk elé az országos listán. Az Ellenzéki Kerekasztal idejében az SZDSZ tagsága kb. 2000 fő volt, a többi 28 ezer egy ilyen felállásban vezetett pártba lépett be.

Így számunkra egyértelmű volt, hogy Kis János mint utódját, a pártelnökséget ambicionáló Tölgyessyt támogatja.

Ugyanis tavaly, a frakció éléről való puccsszerű lemondatása után, a szoros végeredményű, sokféleképpen interorientált paksi szavazást követően senki nem tisztázta a Tölgyessy-ügyet, így mi joggal hihettük, hogy ilyen „ügy” nem is létezik. Hiszen ha lett volna, egy demokrata, liberális pártban beszélni kellett volna erről, így mi valóban elhittük, hogy – no Istenem – a munkastílusával volt baj, ezért a hatékonyabb frakcióműködés érdekében kellett őt leváltani.

Így a mit sem sejtő, csak a látható és hallható dolgokat ismerő és ezek alapján Tölgyessyvel szimpatizálókat hideg zuhanykén érte az ellene indított össztűz, az SZDSZ-re soha nem jellemző negatív kampány, amelynek során kínosan ügyeltek arra, hogy ne az ügyvivők, de a „hozzájuk közel álló körök” (pl. megválasztott, de időközben különböző okok miatt lemondott volt ügyvivők) nyilatkozzanak csak, prognosztizálva, hogy Tölgyessyt megválasztása esetén a demokratikus ellenzék, a „pártelit”, az elit-értelmiségiek nem támogatják, hanem félreállnak, kivonulnak, elhatárolják magukat.

Hát akkor mégiscsak volt Tölgyessy-ügy? Mi az a nagy titok, amit mi nem tudunk, nem tudhatunk? Mitől lett Tölgyessy populista, hataloméhes, megválasztása esetén tragédiája és veszte az SZDSZ-nek? Én azt sem állíthatom velük szemben, hogy nem lesz az, mert nem tudom, hogy miért ez a kollektív ellenszenv, elhatárolódás. Hogy miért tekintik Tölgyessyt már-már ellenségnek? Ugyanis elfelejtettek minket beavatni, hogy az lesz. Tetszetős Hack Péter analógiája az Expo-kérdéssel: az Expo-hívőket csak a megrendezett Expo tragédiájával lehetne meggyőzni tévedésükről. De hát az Expo elleni érvek konkrétak és meggyőzőek voltak; ne hasonlítsuk a Tölgyessy-ügyhöz.

Nem hallottunk őszinte, egyenes, konkrét érveket Tölgyessy ellen. Az egy éve még Tölgyessy utcáról író TGM mitől jutott el odáig, hogy Tölgyessy esetleges elnökké választása az SZDSZ tragédiáját okozná? Igaz, hogy két hét múlva a Népszabadságban publikált másik, igazán nagyszerű tanulmányában, jól érzékelhetően eltér a korábbi nyilatkozatától; Tölgyessynek lenne tragédia a megválasztása. Merthogy politikája nem tér el a mostani irányvonaltól, így hát az őt megválasztani akaróknak nem tudna eleget tenni. (…!)

Nem értem. Déja vu-érzésem van, mikor reggelente izgatottan, félve lapozom át az újságokat, hol, ki, mit nyilatkozik. A tavaly tavaszi kampány idején lestem így a tévéadásokat, hallgattam a rádióműsorokat, jól szerepelünk-e, nem mocskolnak-e be? (Bemocskoltak…) Most magunkat mocskoljuk be?

Mi nem hisszük, hogy a negatív kampányban megnyilatkozók az ügyvivők tudta és egyetértése nélkül, nem összehangolt stratégia részeként csöpögtetik szisztematikusan elhatárolódásukat.

És itt lép be a képbe Dornbach Alajos. Ne tévedjünk, előbb volt a „Tölgyessy semmiképp” kollektív deklarálása, a tagság elnökkeresésre való felszólítása, s csak ezután találta meg néhány felröppentett, de a jelölést nem vállaló név után az SZDSZ vezetése az általunk is nagyra becsült, tisztelt Dornbach Alajos személyében a megfelelő embert, aki – sokakkal ellentétben – valóban csak pozitívan alakította az SZDSZ-ről alkotott összképet. Ám éppen az Országgyűlésben betöltött magas tisztsége okán semleges közszereplése miatt a tagság nehezen döntheti el pártelnökségre való alkalmasságát (illetve alkalmasabbságát). Vagy elég, ha a pártelit el tudja dönteni? Hiszen lehet, hogy igazuk is van, de nem kellene a nagy titokról minket is tájékoztatni?

Lássuk az ördög patáját

Jogunk és igényünk van arra, hogy a tagság bizalmából megválasztott ügyvivői testület világosan, őszintén foglaljon állást először arról, hogy Tölgyessy miért nem lehet semmiképpen jó. Csak így lehetünk döntési helyzetben. Ehhez képest másodlagos, hogy Dornbach Alajos miért jó, mert ezt nem vitatja senki. Azt, hogy mitől jobb, csak az első kérdés megválaszolása után tudjuk eldönteni. Ha nem tisztázzuk a dolgot, ez mindenképpen az SZDSZ széteséséhez, elszürküléséhez, eljelentéktelenedéséhez vezet.

Tisztázni szeretném, hogy ez nem Tölgyessy-párti vitairat! Ez az őszinte, tiszta beszéd igénye. Tudjuk meg, hogy mi a demokratikus ellenzék-elit állásfoglalásának igazi alapja. Ha Tölgyessy ilyen félelmetesen fenyegető rém, szeretnénk az ördög patáját látni!

Ha nem győzik meg a tagságot, bármi lesz a küldöttgyűlés eredménye, megmarad a Tölgyessy-mítosz, lehetetlen lesz a vezetés egységes támogatása.

Ha meggyőzés hiányában esetleg mégis Tölgyessy lenne az új elnök, és az elit elefántcsonttoronyba vonul, eljátsszuk a kisgazda-variációt? Hogyan számolnak el akkor lelkiismeretükkel az „alapító atyák”? Nem érzik, hogy érvek nélkül ez a tagság politikai zsarolása?

Akarjuk tudni, hogy miért rossz nekünk, amit jónak hittünk. Enélkül úgy érezzük, hogy cserbenhagynak minket a döntésnél. A bizalom nem vakhit, a tekintély nem lehet az egyedüli útmutató.

Tudomásul kell vennie a demokratikus ellenzéki elitnek, hogy amikor az egyének mozgalmát a legnagyobb ellenzéki párttá szervezték, megszűntek olyan szuverén egyéneknek lenni, akik már csak önmaguk lelkiismeretének felelnek. A Kónya-dolgozat után, a Göncz Árpád elleni durva hadjárat idején történelmi felelősségük, hogy mivé lesz az SZDSZ!

Tölgyessyvel vagy Tölgyessy nélkül, csak egy erős ellenzéki párt akadályozhatja meg, hogy a Csurka-jóslat beteljesedjen, miszerint 40 évig maradnak uralmon.

Kérdezem tehát, nem félnek-e, hogy a mostani történések eredményeképp az SZDSZ úgy meggyöngül, hogy a Kádár-korszak puha diktatúráját az MDF már nem is sokkal puhább diktatúrája váltja fel?

Nekem már nincs 40 évem. Az országnak sem. Olyan pártnak sem kívánok tagja lenni, ahol nem tudhatom meg, hogy mi az igazság. Szeretnék szabadon, demokratikusan választani, világosan látva. Ez az én felelősségem – a tagság joga. Ha ez az elit magának kívánja fenntartani – bocsánat, tévedtem, félreállok.

(A szerző jogtanácsos, az SZDSZ jogsegélyszolgálatának társadalmi munkatársa.)
































































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon