Skip to main content

Kisbali László (1954–2009)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Majd másfél évtizeddel ezelőtt az ELTE nemrég indított esztétikai doktoriskolájába kiváló fiatal tudósok jelentkeztek. Mind Pécsett végeztek, mindegyiküknek a tarsolyában egy-egy jellegzetes Kisbali-téma lapult, remekül előkészítve, a kutatás céljait, határait világosan kijelölve. Majd a sor végén egyszer csak beslattyogott a mester is, hogy doktorálna nálunk. Lacikám – mondtam –, ennek egy föltétele van: ha tanítasz bennünket.

Ez a disszertáció – noha a legutóbbi időkig re­mény­kedtünk benne – most már sohasem készül el. Kisbali Lászlót kényes idegzete és kényes perfekcionizmusa megakadályozta abban, hogy engedjen a teljesítménykényszernek. Győzött mindannyiunkkal, tanítványaival, barátaival, kollégáival szemben, akik ki akartuk csikarni tőle – nem is a fejéből, hanem a sok ezer általa telerótt komputeroldalból – az opus magnumot.

Barátunktól mi sem állt távolabb, mint a restség. Elméje és masinája állandóan kattogott, s ami kikerült onnan – tanulmány, előadás, teoretikus magánlevél vagy beszélgetés formájában –, az felejthetetlen volt és maradt. Az igény, amelyet ezek bejelentettek vagy a maguk helyén megvalósítottak, az elméleti reflexió és a legszigorúbb történelmi kutatás, a filozófia és a filológia totális szintézise volt. Ez volt az a végtelen feladat, amelynek perspektívája miatt egyetlen lokális megoldást sem tartott a maga számára kielégítőnek.

Miképpen is működött ez? Hadd említsem saját tapasztalatomat. Elküldtem neki valamit, ami az autopsziának, a műalkotások saját szemmel látásának problémájáról szólt. Válaszában végtelenül szívélyesen és nagylelkűen ontotta a kész, kikutatott filológiai adalékokat, valamint olyan teoretikus megfontolásokat ve­tett föl, amelyek a nagy olvasók és bőkezű szellemek módjára lendítették előre a másik munkáját. Majd ön­ironikusan hozzátette, hogy a saját szemmel látás történetében érdemes volna „kisebb fejezetet szentelni annak a patologikus változatnak is, amelyik képtelen úgy olvasni egy szöveget, hogy ne nézzen utána azonnal az abban szereplő legkisebb idézetnek, s kínok kínját éli át, ha ezt nem teheti”.

Ebben a kínok kínjában és persze gyönyörűségében telt el Kisbali László munkás élete. Amely tűrhetetlenül rövidre volt szabva – az ember az öklét rázza tehetetlenül a semmibe. Kisbali szkeptikus racionalizmusa, individualista anarchizmusa nem is enged meg más vigasztalást, mint az emlékezetét. Vagy a képzelet emlékezetét. Elképzelem Lacit ötvenedik születésnapján – csak öt évvel ezelőtt! – Königsbergben, s azt re­mé­lem, hogy ott boldog volt.

A nemesen gondolkodót helyesen élvezni a legillendőbb köszönet. „[D]em Edeldenkenden recht ge­nießen der schiklichste Dank sey.” Ezt Moses Men­dels­sohn mondta, Laci kedves bölcselője. Ezzel a köszönettel tartozunk Kisbali László munkáinak, tö­rek­véseinek, szellemének, vonzó lényének.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon