Skip to main content

Klausztrofóbia – prágai megfogalmazásban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A kongresszus résztvevői közül majd mindenki megpróbálta az átalakulás mögötti mozgatóerőket átlátni, és megállapítani, merre is halad a szervezet. A „másként gondolkodás” hagyománya kezdetben szerencsésen egyesítette a lakosság túlnyomó részét, ám amikor a várt boldogság és gazdagság nem valósult meg rögtön, a kezdeti érzelmek lassanként lehűltek. Ebből a helyzetből indultak ki a Václav Klaushoz hasonló, szigorúan gazdasági szemléletű politikusok és sajnos azok a népszónokok, akik gondolkodás nélkül készek félresöpörni mindent, ami a jóléti társadalomhoz vezető utat keresztezi. A klausztrofóbia új értelmet nyert szótárukban: a beszűküléstől való félelem olyannyira felerősödött bennük, hogy végül még régi elveiket se sajnálták, csak ettől a „lelkiállapottól” szabaduljanak.

Abszurd drámák, heroikus csaták

Így indult el a Polgári Fórum a szétválás felé. A vízválasztó a jobboldaliak és nem jobboldaliak között húzódik. Azért használom ezt a meghatározást, mert mindazok, akiket a „jobboldal” jelző alapján szorítottak ki, bármennyire is ellentétes politikai nézeteket vallanak, többnyire nagyon jól megértik egymást.

A szétválás igazi kiindulópontja máshol található. Az egyik irányt azok képviselik, akik legalábbis megpróbáltak konzisztens politikai elgondolást létrehozni – ilyen elgondolás a kommunista múltban csak az ellenzékiségben volt követhető. A másik megközelítés követői viszont csak a közvetlen célokat határozzák meg, s csak az ehhez vezető legrövidebb utat tartják szem előtt. Sajnos, amikor a Polgári Fórum elkezdett vidéken is terjeszkedni, s a taglétszáma nagyon megnövekedett, nyomása is egyre erősödött. Legfontosabb emocionális alapja, az ösztönös antikommunizmus, csakhamar a Polgári Fórum Klaus-féle szárnyának egyedüli hajtóerejévé vált. A kongresszusi csatát tehát két ellentétes (de nem antagonista) csapat, a parlamenti klub és a vidéki delegátusok vívták. Sokszor hallatlanul kicsinyesen, a politikai kultúra legelemibb jele nélkül. Így jöttek létre olyan abszurd helyzetek, hogy némelyek megkérdőjelezték még azoknak a szavazati jogát is, akik a párttá alakulás ellen szavaztak. A Polgári Fórum új irányával Dlouhy miniszter, Klaus egyik legfontosabb támogatója is elégedett lehetett, mégis különös megállapításra ragadtatta magát a kongresszusi viták szerinte leginkább a Csehszlovák Kommunista Párt 5. kongresszusára hasonlítottak, amikor is elfogadták a bolsevikok irányvonalát.

Bolsevik párt bolsevikok nélkül?

Mert kétnapi ideges alkudozás után végül jóváhagyták a párt programját és alapszabályait. De milyen szabályokat! Szigorúan tilos a párt működésének bármilyen nyilvános kritikája, amely kárt okozhat a pártnak. Tilos a frakciózás. „Még Lenin is több személyi szabadságot engedélyezett a bolsevik párt tagjainak” – jegyezte meg J. Kavan.

A legkiábrándítóbb pillanat az volt, amikor arról az indítványról kellett szavazni, amely szerint nem lehet a párt tagja senki, aki valamelyik baloldali párt tagja volt előzőleg (akár a kommunista párté, akár a szocialistáé). Az indítványt nem fogadták el, de az a tény, hogy csak két szavazattal több volt az igen, mint a nem, és csak a tartózkodást tették lehetővé, hogy ne fogadják el, jellemző a helyzetre. Az sem lehetett véletlen, hogy a Sabata által „összecsapottnak és átgondolatlannak” titulált „szabálygyűjteményt” elfogadása után átkeresztelték kezdőprogramnak. A különböző küldöttségek számtalan változtatást javasoltak, ám az órákig tartó szavazás után V. Klaus megelégelte a dolgot, és kérte, hogy szavazzanak egyszerre az egész programról, mivel később úgyis átalakítják. Ez az érv hatott.

Az új pártnak tehát vannak szabályai, van programja, a kérdés csupán az, hogy van-e egyebe? Rudolf Battek megjegyzi: „Én nem vagyok pártellenes politikus, de ha már pártnak kell lennie, legyen nem hagyományos párt, modern, toleráns, széles látókörű, klasszikus konzervatív párt. Nincs kifogásom ellene, de legyen a Polgári Fórumtól független. A fórum modern politikai mozgalomként indult, és úgy gondolom, ezt kell folytatni.” Az új párt legnagyobb hibáját Sabata abban látja, hogy: „megszűnt az a belső feszültség, amely a Polgári Fórumot jellemezte, és amely az igazi demokratikus politika, a pluralitás alapja volt, nem pedig a célja.” P. Uhl, mint az várható volt, még egy lépéssel tovább ment: „Az új párt a Polgári Fórum ideáljainak elárulását jelenti, ezért akik csatlakoznak hozzá, ne használják a Polgári Fórum elnevezést a továbbiakban, válasszanak más nevet a pártjuknak.”

Bukfenc a mélybe?

Hogy ne csak a negatív értékeléseket soroljam föl, meg kell jegyeznem, egész biztos, hogy vannak olyanok is, akik örülnek az események ilyen alakulásának. P. Bratinka, a Polgári Fórum jobboldali klubjának vezetője így nyilatkozott: „Sok probléma eredt a Polgári Fórum szervezetlen tömegmozgalom jellegéből. Hiányzott a szilárd szerkezet, amely elég nagy nyomást tudott volna teremteni a régi nómenklatúra kádereire. A gazdasági reform is hosszan elhúzódik a véget nem érő parlamenti vitákban.”

„Én azoknak egyike leszek, akik nem fognak jelentkezni az új pártba, amely az itt elfogadott program alapján áll” – nyilatkozta Sabata. Ivan Rynda még nem döntött, úgy érzi, hogy választania kell „a szavazói iránti felelősség, amely a pártban maradásra készteti vagy a saját lelkiismerete között, amely szerint elhagyná a pártot”. Ivan Fisera szerint a Polgári Fórum képviselőinek most főként „a parlamenti munkára kell figyelniük, ott kell érvényesíteniük a Polgári Fórum szellemét, hogy rákényszerítsék a szükséges változások végrehajtására, a régi rendszerből a demokratikus társadalom felé való haladásra, függetlenül attól, mi történik a Polgári Fórumon belül”.

A nagy győztes, Václav Klaus, boldogan mosolyog, mint mindig, és nem sokat törődik Vojtech Wagner véleményével: „A kérdés az, hogy Klaus győzelme nem fog-e vereséggel végződni. Az országban a helyzet nagyon bonyolult, és aki megkísérli megragadni a vezéri pozíciót a belpolitikában, vállalnia kell az összes kockázatot is.”

Petr Pithart így foglalta össze benyomásait: „A demokrácia nehezen születik meg, ami eddig történt, leginkább a császármetszéshez hasonlítható. A gyermek még mindig az orvosok kezében van, és csak remélhetjük, hogy életben marad. Néha az az érzésem, mintha síelnénk, ám a sítalpak különböző irányba indulnának el. A párt jobbra ment, de eszközei a spektrum baloldaláról valók. Reméljük, hogy a legközelebbi bukásnál a sílécek a megfelelő irányba térnek. De az is meglehet, hogy nem így történik, és mindannyian a mélybe bukfencezünk.”

(Prága)




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon