Rácz Péter

Nyomtatóbarát változat

„Álomittas fejem lódulásait követve kimegyek az erkélyre és látom, hogy… be akar ugrani egy ablakon a Sátán Kutyája. Aztán az autóberregés, kukapüffögés, a reggelivásárlásból alagsori műhelyeikbe visszatérő, az utcán egymásnak átkiabáló mesteremberek hangja figyelmeztet, hogy éppen melyik földön tartózkodom, és a látványcérna befűzetik a gyakorlatias magyarázat tűfokába: csak egy fekete porrongyot zárnak ki a harmadik emeleten. Ilyen, sőt ilyenebb viszony van valóság és képzelet, belső látás közt” – írja Bratka László a Sarkcsillagig érő ajtófélfa tövében című kötete utolsó ciklusában, a Huszárok – „tudati eposzogás” elején, megadva a „duális költő” látomásainak genezisére utaló munkamódszerét: a valósághoz „maximális leragadást kér”, invokációjában pedig a valóság múzsájához, Rongykáposzta nénihez fohászkodik. Szereplői az Én, huszárok, Orális Orbán, Jules Vernemöjnen, Freud, Svejk, Sutyorgóné és a képzelet-valóság más kétes elemei, mindannyian őszinte alkoholszomjtól vezérelve, vagyis folyamatosan feltöltve Svejk-üzemanyaggal, miközben a Középföldön titkos véletlenfegyverzettel vívott hőschiess harc résztvevői Karády Katalinnal, Kinéz Péter közspion-zsandárral, Loch Nessyvel, Junggal és Nagy Legyintéssel. Ezek a lények – nem kétséges – a költő fantáziájának ártatlan szülöttei: „gombok, amelyekhez az áradó képek kabarját varrja” Bratka, a végső motivációfelelős: Miként a Sátán Kutyája civilben Fekete Porrongy névre hallgat, ugyanúgy a többi szereplőnek is van eredeti foglalkozása általában a mai (kis)polgári lét peremén.

Az akár rádiójátéknak is átdolgozható, vagy színpadi előadásra alkalmas bohózatból vett idézettel a szerzőnek a groteszk iránti vonzódását és hajlamát kívántuk érzékeltetni. Bratkának azonban nemcsak a (nagyothallóknak szánt?) harsány szürrealista nagyotmondáshoz van tehetsége. Versei között a természeti képek halkszavú (bár bratkaian gunyoros, ugyanakkor szeretetet sugárzó) leírására éppúgy találunk példákat, mint a (macska) irodalom „megdoromboltatására”. Macskafej tekint ránk már a könyv borítójáról, s ha nem is az elioti macskák puha tappancsai vonulnak át a könyv lapjain, Poe fekete macskája azért megidéztetik néhány sor erejéig. Saját macskáit verseli, de hozott anyagból is szívesen dolgozik (van belőlük elég a tetőn). Egyik macskáját „fölsajnálták az utcáról”, amitől a másik a világ nyolcadik csodájának tekinthető jóllakását érzi veszélyeztetve – mi mást tehetne, mint elkeseredésében beül az elmenőmobilba. Bratka macskáinak jellemük is van (ki merné tagadni), s annyifélék, mint az ember, aki persze a macskában önmagát látja, sőt, képes annak szemével lát(tat)ni a világot. Nem csoda hát, ha meg sem különbözteti saját tudását a teozófus képpel járkáló macskáétól (Macskák májusban). Bratka nemcsak antropomorfizálja, hanem technicizálja is őket („próbál valamit állítani / a napsugarométeren, / finomítani a szellőgombon, / és megpróbálja kiszűrni az éterből a magnetoszféra pattogását / és a tyúkok randa kárpálását” – Macska a szalmakazal hordalékában), egyszóval nexusa van e négylábúakkal. A kapcsolat mély és kölcsönös, következésképp újabb kötet kerülhet a macskairodalom polcára, vagy a bibliofil macskák könyvespolcára.

Bratka László költészetének új, illetve a korábbiakhoz képest színdúsabb elemét alkotják a táj- és évszakversek. Műveiben a város harsányságához, sivár és rideg esztétikumához, a kispolgári kisszerűséghez és az életkörülmények profán tárgyaihoz szokott olvasó meglepetten kapja föl a fejét, amikor ebben a kötetben levéltüzek szállongó füstjéről, a reggelek áradó fényéről, „az ősz bokáig, térdig érő ezüstös belvize fölött”  az első begyújtás terjengő illatáról, a bodza „mezopotámiai szökőárjáról”  (egyik legérzékletesebb képe), az „utcafákról”, a modern világot is beleszőve „antennafészekről”, falusi ember módján kövesútról, az ősszel hűvösödő esték keltette érzésekről olvas – lám, ehhez a harmóniához is van adó-vevő berendezése és erősítőkészüléke Bratkának. Ezekben a verseiben tompítja máskor nélkülözhetetlen és könyörtelen iróniáját nem forszírozza a nagyotmondást (A Nyirabó híd alatt…, Dudu bácsi), és bár a melankólia szélesebb útján könnyebb járni a magyar költészetben, e témakör költeményei sem eredetiség nélkül valók (Ez a reggel!, Ahogy a lágerekben, Augusztus vége, Valami boldogságféle”.) Költőnk a világi dolgok gondját az Összefüggések Nagy Játékmestere kezébe tette le, percig sem feledkezve meg arról, hogy e világok és dolgok a Semsey Andor utcától az orosz csapatokat érintve a Tibetig húzható egyenes mentén helyezkednek el, merőlegesen a Na’conxypan és a Magyar Tojásbizottság közé húzható egyenesre. Innen nézve az ősfélelem olyan nyomot hagyó megnyilvánulásai, mint a haragvó Istennel való ujjat húzás, a pestisjárványok, az atomhisztéria vagy az „AIDS-nyifinyafi”, nem zavarhatnak több vizet e kozmikus krecliben, mint az utcasarkon „feltehetően a kormányrendeletekre visszavezethető indulataikat levezető”, egymást elagyabugyáló részeges házaspár. (Bratkának ezek az életképei a városi folklór igazi gyöngyszemei, melyeket láthatóan azért gyűjtöget és ad közre akkora gonddal, nehogy alájuk temetődjön. Kifigurázza, kineveti ezeket az esendő, szerencsétlen, felfuvalkodott alakjait, aztán hétköznapok mítoszhőseit formázza belőlük, hogy ekképpen domesztikált teremtményeinek megbocsátólag megvakargathassa buksi fejét, mint az Összefüggések Nagy Játékmesterének világi helytartója, foglalkozására nézve költő és műfordító, akinek gondja, hogy munkája nyomán „magyarul keljen fel Mandelstamnak az a szövege, ami oroszul feküdt le”.)

Bratka hierarchizált világot, vagyis rendet sugall verseiben, amelyben mindent és mindenkit teremt valaki, és főleg mindenki teremt valamit vagy valakit. Nem hagy kétséget afelől, hogy e hierarchiában „lejjebb” haladva egyre nagyobb lesz az anarchia is. Nem kapunk egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy e rendnek mi a (rendező) elve, ki/mi teremti, képviseli, személyesíti meg. Istent nem, de az Összefüggések Nagy Játékmesterét többször említi, máshol pedig Tudást, amellyel nemcsak kordában tarthatjuk ösztöneinket, hanem megmagyarázhatjuk a dolgok eredetét és célját is. Hogy e Játékmester miféle demiurgosz – teremtő? rendszerező? uralkodó? –, nem derül ki. Isten alatti lény mindenképpen, talán látó, mindenesetre nem szent, sőt, biztosan profán, ahogy végül is minden profán (mégha olykor emelkedett, meghatott, metafizikai, transzcendens) Bratka verseinek világában: kopott, unt, rühellt, azonos töltésű, vagyis egymást taszító elemek, amelyeket sikerül ellenkező töltésű verskeretbe szorítania. Robosztus, bumfordi, olykor erőlködő, többnyire azonban telibe találó szóképei, mondatszerkezetei, metaforái („szedi a szó-madártojásokat”, „gesztenyefa-gyertyák távíróoszlopcsigái”, „Meg-Lett-Mondva hoppmester”, „fölfakadt kapujú bérházsejtek, bérház-cellák cérnásan szivárogtatják az éjszaka hűvösségét a hőfolyóba”, „kartárásnyi aszály”, „az érthetőség-híd utászmunkája”, „kremlbőlazangyal”, „kínaias gusztusú szadisztokreativitás” stb.) tehát e képek éppen a „mi felőlünk”  látható káoszt mutatják be (ennek megfelelően versformái is többnyire prózavers, szabadvers, versformába tördelt próza), de mert éppen átvilágítják, meg is világítják a benne lévő rendet. Ez a rend olykor a belátás vagy megértés, az emberi elme egyik legkülönösebb képessége által jön létre. (Ahogy a lágerekben; A játékmester mérőléce) Politikai vagy történelmi példáiban a kollektíven átélt tragikumon átsüt a távolság teremtette derű sugara: „a huszárokhoz csapom, ahogy a koncepciós perekben a trockistákhoz csapták Tuhacsevszkijt”. Arról értesülvén, hogy az oroszok felszabadították a metafizika szertárt, kelet-európai tapasztalat alapján teszi fel a keresztkérdést: „elfoglalták vagy szabaddá tették, és ha az utóbbi, akkor maguktól, vagy a leltárkészlettől?” .

Az eddigiekből sejthető, hogy Bratka László többféle márkájú és erősségű humoritókával kínálgatja meg olvasóját, s talán számol is azzal, hogy az aláaknázott versmezőre csábított, de nem egészen gyanútlan közönsége alatt nem mindegyik versmolotovkoktélja robban. (Irodalmi szerkesztő dolga lett volna rábeszélni a szerzőt néhány elmemorzsalék elhagyására.) Nem tartozik ezek közé a címünkben is jelzett, többször előforduló verskezdet és cím, amelynek jelentése – legalábbis számomra – feltárhatatlannak bizonyult. Kilenchatvan, mondja a baba – sörnek, cigarettának, kolbásznak volt hajdan ennyi az ára (forintban), de számolhatott mást és más mértékegységben is a baba, ha egyáltalán. Semmit nem tudunk meg erről a babáról, mégis minthogy ismétlődésével sincs túlhangsúlyozva, közömbös rejtélyessége az esztétikai tolerálhatóság határán belül marad: engedi örülni az olvasót az ellentéteket ütköztető, szókavicsokat felszikráztató verseknek.

• Kultúra