Skip to main content

Kinek igen, kinek nem…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Oroszország, a NATO és mi


„Magyarország NATO-csatlakozása a szuverén magyar döntéstől függ” – ezzel a senkit semmire nem kötelező mondattal zárta le egyelőre reménybeli NATO-tagságunk kérdését Jelcin elnök Horn Gyulával folytatott moszkvai tárgyalásain. Hogy ez mekkora siker, illetve siker-e egyáltalán, nehéz megmondani. Hallhattunk már hasonlóan engedékeny választ korábban is az orosz elnöktől, épp Lengyelország NATO-tagsága kapcsán, ám az engedékenység akkor épp egy hétig tartott…

Aligha dönthető el e pillanatban, mit is akar voltaképp Oroszország: birodalmat vagy békés reintegrációt? Birodalomépítő szándékának nem csupán a retorika szintjén vannak feltűnő jelei – a jelcini „centrum” politikai nyelvezete egyre arrogánsabb nacionalista színezetet ölt –, hanem a hatalommegosztás módjában is. Az autoriter politikai megoldások iránt egyébként is vonzódó orosz elnök túlhatalmát semmiféle intézmény vagy szokásjog nem ellensúlyozza. A szerfelett különös körülmények között szövegezett és elfogadott oroszországi alkotmány értelmében ugyanis a parlament jogosítványai korlátozottak, ráadásul sem most, sem feltehetően az idén nyáron esedékes választások után nem a demokratikus politikai csoportok fogják uralni az Állami Dumát.

Az oroszországi elit egyre gyarapodó többsége egyébként is úgy vélekedik, hogy súlyos és tragikus hiba volt a Szovjetunió felbomlasztása. A hadsereg várható magatartása is mind nehezebben mérhető fel: súlyos következményei lehetnek annak, hogy túl gyakran alkalmazták különböző természetű politikai konfliktusok megoldására, mind Moszkvában, mind a perifériákon.

A birodalom újraegyesítésének azonban komoly korlátai is vannak. Moszkva ugyanis jelenleg az utolsó össz-szovjet GDP legfeljebb harmada fölött rendelkezik, ami az Egyesült Államok nemzeti össztermékének kevesebb, mint ötöde. Ilyen körülmények között, alakuljon akár a legkedvezőtlenebbül is az oroszországi belpolitikai helyzet – leszámítva a totális káoszt –, az oroszországi belső viszonyok változásai aligha érintik közvetlenül Magyarországot. Csaknem teljesen kizárható, hogy Budapest politikai, még kevésbé katonai nyomásnak vagy fenyegetésnek lenne kitéve; ez még akkor sem valószínű, ha a FÁK jelentős területeire kiterjedő, birodalmi típusú reintegráció indulna be.

Az persze tény, hogy Oroszország kelet-közép-európai régióval kapcsolatos magatartása rendkívül bizonytalan, amit a NATO-bővítés körüli moszkvai álláspont gyakori változása igazol leginkább. A kezdet kezdetén látszólag közömbösen kezelték az ügyet, sőt Jelcin varsói útja során (1993. augusztus) igen megértően kommentálta a lengyel belépési szándékot. Ez az engedékenység számos fontos körülményből fakadt. Moszkva sokáig úgy érzékelte, hogy a NATO-bővítés nem több távlati tervnél, amikor pedig majd napirendre kerül, akkorra már Oroszország maga is teljesíteni tudja a felvétel feltételeit. 1992-ben Moszkva még egyébként is azzal volt elfoglalva, hogy elnyerje a Nyugat jóindulatát és bizalmát, miközben a kelet-közép-európai régió stratégiai jelentősége radikálisan leértékelődött a szemében.

1993 őszére azonban kiderült, hogy a bővítés belátható közelségbe került, Oroszország felvételi esélyei ugyanakkor továbbra is felettébb szerények, miközben a „westernizáló” sokkterápia az orosz társadalom újabb és újabb csoportjait hangolta Nyugat-ellenesre. Fordulatot hozott a délszláv válságban játszott különleges, nyugati hatalmak által is elismert orosz szerepvállalás: az ott elnyert és akceptált nagyhatalmi szerepkör részleges kiterjesztésével Moszkva megpróbálta alkuba bocsátani a kelet-közép-európai térség integrációs jövőjét.

Folyamatosan változik a NATO-bővítéssel kapcsolatos nyilvános orosz politikai taktika is: a megértő elfogadást fokozatosan fölváltják az elutasítás különböző formulái. 1994 nyarára megszületik a kompromisszumnak szánt álláspont: a NATO keleti irányban történő kibővítését Oroszország elfogadhatatlannak tartja, ám a volt szocialista országok Európai Unióhoz csatlakozását kész üdvözölni. E térség országainak stabilitása, gazdasági föllendülése ugyanis – amit az EU-felvétel alapozna meg – orosz biztonsági érdek. Ha persze a NATO kibővítése Oroszország érdekeinek figyelembevétele nélkül történne meg, Moszkva fenntartja magának a jogot akár egy alternatív kelet-európai katonai szövetség felállítására is.

A következő, részben ezzel párhuzamos fázis során Moszkva megpróbálta az EBEÉ-t az európai biztonsági rendszer alapjává tenni, de nem járt sikerrel. 1994 decemberére jelentősen megváltozott a kép. A visegrádi trojka (sic!) felvételének ügye lényegében eldőlt – állítják Moszkvában –, ha pedig ez így van, akkor Oroszországnak olyan biztonsági garanciákat kell a NATO-tól kialkudni, amelyek Moszkvát közvetlen környezetében kellő biztonsággal ruházzák fel. Ilyen kikötés lenne például a balti (és FÁK-) államok NATO-ba történő felvételének kizárása, az új NATO-tagállamok területén állomásoztatható csapatok és fegyverfajták korlátozása, a kalinyingrádi terület sérthetetlenségének elismerése, az európai békefenntartás ügyének EBESZ-felügyelet alá történő teljes körű áttelepítése, a fejlett haditechnikához való hozzájutás Oroszország számára az új NATO-tagokkal megegyező feltételekkel történő biztosítása.

Körvonalazódik azonban egy másik, az előbbiekkel ellentétes politikai magatartást tanácsoló álláspont is. Ha a nyugati hatalmak ilyen durván figyelmen kívül hagyták az orosz érdekeket – fejtegeti e koncepció –, akkor itt az ideje, hogy Moszkvában leszámoljanak mindenfajta nyugatos illúzióval, és Oroszország csak és kizárólag saját külpolitikai érdekeit szem előtt tartva alakítsa politikáját.

Függetlenül attól, hogy a vázolt két lehetséges külpolitikai alapmagatartásból melyik kerekedik felül, Moszkva gazdasági nehézségei és belpolitikai gondjai ellenére is rendelkezik néhány olyan ellenlépés lehetőségével, amelyek tárgyalási pozícióit erősíthetik.

Mindenekelőtt folytatódni fog a már megkezdett FÁK-integráció biztonsági vonatkozásainak erősítése. Számítani lehet e folyamat felgyorsítására. A legutóbbi, kazahsztáni csúcson elfogadott közös légvédelmi rendszer működtetésétől rövid úton eljuthatnak a közös biztonsági térség koncepciójának elfogadásáig és hatékony „beüzemeléséig”. Esetleg kísérlet történik a FÁK határain túlnyúló kelet-európai katonai szövetség fölállítására, vagy legalábbis e szándék bejelentésére. Ennek megvalósulási esélye – mindenekelőtt Ukrajna feltehetően tartózkodó magatartása miatt – ma még meglehetősen csekély, ám nem teljesen kizárható. Oroszország minden bizonnyal kezdeményezni fogja a hagyományos fegyverekről kötött megállapodás felülvizsgálatát. E revízió annál is inkább valószínű, mert Moszkva már most is úgy érzékeli, hogy az egykori két katonai blokk közti megállapodás előírásai a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlását követően számára rendkívül kedvezőtlenül alakultak. A blokkok közti paritás ugyanis úgy módosult, hogy miközben érintetlen maradt a NATO felügyelete alá tartozó hagyományos fegyverek köre, addig Oroszország az egyezményben rögzített eredeti mennyiség legfeljebb harmadával rendelkezik. A fönnmaradó kétharmadon fele-fele arányban az európai FÁK-tagállamok és az egykori Varsói Szerződés tagjai osztoznak. Ha elmarad eme hátrányos helyzet érdemi kompenzálása, Oroszország a taktikai atomfegyverek szerepének növelésével fog válaszolni. De az sem kizárható, hogy Moszkva a közepes és rövid hatótávolságú rakétákról kötött megállapodás egyoldalú felülvizsgálatára szánja el magát.

Végül a NATO-bővítés oroszországi reakciójaként számítani lehet arra, hogy a stratégiai támadó fegyverekről kötött megállapodás (START–2) parlamenti ratifikációja elmarad, bár ennek esélye a NATO-bővítéstől függetlenül is igen nagy.

Ha nem sikerül eloszlatni Oroszország elszigetelődéstől való félelmét, lényegében kétféle válaszra számíthat a külvilág. Egyrészt folytatódhat és egyre intenzívebbé válhat Moszkva FÁK-integrációt sürgető politikája, ami nem biztos, hogy mindig tapintatos lesz. Másrészt megváltozhat a leszereléssel kapcsolatos taktika is: Moszkva lefékezheti, sőt le is blokkolhatja ezt a folyamatot.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon