Skip to main content

Küzdő korunknak új nemzedéke…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Listen to your Párt!
A Fidesz V. kongresszusa

Révész Sándor, Zádori Zsolt: „Ódzkodom a karizmatikus politikusoktól”


Beszélő: Azok után, hogy rajtad és Molnár Péteren kívül a Fidesz-frakciónak majd’ minden tagja megszavazta az egyházak támogatásával kapcsolatban azt a módosítást, amit te alkotmányellenesnek neveztél; azok után, hogy mint újságíró végigélem egyfajta emberi jogi érzékenység elszigetelődését, az a félelmem támad, hogy a liberális oldalon is elszigetelődnek az emberjogi problémákat igazán következetesen végigkövető és azokat a közvetlen politikai eredményességnél fontosabb értéknek tekintő csoportok. Így látod ezt?

Révész Sándor, Zádori Zsolt: „Alapértékünk a hiteles politizálás”


Beszélő: Szombaton, a programnyilatkozat vitájában hosszan beszéltél – Bibót idézve – a politika, a politikusok etikájáról. Miért így építetted fel a beszédedet, van-e ennek politikai oka?

– Én a beszédemben három dolgot hangsúlyoztam azzal kapcsolatban, hogy mit várok a Fidesztől, hogy egy olyan pártnak, amely tiszta lappal indult, milyen szerepet kellene betöltenie a magyar politikában.

Először a Fidesz nyitottságáról beszéltem.




Révész Sándor, Zádori Zsolt: „Itt néhány ember pánikba esett”


Beszélő: Az alapszabály módosítása, amit végül is megszavaztak, a te tervezetedhez képest miben módosította a ti elképzeléseteket a párt jövőjét illetően?

– Lényeges pontokon nem, az eredeti előterjesztéshez képest kb. 40 szakaszhoz nyújtottak be olyan módosító indítványt, vagy nyújtottam be én magam is felmerült javaslatok és kritikák alapján kompromisszumos javaslatként módosító indítványokat, amelyeket aztán a kongresszus többnyire a javaslatom vagy támogatásom alapján elfogadott.



Mérei Ferenc mondta valamikor, hogy a boldogság titka az, hogy nem kell mindig győztesnek lenni. A boldogság és a győzelem útja nem szokott egybeesni. A belső megnyugvás felé vezető értékkövetés és a politikai hatékonyság szempontjait szerencsés körülmények között egyensúlyban lehet tartani, de csakis vívódva, kételyek és aggályok között, másképp nem.

Ezekbe a vívódásokba nőtt most bele a Fidesz, s egyszerre kell megtartania külső magabiztosságát és belső kétségeit ahhoz, hogy ne váljon szokott pimasszá. Közérdek, hogy a Fidesz a politikai hatékonyság szempontjai szerint szervezze meg magát, és közérdek, hogy ne szívódjanak fel azok az értékek, amelyek korlátozzák ezeknek a szempontoknak az érvényesülését.

Az nem volt kétséges, hogy a debreceni kongresszuson a Fidesz szabályos pártalakzatot vesz föl, és szabályos pártelnököt választ. Az igazán izgalmas kérdés az volt, hogy a tagság a kelleténél nagyobb, a kelleténél kisebb vagy éppen a kellő mértékű ambivalenciával kíséri-e ezt a folyamatot.

Azt persze nehéz megmondani, hogy mi ez a kellő mérték, azt pedig még nehezebb megmondani, hogy a pártelitet a politikacsinálás mindennapi gyakorlatában mennyire befolyásolják azok a jelzések, amelyeket a párttagság adott, de néhány tényt azért rögzíthetünk.

A győzelem útja és a Szamóca utca

Egyrészt jelentéktelenné zsugorodott a pártvezetés fundamentalista ellenzéke, igen kevesen támogatták az alapszabályvitában azokat a módosító javaslatokat, amelyek a szabályos pártalakzat felvételét akadályozták volna, másrészt viszont megmutatkozott egy vékonyabb törésvonal, amely a párteliten is végigfutott, s amelynek egyik oldalán bizonyos nem jelentéktelen, de nem is sorsdöntő kérdésekben többségi szavazótömb alakult ki a fundamentalista M frakciótól a jelentős fővárosi csoportokon keresztül Fodor Gáborig, Molnár Péterig, Hegedűs Istvánig a kongresszusi dokumentumokat előterjesztő legbelső pártmag elgondolásaival szemben.

Így maradt meg… az előzetes várakozásokkal szemben…(egyedül a fővárosi „Szamóca u. 56.” csoport javaslatára) a párt eddigi neve, így lett az elnökség létszáma két fővel nagyobb, mint ahogy az az előterjesztésben szerepelt, és mint amekkorát a parlamenti frakció zárt ajánlási listája kitölthetett volna. (Így került be az elnökségbe a Fodor Gábor által képviselt irányvonal híveként ismert Molnár Péter, és így sem került be Hegedűs István.)

A küldöttek egyrészt sokatmondó tapsvihart produkáltak, amikor egy félreértés folytán úgy tűnt, hogy Fodor Gábor vállalja Orbán Viktorral szemben az elnökjelöltséget (valójában az elnökségbe való jelölést vállalta), másrészt igen nagy többséggel megválasztották azután Orbán Viktort elnöknek (és a legnagyobb szavazataránnyal Fodor Gábort elnökségi tagnak). A politikai ráció elismerése és a vele szembeni egészséges érzelmi ellenállás, amely az említett félreértés folytán fölszabadult, együttesen jellemezte a kongresszust, s hogy ennek mi a jelentősége a magyar közéletben, azt Fodor Gábor beszédének következő részlete mutatja:

„A Fidesz kell hogy jelentse az állampolgárok többségi szimpátiáját megszerezni tudó nyugalmat és magabiztosságot, ugyanakkor az emberi jogokat, a mindenfajta kisebbség, legyenek azok akár nemzetiségek (cigányok, németek, szlovákok stb.), akár kisegyházak, vallásos közösségek, akár homoszexuálisok, AIDS-esek, alternatív szubkultúrák, tehát mindezek jogainak tiszteletben tartásáért való tevékeny fellépést.”

Az egyensúly kialakulásának valóban ez a tétje: megőrzik-e a demokratikus ellenzék hagyatékát őrző politikai erők, nem egyszerűen elvi álláspontjukat (mert az nem kerül olyan sokba), hanem érzékenységüket, aktivitásukat és kezdeményezőkészségüket azoknak a kisebbségeknek és azoknak az emberjogi alapelveknek a védelmében, amelyek képviselete politikailag nem lehet rentábilis.

Ezzel kapcsolatban igen komoly jelzés volt az (nem is győzzük emlegetni), hogy a Fidesz-frakció Fodor Gábor és Molnár Péter kivételével megszavazta az egyházak támogatásának kérdésében négy egyház diszkriminációját – soha ki nem vizsgált vádak alapján. De megemlíthetjük azt is, hogy sem a Fidesz-, sem az SZDSZ-frakció vezetése nem tett semmilyen érdemleges lépést annak érdekében, hogy az Országgyűlés komolyabban foglalkozzon a cigányság válságos helyzetével, és legalább azt a vitanapot megtartsák erről a kérdésről, amelynek megtartását a Tisztelt Ház jó másfél évvel ezelőtt elhatározta.

Keblemre, kígyó!

Nagyon érdekes kérdés lesz az 1994-es választások során és (főleg) utána az, hogy a koalícióalakításban a hűvös ráció munkáját mennyiben befolyásolják a szimpátiaviszonyok. Orbán Viktor sokszor és határozottan leszögezte már, hogy a koalícióalakítás nem érzelmi kérdés, nem az határozza meg, hogy melyik párt szimpatikus és melyik nem, hanem az, hogy milyen működőképes politikai egyezséget lehet létrehozni.

Fodor és Orbán között az MSZP megítélésében határozott különbség van. Fodor Gábor határozottan szerencsésnek tartaná, ha az MSZP részt venne az 1994 után kialakuló koalícióban, Orbán pedig (noha elvileg nem zárja ki ezt a lehetőséget) már akkor is felelősségre vonta Pető Ivánt, amikor a szabad demokraták elnöke pusztán annyit mondott, hogy ha a két liberális párt együttesen nem szerzi meg a kormányzáshoz szükséges többséget, ami kívánatos lenne, akkor a szabad demokraták többsége bizonyára nem utasítaná el az MSZP (nem meghatározó erőként való) jelenlétét a kormányban. Such György feltűnően brutális hangvételű cikket írt „Azok” címen a szocialistákról a Magyar Narancsban, Rockenbauer Zoltán a kongresszuson igen hangsúlyosan emlegette a „litvanizálódás” veszélyét, Trombitás Zoltán pedig arról beszélt, hogy falat kell emelni a szocialisták elé.

Mindez egy olyan politikai elképzelést sejtet, hogy a Fidesz választási sikere esetén az 1994-ben kialakuló koalíció átnyúlna az ellenzék és a kormánykoalíció jelenlegi határán, és egy-egy szűkebb, egymással összekapaszkodni nem tudó jobboldali és baloldali sávra osztaná az ellenzéket, ezzel két kisebb csatornába terelné a szociális elégedetlenséget, és ily módon a kormány könnyebben túlélhetné a privatizált gazdaság megerősödéséhez szükséges nehéz éveket.

Ez kétségtelenül racionális elképzelés, de (legalábbis jelenleg) szemben áll a választópolgárok tetemes részének érzelmeivel.

A HVG múlt heti száma ismerteti a Medián márciusi közvélemény-kutatási adatait arról, hogy az egyes pártok támogatói körében mennyire népszerű a többi párt. Ezek az adatok azt mutatják, hogy mindhárom ellenzéki párt támogatói sokkal rokonszenvesebbnek találják a másik két ellenzéki pártot, mint bármelyik kormánypártot, és az ellenzéki pártok között sokkal erősebb az affinitás, mint a kormánypártok között.

A táblázatban a legmagasabb rokonszenvértékek (0-tól 100-ig terjedő skálán) a következők:

1. az SZDSZ hívei körében a Fidesz:                            69 pont;

2. az MSZP hívei körében a Fidesz:                              65 pont;

3. az MSZP hívei körében az SZDSZ:                           60 pont;

4. a Fidesz hívei körében az SZDSZ:                            59 pont.

Az kétségtelen, hogy a két liberális párt támogatói sokkal kevésbé találják rokonszenvesnek az MSZP-t, mint a szocialisták választói a liberális pártokat, de még mindig inkább, mint a koalíciós pártokat. Az MSZP népszerűsége az SZDSZ szavazótáborában 43, a Fideszében 39 pont, az MDF-é 25, illetve 24 pont. Mindkét liberális párt táborában az MDF a legnépszerűtlenebb, népszerűtlenebb még a kisgazdáknál is. Elképzelhető, mennyire erősíti majd a liberális pártok szavazótáborában a parlamentáris demokrácia iránti bizalmat az, ha a liberális pártok az ő szavazataikkal ezt az MDF-et tartják benn a hatalomban.

Végső soron ez is racionális szempont.
















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon