Skip to main content

Kívül kemény – belül puha

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kis magyar konvertibilitás


A konvertibilitásról az állampolgárnak leginkább az a kérdés jut eszébe, hogy mennyi a turistaellátmány, mennyivel lesz több a mostani 50 dollár. Pedig a játszma sokkal nagyobb tétekben folyik: a deviza az utcán hever, mármint a polgárok devizaszámláin. E számlák maholnap elérik a kettőmilliárd dollárt – dacára a sovány turistaellátmánynak. A tavalyi évtől kezdve sokszor már a tálcán kínált olcsó dollár, márka sem kellett: a feketepiaci árfolyam zuhanásával sokan benneragadtak devizabefektetéseikben. Nagyot lehetett bukni a 95-100 forintért bespájzolt dollárbefektetéseken; ma – a jó 50 százalékos infláció és a 24-26 százalék éves nettó kamatláb ellenére – csak 80 forint körül kapható a zöldhasú.

Valljuk be hát, hogy a lakosság számára a konvertibilitás hivatalos meghirdetése olyan lenne, mint amikor egy elvált asszony szűzfehér menyasszonyi ruhában áll másodjára az oltár elé…

Nyugat-külföldiek, Kelet-külföldiek

Épeszű külföldi nem tartalékolja a magyar forintot. Mármint a Nyugat-külföldi. Illetve mégis, ha a Nyugat-külföldi még épeszűbb. Ugyanis a vonzó magyar betéti kamatlábak és a leértékelésellenes gazdaságpolitika feltehetőleg azt eredményezték, hogy mondjuk Bécsben – esetleg Svájcban – felvásárolták a kóbor (illegális) forintkészleteket, és betétszámlára helyezték el nálunk, noch dazu uzsorakamattal forgatták a magánpiacon. Közben jó ritmusérzékkel átváltogathatták devizára; a veszteségért pedig, amelyet az év végi csekély leértékelés okozott, bőségesen kárpótoltak a forintkamatok. Ez lehet a tavaly tavaszi, általános meglepetést keltő bécsi forinthiány és árfolyam-erősödés egyik oka. A másik ok az lehet, hogy a külföldi vegyes vállalatok, forrást keresve letelepedési költségeik finanszírozásához, szintén nem vetették meg a fele áron vásárolható bécsi forintot. Ez a kereslet is elérhetett tavaly tavaszra egy olyan kritikus értéket, hogy bekövetkezett nemzeti valutánk keményedése, dacára a masszív inflációs várakozásoknak.

A Kelet-külföldiek is elkövettek egyet-mást a forint keményedéséért: szabadulva elértéktelenedő papírvalutájuktól, árura és konvertibilis devizára átváltható tartalékvalutára leltek benne. A körükben forgatott forinttömeg is felfokozta a nemzeti valutánk iránti hazai és Nyugat-külföldi keresletet, főként a turistaszezon idején.

Az idegenforgalomról azért is meg kell emlékeznünk, mert a tavalyi év talán legnagyobb gazdasági sikere az itt elért számottevő cserearány-javulás, amely a forint felértékelődéséből eredt. A belföldi infláció ellenére visszaesett a feketepiaci, és stagnált a hivatalos árfolyam – mindez azonban nem tartotta távol a nyugati turistákat a magyarországi nyaralástól, bevásárlástól. Növekedett a turistáktól származó devizabevétel. Vagyis a nálunk elfogyasztott áruk és szolgáltatások felértékelődtek a látogatók nemzeti valutájában, megmutatva az idegenforgalmi szolgáltatásokban rejlő komoly gazdasági potenciált.

A bankok forintkereslete

A pénzpolitika mostohán bánt a gazdálkodók többségét kiszolgáló nagybankokkal. A forinthitelek kihelyezéséhez ugyanis leginkább devizán keresztül vezetett az út. A lakossági és vállalati devizabetéteket összegyűjtő bankok, no meg a vegyes bankok, amelyeket az anyabank lát el devizahitellel, kedvező hitelkamatú forinttömeghez jutottak a jegybanknál, a deviza–forint-betétcsere révén, így ezek a közvetítők nagy tömegű forinthiteleket nyújthattak a vállalati szférát finanszírozó, forrásra éhes nagybankoknak. A nagybankok versenyeztek egymással a lakossági forintmegtakarítások begyűjtéséért is. Mindez pedig legalábbis tartósította a kamatlábak szintjét az elmúlt időszakban.

A magas belföldi hitelkamatok becsalogatták az országba a termelésfinanszírozó devizahiteleket is, amelyeket a külföldi anyavállalatok vegyes vállalatoknak, vagy külföldi vevők a biztos felvevőpiacokkal rendelkező agrárexportőröknek nyújtottak. Hogy valóban finanszírozzák is a termelési költségeket, e devizahitelek döntő hányadát forintra kellett váltani – ami tovább növelte a forintkeresletet. A nemzetközi és a magyar kamatlábak között tátongó rés oda vezetett, hogy ezekért a devizahitelekért akár 4-5 százalékkal több kamatot is hajlandók voltak fizetni az adósok. A devizaüzletek igen gyümölcsözőek voltak a tavalyi esztendőben. Ennek árát pedig a belföldi hitelkamatokban fizettük meg nemzetgazdasági szinten. Külön fizetett a lakosság, hiszen az ő forintmegtakarítások után élvezett kamatjövedelmei már évek óta nem biztosítják a betétek értékállandóságát.

Helybe jött a Kánaán

A forint felértékelődése kedvezőtlenül érintette a magyar exportőröket, akik ezáltal elvileg nem tudták a hazai inflációt beépíteni forintra visszaváltott exportjövedelmeikbe. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy tavalytól semmi sem olyan, mint a megelőző évtizedekben, a nagy szervezetek bomlanak, a munkaerő drasztikusan „karcsúsodik”, a reálbérek csökkennek. A végeredmény a vállalatok exportlendületéből olvasható ki. Lehet, hogy a túlélés egyetlen útja az exportkényszer, még alacsony jövedelmezőség mellett is; a leértékelt forint pedig kétségkívül fontos tényező a külpiaci alkalmazkodás felgyorsításában.

Az érem másik oldala a hazai piacra zúduló import. Az importőr az alulértékelt külföldi fizetőeszközeivel viszonylag kedvező áron jut külföldi fogyasztási cikkekhez, a félkonvertibilis forintot szabadon átválthatja, a termékek szűk körére kell hatósági engedélyt szereznie. 1991 alaposan átrendezte a bolti pultokat. Helybe jött a Kánaán -már annak, akinek bírta a pénztárcája. Az importdömpingre devizafedezetet teremtett az az űr is, amely a volt Szovjetunióba és KGST-be irányuló gépipari (esetenként hadiipari) termékekhez szükséges nyugati import kiesése miatt támadt. Más kérdés, hogy a beruházások visszaesése miatt az exporttal kitermelt devizát is elfogyasztjuk.

Általános örvendezéssel fogadják többnyire ezt „az áruhiányt felszámoló” importkínálat- és választékbővítést. Véleményem szerint a szocializmus kapcsán emlegetett „áruhiány” kategóriája közgazdasági téveszme. Azt sugallja, hogy a fogyasztóközönség többet, jobbat érdemelne, mint amihez hozzájut. Holott e társadalmak mindenkori piaci szerkezetében egyensúly volt, csak éppen a teljesítmények elmaradtak a vágyálmoktól. Az árak változatlanok maradtak, nem szelektáltak a fogyasztók körében, az egyenlőség látszatát keltették. Gondoljuk meg: Indiában vagy Ugandában nem „áruhiány” van, hanem az árak elérhetetlenek adott termékekben a fogyasztók tömegei számára. A mi országunkban árufedezet nélküli keresetek áramlottak ki, így a jelenlegi változások éppen a keresetek reálértékét rakják a megérdemelt helyükre.

Azért érdemes hangsúlyozni ezt, mert a túlértékelt forint, az ennek következtében olcsó nyugati import még mindig kedvező teljesítményünk fényében. A Lajtától az Atlanti-óceánig az egy főre eső GDP öt-hatszorosa az (optimistán becsült) magyarénak. Az ő teljesítményükbe belefér a termelőberuházás, az infrastruktúra-bővítés, a társadalmi örökség állagmegőrzése. Sajnos minálunk süllyed az életszínvonal, és folyik a történelmi örökség maradványainak a felélése. A társadalmi megtakarítások számottevő része és a magyarországi devizabetét-állomány a külföldnek hitelez, és nem hazai felhalmozás céljait szolgálja. Ilyen a kis magyar konvertibilitás. Félodalas, de a mienk.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon