Skip to main content

Kilenc nap, mely…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A tavaly júniusi első demokratikus választásokon az ismeretlenségből felbukkant bolgár ellenzék ha nem is súlyos, de a vártnál nagyobb vereséget szenvedett. Ennek ellenére az elmúlt egy évben a DESZ jelentős politikai sikereket ért el: vezetőjüket, Zselju Zselevet elnökké választották, a gazdasági tárcák élére ellenzéki politikusok kerültek, többséget szereztek az önkormányzatokban.

Nekünk forradalom kell!

A frissiben öntudatra ébredt demokraták közül azonban néhányan unalmasnak, nem eléggé látványosnak találták a törvényhozás hétköznapjait, s úgy döntöttek, hogy „forradalmasítják” a parlament „megfáradt” intézményét. „A kommunizmus erőszakot követett el rajtunk, mi pedig – ha kell – hasonló módon szabadulunk meg tőle” – döntöttek a megalkuvást nem ismerő „radikálisok”. A DESZ májusi nemzeti választmányi ülésén (mely a későbbiekben a „hosszú kések éjszakája” néven vonult be a bolgár politika történetébe) a megjelentek saját szervezetük alapszabályával ellentétben kimondták, hogy döntéseik a DESZ-ben részt vevő összes párt képviselői számára kötelező érvényűek. A fórum határozattal kötelezte az ellenzéki képviselőket, hogy vonuljanak ki a parlamentből, s csatlakozzanak ahhoz a harminckilenc honatyához, akiknek csapata már az utca népét buzdította a „vörös szemét” eltakarítására.

Az alkotmány mégsem vész el

A DESZ befolyásosabb pártjai (például a szocdemek és a zöldek) rögtön provokációnak minősítették ezt az eljárást. A „radikálisok” válaszul rögtön „lekommunistázták” őket, s hadjáratot indítottak az állítólag KGB-támogatással működő egykori demokratikus ellenzék (!) jelenleg mérsékelt álláspontot képviselő tagjai ellen. A parlamentet elhagyó képviselők azonban kevesen voltak ahhoz, hogy a „vörös” nemzetgyűlés kimondja saját feloszlatását, ezért húsz-egynéhány (populista hajlamú) szenátor éhségsztrájkba kezdett Szófia egyik központi parkjában. A honatyák a következő, látszólag körmönfont, valójában teljesen képtelen követelésekkel álltak elő: 1. ne kelljen felesküdni az új alkotmányra; 2. írjanak ki szeptember végére parlamenti választásokat; 3. az alkotmány megszavazása után tartsanak népszavazást az alkotmányról, s csak kétharmados többség esetén ismerjék el jogerősnek. Nem zavarta őket, hogy a második kívánság például teljesen jelképes, mert már hónapokkal ezelőtt megállapodtak abban, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatása után kora ősszel megtartják a választásokat. A harmadik követelésük a legképtelenebb: az alkotmánytervezet megfogalmazása szakmai kérdés, az elfogadása pedig az erre a célra megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlés, nem pedig az utca emberének feladata.

Meg kell hagyni, az alkotmány valóban nem mestermű. A török kisebbség emberjogi pártjának képviselői például teljes joggal utasítottak vissza egy olyan alaptörvényt, mely egy szóval sem garantálja a kisebbségek jogait. Az alkotmánytervezet hibái azonban nem arra indították az ellenzéki képviselőket, hogy a parlamenten belül küzdjenek meg a kommunista többséggel, inkább felverték a mutatványossátrakat, és naphosszat hallgatták gyomruk korgását.

Éhezőművészek a pofonok völgyében

A többségében testes és korosodó honatyák és -anyák a körülményekhez képest jól tűrték a kilencnapi böjtölést a fullasztó hőségben. Meglepő módon két éhezés között ihletett és hosszadalmas szónoklatokat tartottak a tévé nyilvánossága előtt, s jutott erő arra is, hogy támogatóik népes táborát „hőstettekre” buzdítsák. Egy alkalommal éhező népképviselők egy lelkes csapata úgy látta helyesnek, hogy épp a rendőrkordont áttörve vegyüljön el „szimpatizánsaik tengerében”. A rebellisek mindent elkövettek a rendőrök hergelésére (egy macedóniai képviselő alaposan helyben is hagyott egy „vörös zsarut”), amiért is „leosztottak” nekik néhány pofont. A sértettek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült a „hőstettből” politikai tőkét kovácsolni, mert a sajtótájékoztatón levetített videofelvételekből egyértelműen kiderült, hogy a karhatalom teljesen jogszerűen (mondhatni önvédelemből) használta az öklét és a bakancsát.

A legszégyenletesebb jelenet azonban július tizenötödikén játszódott le, amikor az éhezők néhány híve meglincselte a főváros zöld párti polgármesterét, Alekszandar Karakacsanovot. A város első embere néhány könnyebb zúzódással megúszta a rohamot, a segítségére siető civil rendőrnek azonban egy ép csontja sem maradt. A polgárok csupán azt szerették volna igazolni, hogy Karakacsanov tévedett, amikor egy vidéki nagygyűlésen kijelentette: a politikai harc színtere nem az utca, hanem a parlament.

Vörösök, proletárok

Meglepő lett volna, ha a kommunisták pártja ezekben a zűrzavaros időkben nem próbálta volna meg a saját malmára hajtani a vizet. A higgadtság és a társadalmi megbékélés hirdetői nem szalasztottak el az alkalmat, hogy a legfeszültebb pillanatban alig néhány száz méterre az éhezőktől nagygyűlést szervezzenek. Ekkor vetették be a polgárok a balkáni politika leghathatósabb érvét, a kérges öklöt, s Bulgária mozgalmas hetek elé nézett volna, ha a „vörösnek” titulált rendőrség nem avatkozik közbe. Csupán egyetlen halálos sérülés elég lett volna ahhoz, hogy a „munkások forradalmi pártja” döntő harcba induljon a birtoklók ellen, s ebben a küzdelemben aligha találtak volna legyőzőre…

A politikai bohózat végül is nem fejlődött tovább tragédiává: az éhezők követelései (a népszavazást kivéve) maguktól teljesültek, mivel ezekkel a képviselők mindvégig nyitott kapukat döngettek. Mindenki fellélegezhetett, s a hősök végre a jól végzett munka tudatával ülhettek asztalhoz.

Két hónappal a választások előtt, a két nagy politikai tömörülés sorozatos baklövéseit követően a közvélemény-kutatási adatok arról tanúskodnak, hogy sem a szocialisták, sem a demokraták nem remélhetnek abszolút többséget a következő parlamentben. Erősödik néhány parlamenten kívüli párt (például a vállalkozók pártja), tartja népszerűségét a nemzetiségi (török) szervezet, de rohamosan növekszik az agrárpárt vonzereje. Ez azt jelenti, hogy a parlament és a kormány áhított stabilitása a közeli években továbbra is csak ábránd marad.

(Szófia)




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon